Kövess minket: Telegram — XVkontakte

„Reggel még ágyban voltam és a »TWIST OLIVÉR«-t olvastam, mikor átjött Jancsi. Felkeltem, és Jancsi azt mondta, hogy ma is tegyünk egy sétát. Én beleegyeztem.

Mindjárt meg is terveztük a sétát az én térképemen […] az Üllői útig beszélgetés közepette a körúton mentünk. Láttuk, hogy a Nap utca sarkán a ház ledűlt. A Corvin köz is így néz ki. A Körút 81. sz. ház a földig leomlott. A Kilián laktanyával szemben lévő ház fele összedűlt. A laktanya a sok ostromtól így néz ki. Az Örökimádó templom tornya ledűlt. […] A Práter utca sarkán jól megnéztem a körút és az Üllői út kereszteződésénél lévő házat, hogy le tudjam rajzolni” – írta egy iskolás fiú, Csics Gyula a forradalom idején vezetett naplójában.

Az övék itt a tér

1956 résztvevőinek alapélménye volt a város utcáin járás, a sétálás. Ottlik Géza számára is elválaszthatatlan volt a forradalom idején érzett boldogság a városban csavargás tapasztalatától: „Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nem létezik – kitalálni nem lehet se előre, se utólag.”

Szavaira rezonál a francia jezsuita szociológus, Michel De Certeau megállapítása, aki szerint a sétálás „a város tapasztalatának alapvető formája”, ennek során a sétálók mintegy a város „szövegét” írják a térbe, amelyet azonban perspektíva híján maguk nem tudnak elolvasni.

Egy megsemmisített szovjet hadoszlop maradványai körül a Ferenc körúton

A forradalomban résztvevők közös élménye volt, hogy hosszú évek után újra övék lett az utca, amelyen nem egyszer hömpölygött a tömeg. A magyar társadalom különböző csoportjai, katonák és civilek, diákok, munkások és értelmiségiek joggal érezhették, hogy eljött a pillanat, amikor maguk is beleszólhatnak sorsuk alakításába. A tüntetők a hallgatás évei után újra megtalálták és felemelték hangjukat, kimentek az utcákra, és szó szerint kiálltak pontokba szedett követeléseik és alig remélt álmaik mellett.

Az 1956-os forradalom idején készült fotók gyakran nyüzsögnek az emberektől: a pestiek, amikor csak tehették, sétáltak egyet a szabad, bár igen veszélyes városban. A Corvin-köz sem volt üres.

Az utcai tömegbe, ’56 eseményeinek helyszíneire fizikailag és átvitt értelemben is különböző irányokból érkeztek az emberek. A politikai tiszt, a meggyőződéses kommunista, a két világháború között szolgáló katonatiszt vagy a gyári munkás – akár elvbarát, akár elvi ellenálló – egyaránt válhatott az ötvenes évek hatására a rendszer kárvallottjává. Persze ezt azokban a pillanatokban, az események sodrásában a résztvevők sem mindig láthatták tisztán.

Nézelődők láthatók egy Csepel rendőrségi rohamkocsi roncsa mellett a Tompa utcánál

„Valami rémlik, hogy olvastunk a Petőfi körről, meg ilyesmiről, de a tisztikar többsége ezt komolytalannak tartotta. Annyira erős volt az a rendszer, és annyira kegyetlen! Mi tudtunk a kegyetlenségről is, az ÁVO tevékenységéről, ugye közvetlen kapcsolatban voltunk az elhárító tisztekkel, és ezek sok mindent elmondtak. Éppen azért mondták el, hogy féljünk. […] Olyan erős volt az a rendszer, azon csodálkozom, hogy fel mertek lázadni ellene! Forradalom… el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmibe keveredek” – emlékezett érzéseire évtizedekkel később az eseményeken részt vevő egykori piliscsabai honvéd hadnagy.

Menjek vagy maradjak?

Sokakat válaszút elé állítottak 1956 forradalmának eseményei. Szembe kellett nézniük tetteikkel, múltjukkal, vagy a jövőjükre, gyermekeik jövőjére kiható nehéz döntéseket kellett meghozniuk. Elinduljanak-e nyugatra vagy maradjanak? Kimenjenek-e egyáltalán az utcára?

Hivatásukból fakadóan a katonák elé is számtalan hasonló vagy talán még nehezebb, alapvető egzisztenciális kérdés tornyosult, amelyre ki-ki képességei, vérmérséklete és hite, politikai meggyőződése szerint próbált válaszolni.

Fegyveresek és járókelők egy harcképtelenné tett ISU-152-es szovjet rohamlöveg körül a József körúton, a Corvin köznél

A forradalom napjaiban a tüntetők és a felkelők mellett orvosok, ápolók, vöröskeresztes önkéntesek járták a város utcáit, kapcsolódtak be a sebesültek mentésébe, illetve a kórházak és a rendelőintézetek munkájába. A Honvédkórház parancsnoka később azt jelentette, hogy a kórház dolgozói már október 24-étől részt vettek a mentőtevékenységben, majd a VIII. és IX. kerületben egy-egy olyan segélyhellyel is volt kapcsolatuk, ahol műtétet és vérátömlesztést is végeztek.

„A genfi szellem – írta a parancsnok – arra kötelezte kórházunkat, hogy ne csak a kórházi kezelésre szoruló sebesülteket szállítsuk el, hanem elsősegélyanyagban (kötszer, gyógyszer, injectio) is segítséget nyújtsunk a működő segélyhelyeknek.”

Demonstrálók özönlenek 1956. október 25-én a budapesti Nagykörúton

Az ’56-os városi „kószálók” egy jelentős csoportjánál fényképezőgép volt, fotósok – esetleg második világháborús haditudósítói múlttal – járták be a jelentős helyszíneket. „Éreztem, tudtam, hogy nagy fordulat történt, s nem maradhatok a lakásban tovább. Ki kell mennem az utcára […] attól kezdve jártam a várost november 4-ig. Mihelyt el tudtam menni az albérletembe, elhoztam a fényképezőgépemet. […] Nem az a fontos, hogy szép, jó, de meg kell örökíteni, mert ezek olyan napok, hogy soha többé nem ismétlődnek. S aki ott van, az élje végig” – emlékezett később az egyik fotós, Rapaich Richárd.

Ez a kószálás, a romok fotózása maga is a szabadság aktusa az 1950-es évek szigorúan ellenőrzött időbeosztása és térhasználati viszonyai között. Valós kockázataival a forradalom leverése után szembesültek igazán az események dokumentálói, hiszen ’56 fotói veszélyt jelenthettek az azokon szereplőkre és a készítőikre egyaránt.

Nagy találkozások és tapasztalatok

A városban járók egy része egyenruhát hordott: rendőrök, belügyi karhatalmisták, katonák alegységei szolgáltak különböző helyszíneken. Ettől azonban még nem lehetett tudni, hogy melyik oldalon álltak vagy melyik oldalra sodródtak. A Köztársaság téri pártház kapujánál lévő csoportosulásban három rendőregyenruhás férfi találkozott október 30-án reggel.

Egyikük, a Mosonyi utcából odavezényelt rendőr hamar távozott a helyszínről, és visszatért laktanyájába. A másikuk, Nádas Jeremiás a VIII. kerületi rendőrkapitányságról érkezett egy nemzetőr alegységgel, hogy a felkelőkkel együtt ellenőrizzék, mi folyik a pártházban, valamint igazoltassák a kapunál állókat, akik között feltűnt Orczy Károly, a néhány napja rendőrruhába öltöztetett belső karhatalmista. Parancsnoka, Várkonyi György volt az, aki fegyverhasználattal válaszolt a nemzetőrök kérdezősködésére, így robbant ki a fegyveres küzdelem október 30-án a reggeli órákban.

1956 őszén új értelmet nyert az utcákon járás

Nádas Jeremiás a pártház előcsarnokában lévő oszlopok mögött keresett menedéket a fegyverhasználat során, az ostromot az épületben és a pincében vészelte át, csak délután jutott ki a térre. Rendőregyenruhája miatt karhatalmistának is nézhette volna a feldühödött tömeg. A kapunál álló Orczy Károly több őrtársával együtt kifutott az épületből, és a tér felé menekült. Őket saját társaik gondolták árulónak, ezért lövéseket adtak le a fák alatt menedéket kereső volt védőkre. Hasonló szervezetlenség többször történt ezekben a napokban, például október 25-én a mai Erzsébet téren rendőrök, magyar és szovjet katonák lőttek tévedésből egymásra.

A segélycsomagok gyakran életeket mentettek meg

A katonák vagy katonaviseltek közül is sokan csatlakoztak a felkelőkhöz. A harcokban a háborút megjárt generáció saját tapasztalataira, a fiatalabbak a szovjet háborús és partizánfilmekben látott „fogásokra” támaszkodhattak. A katonai alakulatok többsége passzív magatartást tanúsított, objektumvédelmi feladatokat látott el. Voltak azonban olyan döntéshozói is a hadseregnek, akik minden eszközzel igyekeztek megfékezni a forradalom erejét, és ehhez alakulataikat is igyekeztek felhasználni. A forradalom ellen bevethető honvédelmi erő azonban napról napra fogyott.

Fegyveres felkelők október végén egy teherautón az Akácfa utca sarkán

A harcok kirobbanása után hamarosan felkelőcsoportok alakultak a fontos közlekedési csomópontokon, a „pesti srácok” lánytársaikkal együtt Molotov-koktéllal néztek szembe a szovjet harckocsikkal. Kalandvágyó középiskolások és egyetemisták, elszánt munkások csatlakoztak hozzájuk. Az idősebbek közül is többen fogtak fegyvert, mint a Széna tér legendás Szabó bácsija, aki ekkor 59 éves volt.

Erőszak és halál Budapest utcáin

A felkelőcsoportokat a környéken lakók közül sokan étellel és ruhával segítették. Az összecsapások szünetében kimerészkedtek az utcákra: élelemért álltak sorba az éppen nyitva tartó boltok, vagy a vidékről érkező teherautók előtt, szeretteik keresésére indultak, vagy éppen kíváncsiak voltak a romos városra, mint Csics Gyula és barátja. Többen a tüntetéseken hömpölygő tömeghez csatlakoztak a fővárosban és vidéken egyaránt. Bátor kiállásukért nem kevesen az életükkel fizettek, amikor a forradalom napjaiban, majd a leverését követő sztrájkok, tüntetések idején a hatalom a tömegbe lövetett.

A szovjet hadsereg november 4-én újra támadott, az ország és a főváros hadszíntérré vált, háborús pusztítást szenvedett el. A felkelőcsoportok és a Nemzetőrség több helyen reménytelen küzdelmet folytatott a beözönlő túlerő ellen. Csepelen a szovjet tankok számos civil, köztük egész családok életét követelő csapással végiglőtték a főutca házait, ezért a felkelők letették a fegyvert. Szervezett honvédségi alakulatok is folytatták küzdelmüket a második intervenció idején: Budapesten a Jutadombnál egyedül próbálták megállítani a szovjet katonai gépezetet.

Étkezés az utcán – 1956 egyik ikonikus fotója

A fegyveres harcot 1956 utolsó hónapjaiban elszánt politikai ellenállás váltotta fel, amelyet a decemberi sortüzek, a szovjet hadsereg jelenléte és a harcokat kísérő erőteljes propaganda-hadjárat ellenére is csak a következő év elejére sikerült megtörni.

A tett ára és jutalma

Vajon milyen betűt ad ki a lépteinek lenyomata a város szövetében? – tűnődik el az amerikai író, Paul Auster New York utcáin kószáló főhőse, aki térkép és cél nélkül bolyong a városban és saját történetében.

A fiatalok is aktív szereplői voltak az eseményeknek – sajnos közülük sokaknak nem érkezett új tavasz

1956 sokak számára sorsfordító év volt, a nem mindennapi körülmények által kikényszerített döntéseik csupán a következő évek, évtizedek hétköznapjaiban kristályosodtak ki. Ekkor tárultak fel a döntések távlatai, ekkor vállalták vagy változtatták meg azokat a korszak szemtanúi. Akár a nyugati emigrációban, akár a tiszti nyilatkozat aláírásakor vagy megtagadásakor, akár a bírósági tárgyalások és a börtönök világában.

A fegyverek a rend részévé váltak

A forradalom napjaiban meghozott döntésekért nem egyszer súlyos árat kellett fizetni. A rendelkezésre álló töredékes információ birtokában hétköznapi emberek hozták meg döntéseiket, amelyeknek csak az idő adhatott jó, rossz vagy semleges értékelést. Esendő szereplők csetlettek-botlottak vagy tettek (olykor számukra is meglepő) hősies gesztusokat a történelem színpadán. Tetteiknek évtizedek múltán a rendszerváltás adott új megvilágítást, amikor 1956 őszének eseményeire a szovjet elnyomatás évtizedei után már ünnepként lehetett emlékezni.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

A közelmúltban derült ki, hogy a Pest vármegyei Szigetszentmártonban 1944 novemberében négy huszárt temettek el, akik a Csepel-sziget védelmében haltak hősi halált.

A francia kormány ígéretet tett arra, hogy a jövőben betiltja a „szélsőjobboldali” megmozdulásokat, miután egy múlt heti párizsi felvonulás engedélyezése heves zsidó-liberális hisztériát váltott ki.

A német munkásoknak kedvező első munkareformok egyike a fizetett évi szabadság létrehozása volt.

Amikor Imrédy személyes származása körül a közismert polémiák folytak, akkor én magam adtam utasítást Kelecsényinek, hogy figyelje meg Imrédyt és figyeltesse meg másokkal is, hogy faji hovatartozása eldönthető legyen.

A New York-i Citibank kirúgta egyik alkalmazottját, aki Instagramon „politikailag nem korrekt” megnyilvánulást tett közzé a Führerrel kapcsolatban.

Ausztráliában elsőként Tasmaniában tiltották be az összes „náci jelképet”, amibe beleértenek mindent, ami a „nácizmussal” kapcsolatos, tehát konkrétan nem neveztek meg semmit, így gyakorlatilag bármire ráfoghatják.

A balközép zöldpárt berlini politikusa Adolf Hitlert éltette, amikor a rendőrök éppen alkoholtesztre vitték.

Mint tüzér – aki megjárta a Don-kanyar poklát – 1944. november 4-én estem szovjet fogságba Dunaföldvárnál.

Egy nappal a chemnitzi csonkolás előtt is hallattak magukról az antifa terroristák: hétfő éjjel bombatámadás történt a Königsblut Tattoo & Piercing Stúdió ellen Zeulenrodában (Greiz kerület, Türingia).

Egy angol nemzetiszocialista, akin horogkeresztes zászlókkal, hűtőmágnesekkel és Adolf Hitler portréjával díszített házában ütöttek rajta, gondolatbűnökért került börtönbe Nagy-Britanniában.

Őrizetbe vették az Alternatíva Németországért egyik tagját hétfőn, a vád szerint „tiltott totalitárius jelképeket” hordott, többen azt állítják, hallották, ahogy a „Sieg Heil!” üdvözléssel köszönt.

Az emigrációs hungarista sajtó évtizedeken keresztül főmunkatársának számító Koós Kálmán hosszú betegség után, 2006. júliusában, 91 éves korában a Colorado állambeli Denverből (USA) tért meg a teremtőjéhez.

Az angolszász szövetségesek 1943 nyarán elkezdett és a második világháború végéig megállás nélkül folytatott hadászati bombázóoffenzívája füstölgő romhalmazzá változtatta Németországot, ami bosszúért kiáltott az égre.

Ismét nyilatkozott antifa erőszaktevő Ilaria Salis börtönben szerzett barátnője, Carmen Giorgio, hogy a magyar börtönállapotok „rémségeiről” beszéljen.

Erre már sokan nem emlékeznek: 1919 júliusában a hajdúböszörményi "Ébredő"-nyomda tulajdonosa, Szabó Ferenc kirakatában megjelent egy plakát. Rajta kormánykerék, amelyet egy kemény kéz fog.

„A magyar vérbíróságok előtt lefolyt pörök során arról az Európáról volt szó, ahol szellemi síkon nincsenek nagy és kis nemzetek, hanem ahol minden nemzet egyaránt teljesíti kötelességét a nagy európai gondolat jegyében. A perek kulisszája mögött nem volt szó a nagy Angliáról és a kis Lengyelországról és az Európa keleti részén fekvő még kisebb Magyarországról. Ott Európáról, a szellem Európájáról, a lassan ködbevesző Pax Romana anyagon, téren és időn felül álló európai szellemiségről volt szó.”

Százezres halálkvóták túlteljesítésében versengtek a Sztálin kegyeiért remegő parancsnokok, amikor a paranoia új szintre lépett a Szovjetunióban.

Május 9-én hajnalban nyolc határozott ember betört az újvidéki Crni Ovan közösségi kávézóba, ahol felforgatták az asztalokat és a székeket, s az elborított bútorokra kifeszítették Vajdaság tartomány zászlaját – szomorkodik a szélsőbalos Mérce.

Aki nem volt a fronton, nem tudja elképzelni, milyen érzés napról-napra embereket ölni. Ellenfeleid jönnek feléd, lőnek, még nem találtak el, de menekülni nincs idő.

Híradó szakaszparancsnokként szolgáltam Ungváron 1944 októberében. Közben Nyékládházára kerültem, ahonnan november 4-én a szovjet katonák vittel el többedmagammal „kicsi robotra”, amiből négyévi kényszermunka lett.

Az ausztrál szövetségi kormány törvénymódosítást kezdeményez a nemzetiszocialista karlendítés betiltásáról is.

A perui drogügyi nyomozók 58 kilogramm Adolf Hitler nevével márkázott horogkeresztes fóliába csomagolt kokaint foglaltak le. A szállítmány Belgiumba tartott.

1945 januárjának elején a komáromi vasútállomáson kivagonírozott Tigris harckocsik hosszú sora nagy zajt csapva kígyózott a macskaköves utcákon, hogy a Vág-Duna hídján túl elfoglalják harcállásukat.

A jugoszláv légierő 1941. április 7-i szegedi és pécsi légitámadását, az 1941. június 26-i ismeretlen eredetű kassai bombázást, illetve a Budapestet ért 1942. szeptember 4–5-i és 9–10-i éjszakai szovjet légitámadást követően, az ország területének, ipari és közlekedési csomópontjainak rendszeres és folyamatos bombázása 1944. április 3-án vette kezdetét.