Kövess minket 
-on és 
-en!
Az alábbi történetet D. S. tartalékos utász főhadnagy mesélte el nekünk a valgai tiszti hadifogolytáborban.
A visszavonulás során D. S. alakulatával Ausztriába került. Vele tartott felesége is. Alakulata 1945. május 9-e után felbomlott, két tiszttársával és feleségükkel felültek egy szekérre és hazaindultak. Sopronnál lépték át a magyar határt. A városba érve találkoztak egy zászlóssal, aki a Sopronkőhidán székelő orosz parancsnokság felkeresését ajánlotta igazolási papír megszerzése érdekében – ez szükséges a zavartalan hazatéréshez.
Az ajánlat szerint cselekedtek, elmentek Sopronkőhidára. A három férfi leszállt, odamentek a kapuban álló őrhöz. Az barátságtalanul elzavarta őket. Nem hagyták magukat lerázni, a kaputól tisztes távolságban lehasaltak az útszéli árok partjára, és várták az őrségváltást.
Az új őrnél ismét szerencsét próbáltak. Eleinte ő is elutasította őket. Erre előhúztak egy doboz cigarettát, átadták az őrnek, remélve, hogy erre megpuhul a kemény szíve. Nem tévedtek. Az őr elfogadta, bár értetlenül és csodálkozva nézett rájuk. Végül is vállán rándítva, kinyitotta a kaput és beengedte a három magyar tisztet. Amikor jobban szétnéztek, akkor látták megdöbbenve, hogy egy hadifoglyokkal zsúfolt lágerbe kerültek.
D. S. barátunk hosszú hónapok, sőt még 1 év múlva is munka közben fel-felsóhajtott: csak azt szeretném tudni, vajon az asszony még mindig ott vár-e a fa alatt, a szekéren a kőhidai úton?
A belénk nevelt becsületesség, a tiszti szóba vetett feltétlen bizalom így lett fájó komédia a tragédiából.
Ladocsa György – Szeged
HH 1996/5.
|
|
|
|
|
|
