Kövess minket 
-on és 
-en!
1941 őszén úgy tűnt, hogy a zsidó-bolsevik fenevadat is eltiporja a Wehrmacht, amely 1941. október 2-án indította meg az offenzívát a főváros, Moszkva ellen.
A moszkvai csatában azonban a korábban megállíthatatlan németeknek nemcsak a Vörös Hadsereggel, de az elemekkel is meg kellett küzdeniük.
A második világháború kitörését követően a Führer és serege sikert sikerre halmozott, így hamarosan Európa nagy része az új rend alatt állott. Az első világháborúban szívósan küzdő Franciaországot 1940-ben alig másfél hónap alatt kényszerítette megadásra a Wehrmacht.
1941 tavaszán az Égei-tengertől a norvég fjordokig, Párizstól égészen Lublinig nemzetiszocialista befolyás alatt állt Európa. A német villámháborús hadigépezet, amelynek sikere a légierő és a páncélos hadosztályok összehangolt támadásán alapult, kifogástalanul működött. Tengernyi diadallal a háta mögött a Führer magabiztosan vágott neki a Szovjetunió megtámadásának.
A vezérkar a gyors sikerekre alapozott, és a Szovjetunió ellen is bízott a villámháborús stratégia sikerében, ezért nem volt felkészülve elhúzódó háborúra a bolsevikokkal. 1941. június 22-én, Napóleon keleti hadjáratának 129. évfordulóján Németország hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. A Führer hadászati célként három város – északon a bolsevik forradalom központja, az ideológiai célpontnak kikiáltott Leningrád, középen a politikai központ Moszkva, és délen a gazdasági központ Kijev és a Donyec-medence – elfoglalását tűzte ki célul.
A szovjet haderőnél a támadás első napjaiban teljes volt a káosz, a németek sorra morzsolták fel a Vörös Hadsereg egységeit. Hitler számára úgy tűnt, hogy minden a tervezett forgatókönyv szerint halad, és pár hónap alatt sikerül térdre kényszeríteni Sztálin ördögi birodalmát. Augusztus végére a Dnyeper teljes vonala német ellenőrzés alá került, az északi fronton a Wehrmacht katonái 500 km-es mélységben hatoltak be.
Bár a hadseregcsoportok óriási területeket foglaltak el, 1941 augusztusában nyilvánvalóvá vált, hogy meg kell határozni a fő csapásirányt, mert a három frontszakaszon a Wehrmacht nem tudott ugyanakkora erőket mozgósítani. Ezen a ponton nézeteltérés alakult ki Hitler és a hadsereg több magas rangú tisztje között.
|
|
|
|
|
|
Franz Halder vezérkari főnök és a Közép Hadseregcsoport főparancsnoka, Fedor von Bock úgy vélekedett, hogy a Wehrmachtnak Moszkvát és ipari körzetét kell mielőbb elfoglalnia, így haladéktalanul a front közepén kell offenzívát indítani.
Hitler azonban másként gondolkodott: neki sokkal értékesebbnek tűnt a Donyec-medence iparvidéke, a végtelen ukrajnai búzamezők és a kaukázusi olaj, így a fő csapásirányt délre helyezte át. Halder ugyan még Heinz Guderian tábornokot, a páncélos hadviselés nagymesterét, a Franciaország elleni hadjárat egyik hősét is bevetette, hogy próbálja meggyőzni Hitlert Moszkva bevételének szükségességéről, de a terv változatlan maradt.
Guderian 2. páncéloscsoportját átirányították a Közép Hadseregcsoportból délre, a kijevi szovjet kiszögellés felszámolására, így a Moszkva elleni nyári támadás elmaradt, de a Führer döntését újabb siker koronázta! A német történetírásban kijevi csataként jegyzett, 1941. szeptember 26-án lezáruló összecsapás-sorozatot a németek győzelemmel zárták.
A Wehrmacht elfoglalta Kijevet, és a teljes szovjet Délnyugati Frontot bekerítve több mint 600 ezer fős veszteséget okozott a Vörös Hadseregnek. Egy lélegzetvételnyi szünet után a német vezérkar és Hitler is Moszkvára tekintett.
Késés, kifáradás, hideg és kudarc
A német hadvezetés 1941. október 2-án indította meg egységeit Moszkva ellen, bő egy hónappal később, mint az Halder terveiben korábban szerepelt. A németek a jól bevált villámháborús tervre támaszkodtak: az előre törő páncélos ékeknek harapófogóba kellett zárniuk az ellenfelet, elvágva azt az utánpótlástól, majd a gyalogságnak kellett volna felőrölnie a maradék ellenállást. A helyzet végül kritikussá vált, mert nemcsak a szovjet fegyverek, hanem az időjárás is a Wehrmacht ellen dolgozott.
Október közepére a hatalmas esőzések miatt sártengerré változott a teljes közép frontszakasz, a páncélosok és a szállítójárművek egyszerűen elakadtak, a német támadás 80 km-re Moszkvától megállt. A vezérkarban felvetődtek olyan gondolatok, hogy le kellene fújni az offenzívát és a következő évre halasztani Moszkva bevételét, azonban a Vörös Hadsereg sem lélegezhetett fel, a német hadigépezet november közepén a fagyok beköszöntével újra megindult.
Gyakran találkozni azzal az állítással, hogy 1941. szeptember 14-én a Tokióban tevékenykedő szovjet kém, a német Richard Sorge arról tájékoztatta Sztálint, hogy Japán nem támadja meg a Szovjetuniót addig, amíg a németek el nem foglalták Moszkvát. Általános vélekedés, hogy ez az információ mentette meg a várost, mivel így a Vörös Hadsereg nagy létszámú csapatot csoportosíthatott át a Távol-Keletről Moszkvához. Ez azonban nem több történelmi mítosznál. Összességében három hadosztálynyi csapat került átcsoportosításra 1941 októberétől decemberéig a Távol-Keletről Moszkva közelébe.
A valódi ok sokkal inkább az volt, hogy sár megfagyott, a német lánctalpak alatt újra szilárd lett a talaj, az erő azonban elfogyott. A tengely katonái nem rendelkeztek megfelelő téli ruházattal, kimerültek voltak, a fegyverek és a harci járművek nem bírták a tartós, gyakran mínusz harminc fokos hideget. Ennek ellenére december 2-án egy német egységnek sikerült 8 kilométerre megközelítenie Moszkvát, ennél közelebb viszont nem jutottak a szovjet fővároshoz.
|
|
|
|
|
|
December 5-én ugyanis a szovjet haderő – amelyről a németek azt feltételezték, hogy a Wehrmachthoz hasonlóan a kifulladás szélén áll – az időjárás enyhülését kihasználva ellentámadást indított. A friss szovjet távol-keleti alakulatok december végére 100, de helyenként 250 km-re nyugatra tolták vissza a németeket.
A moszkvai csatában a Wehrmacht veszteségei (250-400 ezer katona) a megszokottnál súlyosabbak voltak, csakúgy, mint az elvesztett vagy megsemmisült fegyverzet és hadianyag mennyisége. A Vörös Hadsereg ugyan a város előtti csatákkal együtt 600 ezer főt veszített, de sikerült szétoszlatnia a Wehrmacht legyőzhetetlenségének mítoszát.
A német villámháborús tervek kudarcba fulladtak, a szovjet állam túlélte a megsemmisítőnek indított német csapást. Berlin fölött sötét fellegek gyülekeztek, az addig sikert, sikerre halmozó német hadvezetés egy számára ismeretlen terepre tévedt. Hosszú, kimerítő háborúra kellett, hogy felkészüljön, amely már nagyobb részben a rendelkezésre álló ember- és nyersanyag mennyiségétől, valamint a gyárak kapacitásától függött. Németország hátrányba került, küszöbön állt a háborús fordulat.
