michael-wittmann-tiger-ace-t-shirt
thor-mit-uns-triko-noi
polizei-division-polo
leibstandarte-triko-ferfi
white-pride-world-white-polo
division-nord-polo
kartsjager-t-shirt
thor-mit-uns-polo-2

Többek között például az a történet, miszerint Adolf Hitler vezér és kancellár nem volt hajlandó kezet fogni a félnéger Jesse Owensszel, csak az egyik zsidó legenda.

A Le Monde könyvmellékletében Sylvain Cypel cikket ír az amerikai mulatt Jesse Owensről, az 1936-os berlini olimpia négyszeres aranyérmeséről („1936, Berlin, L’Aryen «Lutz» devient l’ami de Jesse, le métis”, 2000. szeptember 17-18., VI. old.).

Hírlevél feliratkozás

Az újságíró kénytelen elismerni, hogy az a történet, miszerint Hitler kancellár nem volt hajlandó kezet fogni Jesse Owensszel, csupán egy legenda. 1991-ben a Le Monde még hitelesítette ezt a legendát Claude Sarraute tolla alatt, aki akkor azt merte írni, hogy „Hitler igenis elutasította a Jesse Owensszel, az 1936-os berlini olimpia amerikai néger győztesével való kézfogást” („Bleu, blanc, noir”, 1991. december 3., 34. old.).

A protokoll nem írta elő atléták bemutatását a kancellárnak, és J. Owens később maga cáfolta, hogy valaha is Hitler jelenlétében tartózkodott volna. S. Cypel azt megemlíthette volna, hogy Hitler, amikor a tribünről konstatálta Ludwig („Lutz”) Long vereségét távolugrásban, ahogyan sok német, előbb „egy bosszús mozdulatot tett, majd megtapsolta az amerikai néger teljesítményét” (J.-P. Rudin, Nice-Matin, 1980. április 4.).

Cypel azt is elmulasztotta hozzátenni, hogy J. Owens nevét négyszer vésték be a játékok dicsőségtornyára. Egy fénykép megörökítette a német szobrász tettét, amint másodszor írja be az illusztris nevet az emlékmű tetején. Az USA-ba hazatérve az atlétának fel kellett ismernie az országában a négerekkel szembeni mindennapos, még a nyilvános közlekedési eszközökön is megnyilvánuló megaláztatásokat, és feltétlenül összehasonlítást tett azzal a fogadtatással, amelyben Németországban részesítették. 1984-ben, négy évvel J. Owens halála után az özvegye emlékeztetett rá, hogy a férje sohasem panaszkodott Hitler Németországára. Hogyan is tehette volna? Amikor elhagyta a stadiont német barátjával és riválisával karöltve, ováció üdvözölte a két atlétát. A játékoknak szentelt két kötetes fényképalbumban Hitlert hatszor, Owenst hétszer és a néger atlétákat tizenkétszer ábrázolták. A futószámokról szóló fejezet nyitó mondata szerint „a világ leggyorsabb embere: Jesse Owens – USA”. Az első kötet borítóján egy csoportkép van, ahol feltűnik Adolf Hitler, a másodikat az olimpia német szervezőbizottsága zsidó elnökének, Theodor Lewaldnak az arcképe díszíti (Olympia 1936, Die Olympischen Spiele 1936 in Berlin und Garmisch-Partenkirchen, 2 kötet, 1936, 292 oldal).

Az olimpiai játékok német zsidó atlétái

S. Cypel azt írja, hogy „a német zsidó atléták nem vehettek részt” a játékokon. Emlékeztetném rá, hogy mint azt említettem, a német szervezőbizottság elnöke a német zsidó Theodor Lewald volt, és hogy a német zsidó Helene Mayer ezüst érmet szerzett vívásban, ami pedig a zsidó vagy félzsidó Rudi Ballt illeti, aki az 1932-es olimpiai játékokon bronzérmes lett a német jégkorongcsapat tagjaként, 1936 februárjában Garmisch-Partenkirchenben ugyancsak csapattag volt. Ami Gretel Begman magasugró bajnoknőt illeti, ha az utolsó pillanatban ki is hagyták a végső megméretkezésből, ez nem a zsidósága miatt történhetett, amint azt a két másik sportoló példája a contrario bizonyítja. Hitler a játékok előtt kifejezetten emlékeztetett rá, hogy a zsidókat nem szabad kizárni a német csapatból (Eliahu Ben Elissar, La Diplomatie du IIIe Reich et les juifs, Christian Bourgeois, 1981, I., 164. o.). A német zsidó sportolók olimpiai részvételével kapcsolatban inkább felidézzük Victor Klemperer reagálását, aki Otto Klemperer zenekarvezető unokatestvére volt. Egy rabbi fiaként és egy árja nő férjeként az egész nemzetiszocialista időszakot Németországban töltötte, különösen Drezdában, amelyet a szövetségesek által 1945 februárban végrehajtott szörnyű bombázás után volt kénytelen elhagyni. Naplójában 1936. augusztus 13-i dátummal feljegyezte:

A rövidesen befejeződő olimpiai játékok kétszeresen is undort keltenek bennem. A sport abszurd felértékeléseként; egy nép becsülete attól függ, hogy egyik tagja tíz centiméterrel magasabbra ugrik, mint a többiek. És egyébként egy amerikai néger ugrott a legmagasabbra, a vívás ezüstérmét pedig egy zsidó, Helene M(a)yer nyerte Németországnak (nem tudom, hogy mi az illetlenebb: a III. Birodalom németjeként való részvétele, vagy az a tény, hogy teljesítményét magának követeli a III. Birodalom) (Journal, I., Seuil, 2000, 286. o.).
Meg kell mondani, hogy V. Klemperer szenvedélyes anticionista volt. Számára a cionizmus „tiszta nácizmus” volt, és „undorította” (Ibid., 438. o.).

Nemzetiszocialista-cionista egyetértés

Sok cionista zsidó majdnem ugyanazt az ideológiát vallotta, mint a nemzetiszocialisták. Egy olyan pontról van szó, amelyet ma igyekeznek elkendőzni, azt kockáztatva, hogy többé egyáltalán nem fognak megérteni egy egész sor történelmi tényt, köztük az alábbiakat:
1) 1933 augusztusában a cionisták és a III. Birodalom hatóságai megkötötték a Ha’avara Agreementet (áttelepítési megállapodást), hogy megtörjék vagy kikerüljék azt a rettenetes gazdasági bojkottot, amelyet a többi zsidó világszervezett hirdetett Németország ellen 1933 márciusában;
2) 1935-ben a cionisták jó része támogatta a német vér védelmében hozott nürnbergi törvényeket (ezek a cionisták felléptek a zsidó vér védelmében és a vegyesházasságok ellen);
3) a háború egész ideje alatt a „barna zsidók” vagy a „kollaboráció zsidó internacionáléja” együttműködött Adolf Eichmann-nal, aki maga is cionista- és zsidóbarát volt, és más német tisztségviselőkkel;
4) a zsidó vezetők számtalan esetben kapcsolatban álltak a német hatóságokkal a háború egész ideje alatt, egészen odáig, hogy a Lehi (Stern csoport) katonai szövetséget ajánlott Nagy-Britannia ellen, 1945 áprilisában pedig Heinrich Himmler találkozott a Zsidó Világkongresszus egyik vezetőjével, Norbert Masurral. A cionisták és nemzetiszocialisták egyaránt a „zsidókérdés végső területi megoldását” (territoriale Endlösung der Judenfrage) támogatták. Magától értetődik, hogy mint minden – különösen politikai – együttműködés, ez sem nélkülözte a hátsógondolatokat, a machinációkat, a manővereket és a fordulatokat.

A német cionizmus fellendülése 1936-ban

1936 februárjában, vagyis néhány hónappal az olimpiai játékok megnyitója előtt a német cionisták megtartották kongresszusukat Berlinben. Ugyanebben az évben Németországban mintegy negyven cionista kiképzőközpontot (Umschulungslagern) működött a zsidó fiatalok felkészítésére mezőgazdasági vagy más, később Palesztinában végzendő munkákra. Ekkoriban a németországi zsidó sajtó rendkívüli mértékben fellendült. A zsidó öntudat ébredéséről vagy megújulásáról beszéltek. Az anticionista zsidók mindenképpen sajnálták vagy elítélték ezt az állapotot. Sok zsidó, különösen az idősebb nemzedékekben, felvállalta a németségét, és drámaként élte meg azt, amit a zsidó fiatalok egy jövőbeli megoldásnak tartottak. A németek engedélyezték egyenruhás és saját fehér-kék zászlóval (a későbbi Izrael Állam zászlaja) ellátott zsidó félkatonai csoportok létrehozását, azzal a feltétellel, hogy ezek nem parádéznak az utcákon, hanem csak iskoláikban és laktanyáikban. Cionista és nemzetiszocialista fiatalok néha sporttalálkozókon mérkőztek meg egymással. Mindezekről az aspektusokról különösen az alábbi könyvekből szerezhetünk tudomást: Francis Nicosia, The Third Reich and the Palestine Question (Austin, University of Texas Press, 1985); Otto Dov Kulka, „The reactions of German Jewry to the National-Socialist Regime” in Jehuda Reinharz, Living with Antisemitism (Hanover, New Hampshire, University Press of New England, 1987); Emmanuel Ratier, Les Guerriers d’Israel (Facta, 1995). A témáról az Encyclopaedia Judaica vagy az Encyclopaedia of the Holocaust is beszámol, ez utóbbiban a „Lohamei Herut Israel” szócikket ajánlom a Lehi által (amelyhez Jicak Samír is tartozott) Nagy-Britannia elleni német-zsidó katonai szövetség megteremtésére tett ajánlattal kapcsolatban.

Martyn Glickman esete

Felderítvén az antiszemitizmus legcsekélyebb jelét is, hogy kihasználhassa a panaszkodásra, a nyavalygásra és a követelőzésre, S. Cypel attól sem riad vissza, hogy az amerikai delegáció vezetőit megrágalmazza. Azt állítja, hogy abban csak két zsidó sportoló volt, Marty Glickman és Sam Stoller. Az utolsó pillanatban ezt a két futót lecserélték két négerre, Ralph Metcalf és Jesse Owens személyében. A Le Monde újságírója számára ennek csupán egyetlen magyarázata lehet: Glickmant és Stollert a zsidóságuk miatt hagyták ki a csapatból! Ez az érv elfogadhatatlan, mert végül is a választás szerencsésnek bizonyult, és a két néger aranyérmet szerzett. Mindenesetre, ha hihetünk egyeseknek, Marty Glickman állítólag azt mondta a ’80-as években, hogy „elragadó” emlékeket őriz ezekről a játékokról (G. Frey szerk., Vorsicht Fälschung!, FZ-Verlag, München 1994, 119. o.).

Horst Wessel esete

Cikkében S. Cypel azt írja, hogy „az olimpiai himnusz után a Horst Wessel Liedet üvöltötték, az SA dalát egy antiszemita csirkefogó tiszteletére”. A zsidó és kommunista hagyomány szerint Horst Wessel vagy a kommunistákkal vívott utcai harc során, vagy egy stricivel való köztéri verekedésben vesztette életét. Az igazság az, hogy az SA kommunistaellenes aktivistáját, akinek az apja lelkipásztor volt, ő pedig jogot tanult az egyetemen, szabadidejében pedig verseket írt, egy kommunista gyilkolta meg a saját lakásán, aki pisztolyával arcon lőtte. Sérülése következtében Horst Wessel egy berlini kórházban halt meg 1930. február 23-án. 1929 szeptemberében közzétette az SA dicsőségérről szóló versét, amelyet a halála után megzenésítettek, és a németek második nemzeti himnuszává vált.

Kevesebb hazug propaganda?

Manapság elég nehéz követni a Le Monde ütemét a III. Birodalomra vonatkozó tévedései vagy hazugságai gyártásában. Kötelességemnek érzem, hogy igazgatójának, Jean-Marie Colombaninak és a durván téves vagy hazug cikkek szerzőinek is elküldjem szerény recenzióimat, mindig a „Le Monde, az alattomos újság (folytatás)” cím alatt csoportosítva. Tudatában vagyok annak, hogy ez az újság, amelynek nagy szüksége van pénzre és fél a zsidók haragjától, igyekszik bűnbánatot gyakorolni a fő bűne miatt, hiszen 1978. december 29-én és 1979. január 16-án arra vetemedett, hogy közzétette ikonoklaszta megállapításaimat a náci gázkamrák fizikai és kémiai lehetetlenségéről. Márpedig ez belevésődött azok agyába, akiknek az a foglalkozásuk, hogy sohasem felejtenek és sohasem bocsátanak meg. Legyen! De azért a szervilizmusnak is lennie kellene határainak.

Jean-Christophe Mitterrand (az egykori francia köztársasági elnök fia – a ford. megj.) a Le Monde-ot „egy bizonyos zsidó lobbi” „hangszekrényének” minősítette (Libération, 1999. augusztus 30., 15. o.). Ez a lobbi beszakítja dobhártyáinkat a hazug propagandájával. Ideje, hogy a Le Monde ne legyen többé ennek a „hangszekrénye”.

NB: A Le Monde 2000. szeptember 29-i számában jelent meg Philippe-Jean Catinchi ismertetése Jean-Michel Blaizeau Les Jeux défigurés de Berlin (Az elcsúfított berlini játékok) c. könyvéről. A recenzióban azt olvashatjuk, hogy „emlékezetes volt (…) Hitler dühe, aki nem volt hajlandó kezet fogni Jesse Owenssszel”. Senki sem pontosított, hogy csupán egy mítoszról van szó.

2000. szeptember 17. (október 24.)
Études révisionnistes 1. kötet, 2001, 118-124. o.

(Fordította: Hep Titusz - Antidogma.hu)

landstorm-nederland
white-power-triko-ferfi
thor-mit-uns-triko-noi
thor-mit-uns-polo
batschka-polo
b-h-triko-ferfi
white-power-polo
dirlewanger-polo

Hírlevél feliratkozás