meine-ehre-hei-t-treue-himzett-galleros-polo
leibstandarte-polo
totenkopf-polo
joachim-peiper-polo
batschka-polo
dirlewanger-polo
nibelungen-polo
waffen-ss-wallonien-polo

„Természetszerűleg akárhogy is történjék a megosztás, az egyik fél mindig jajgatni fog, Erdély esetében valószínűleg mind a kettő” – jegyezte meg Adolf Hitler 1940 nyarán, amikor kezdett körvonalazódni a helyzet, hogy az egyre inkább háborúval fenyegető magyar területgyarapodási igényt a béke megőrzése érdekében tárgyalásos úton kell megoldani.

1940. augusztus 30-án Németország és Olaszország külügyminiszterei a bécsi Belvedere-palotában meghozott döntőbírói ítéletet keretében 43 104 négyzetkilométeres részt, valamint 2,4 millió lakost juttattak vissza Magyarországnak az 1920-as trianoni béke értelmében Romániának ítélt erdélyi területekből. A magyar hadsereg 1940. szeptember 5-13. között vonult be Észak-Erdélybe. A bevonulás perceit a Fortepan fotóival mutatjuk be.

A trianoni békediktátum után közel két évtizeddel a Magyar Királyság területe 1938 novemberében, az első bécsi döntés következtében növekedett első ízben. A német és olasz döntőbíráskodás révén az ország 11 927 négyzetkilométeres területsávot kapott vissza Csehszlovákiától (közel egymilliós lakosságának 84 százaléka volt magyar). Néhány hónappal később, 1939 márciusában már önálló katonai akció keretében foglalta vissza a mai elnevezéssel Kárpátaljának nevezett területet, amely hasonló nagyságú volt, mint a felvidéki területsáv, azonban lakosságának csak mintegy 5-10 százaléka volt magyar nemzetiségű.

Maradj velünk kapcsolatban!
 Iratkozz fel hírlevelünkre:

A magyar kormányok mindvégig igyekezték megőrizni az állam függetlenségét és önálló cselekvési potenciálját, így Teleki a második világháború kitörése után megtagadta azt a német kérést, hogy Lengyelország lerohanásához a birodalmi csapatok használhassák az észak-magyarországi vasútvonalakat, sőt megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt. Budapest érdeke az volt, hogy a nagyhatalmak fegyveres konfliktusától távol maradjon, valamint az ország ütőerejét megőrizve a revíziós politikáját is véghez tudja vinni.

Erdély visszaszerzéséről nem akartak lemondani, s egy katonai akció keretében kívánták az országhatárokat magyar szempontból kedvezően módosítani, azonban a két hadsereg harcértéke között ég és föld volt a különbség. Hitler eleinte nem támogatta a revíziós törekvést, azonban azt sem akarta, hogy két szövetségese (Románia az olaja miatt, Magyarország a gabonaszállítmányai miatt volt fontos a németeknek) egymásnak essen, így a végsőkig húzta-halasztotta a „döntést”. A fordulatra akkor került sor, amikor 1940 júniusában Sztálin ultimátumban követelte Romániától Besszarábiát és Bukovinát. Mivel már egy közös szovjet-magyar katonai akció is felmerült Románia ellen, Berlinnek cselekednie kellett, így tárgyalóasztalhoz ültette szövetségeseit.

Az 1940. augusztus 16-án Turnu-Severinben (Szörénytornya) megkezdődött román-magyar tárgyalásokat leginkább a „süketek párbeszédének” lehet nevezni, ugyanis az álláspontok a kilenc nap alatt jottányit sem közeledtek egymáshoz. Budapest 70 ezer négyzetkilométert követelt vissza, amely során az új határvonal nagyjából a Maros vonalát követte volna, ám a legmegengedőbb román ajánlat is csupán 14 ezer négyzetkilométeres átengedett területrész volt. (A trianoni békeszerződés során Románia 103 ezer négyzetkilométert és 5 millió lakost kapott.) A Führer azt várta, hogy a két ország közötti helyzet pattanásig feszüljön, de a robbanást megelőzően olyan döntőbíráskodásra kerüljön sor, amely a tengelyhatalmak révén rákényszeríti a német akaratot a két szövetségesre. Ez a pont augusztus végén érkezett el, amikor a honvédség vezérkara augusztus 28-ra tűzte ki az offenzíva megindítását, amelyre végül nem került sor.

Augusztus 30-án a Bécsben immár másodjára összeülő német és olasz döntőbírák 43 104 négyzetkilométert, valamint 2,4 millió fős lakosságot (52 százaléka volt magyar, 38 százaléka román) juttatott vissza Magyarországnak Románia területéből, ahol még mindig legalább 400 ezer magyar élt. Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és a Székelyföld. Állítólag a bíráskodás kihirdetésekor Manoilescu román külügyminiszter elájult. A döntés értelmében a román félnek két hete volt teljesen kiüríteni az említett részt, a honvédség pedig 1940. szeptember 5-én lépte át az egykori határt, a bevonulás során egyetlen, halálos áldozattal járó fegyveres incidensre került sor Ördögkútnál augusztus 9-én.

Íme néhány kép a Fortepanról a bevonulásról, valamint a lelkes fogadtatásról:

A gyalogezred zenekara Nagykárolyban 1940 szeptemberében

Beszterce főterén

A kézdivásárhelyi Gábor Áron tér 1940 szeptember 13-án

Valahol Észak-Erdélyben

A kolozsvári Wesselényi Mikós utca Szamos-híd felé nézve: Székely küldöttség a magyar csapatok bevonulása idején

A ratosnyai diadalkapu a magyar csapatok bevonulása idején

invisible-empire-ku-klux-klan-polo
charlemagne-polo
white-power-polo
tizennegy-szo-pulover
viking-fekete-nap-polo
joachim-peiper-polo
white-pride-world-wide-triko-ferfi
white-pride-world-wide-triko-noi

Maradj velünk kapcsolatban!

 Iratkozz fel hírlevelünkre: