|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A finn rendőrség szerint egy nemzetiszocialista csoport 3D-nyomtatott fegyverekkel készült faji háborúra. A nyomozók szerint a gyanúsítottak „terrorcselekmény elkövetésének szándékával” képezték ki magukat.
A lakókat kiráncigálták lakásukból, majd őrizetbe vették: ismét botrány Gregor Lange és a dortmundi rendőrség körül!
Egy idős német asszonynak, aki személyesen ismerte, hiszen munkaadója volt, a név – Adolf Hitler – mosolyt csalt az arcára, nem pedig borzongást.
A közelmúltban derült ki, hogy a Pest vármegyei Szigetszentmártonban 1944 novemberében négy huszárt temettek el, akik a Csepel-sziget védelmében haltak hősi halált.
Április negyedike, vagy ahogyan az 1945 után kiépülő kommunista diktatúra kánonjában szerepelt, a felszabadulás, nem csak a pártállam piros betűs ünnepének, hanem négy évtizeden át a rendszer legfontosabb legitimációs pontjának számított, és nem véletlenül.
Gyakorlatilag belső emigrációra kényszerült egy német iskola két tanára, miután elmenekültek a „szélsőjobboldali” diákok elől. Egy „jogvédő” szerint „a nácik otthonuknak kiáltották ki” Brandenburg tartományt.
Gyászhírek és gyásztáviratok a gyászkeretes újságokban, sírva dolgozó munkásnők a hangulatjelentésekben, és az időjárás-jelentést is kiszorító rádióközvetítések.
Ausztráliában elsőként Tasmaniában tiltották be az összes „náci jelképet”, amibe beleértenek mindent, ami a „nácizmussal” kapcsolatos, tehát konkrétan nem neveztek meg semmit, így gyakorlatilag bármire ráfoghatják.
Kitiltotta a fehéreket az ünnepi vacsoráról a húzott szemű bostoni polgármester, de szerinte ez nem rasszizmus és nem is diszkrimináció.
Miután fogságom 52. napján, 1945. március 15-én elhagytuk a gödöllői poklot, csalárd módon áthajtottak bennünket Budapest helyett Monoron át Ceglédre.
Vasárnap ismét a demokrácia csodálatos működéséről tettek tanúbizonyságot a héber rend őrei az egykori Németországban.
Az NPR amerikai zsidó-liberális médiaintézmény arról közölt terjedelmes beszámolót, hogy az Egyesült Államokban egyre több „szélsőséges gyűlöletcsoport” alakul, és ezek hálózatba szerveződnek.
Kanadában letartóztatták a „Sötét idegent”, az elmúlt évtized egyik legbefolyásosabb nemzetiszocialista propagandistáját.
Jóllehet a biológiai fajfogalom nem azonos az etnográfiai fajfogalommal, mégsem nagyon különbözik tőle.
Adolf Hitler 1983-ban előkerült „naplója” olyan igénytelen hamisítvány volt, hogy még az A.H. monogramot sem sikerült helyesen leírni – mégis kollektív őrületbe kergette egy nagynevű német lap szerkesztőit.
Az amerikai feketék sok olyan dologban hisznek, ami nem létezik, olyannyira, hogy azt lehet mondani, egy másik dimenzióban élnek, miközben a miénkben beszélnek.
„Alerta, alerta antifascista!”, vagyis „Riadó, Riadó antifasiszta!” – üvöltik külföldön és néhány tucatnyian idehaza is évek óta az antifa mozgalom tagjai. Évek óta, de mióta is? Egy biztos, nem idén és nem 2020-ban kell a hazai antifasizmus gyökereit keresgélnünk.
A második világháború előestéjén, 1939. augusztus 23-án aláírt szovjet–német megnemtámadási szerződés, a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka felosztotta Közép- és Kelet-Európát, Lengyelországot a Narew-Visztula-San folyók vonalán „vágták félbe”.
A lengyelországi Stargard város melletti Kluczewo repülőtéren 2011-ben kiemeltek a földből egy darabjaira robban német Panzerkampfwagen IV Ausf. J típusú harckocsit.
A világháborúban, 1915 szeptemberében vonultam be, mint hadnagy és századparancsnok, a bécsújhelyi akadémia elvégzése után.
1977. augusztus 15-én üres szobával szembesültek a római Celio hadikórház őrei, amikor reggel tízkor kinyitották az ajtót. Pedig nem akárkinek kellett volna bent lennie.
Idegen megszállás idején rendszerint szabad prédának számítanak a lányok és asszonyok is a megszállók számára.
1945 januárjának elején a komáromi vasútállomáson kivagonírozott Tigris harckocsik hosszú sora nagy zajt csapva kígyózott a macskaköves utcákon, hogy a Vág-Duna hídján túl elfoglalják harcállásukat.
Nyugaton a keresztény-konzervatívok elvesztették a kulturális háborúkat, ezt – mások mellett – nemrég Mark Tushnet, a Harvard Egyetem alkotmányjogásza is megállapítja, így a kérdés számára most már csak az, hogy a győztes balliberálisok hogyan bánjanak a vesztesekkel.
A „Tigris-fóbia” futótűzként terjedt, Montgomery ennek megakadályozására már odáig ment, hogy betiltott minden olyan jelentést, amely a Tiger-ek harci teljesítményeiről szólt.
A román árulást követően az első világháború új keleti hadszíntere is lehetőséget adott a magyar vitézek remeklésére.
A háború végére közel 1,6 millió amerikai katona nyomult be mélyen Németország területére, egészen az Elbáig, ahol találkoztak a szovjet hadsereggel.
Nincs olyan harckocsi a II. világháború történetében, mely a Tigrisnél jobban jelképezné a hitleri Németország páncéloserejének ütőképességét.