Kövess minket: Telegram — XVkontakte

„Reggel még ágyban voltam és a »TWIST OLIVÉR«-t olvastam, mikor átjött Jancsi. Felkeltem, és Jancsi azt mondta, hogy ma is tegyünk egy sétát. Én beleegyeztem.

Mindjárt meg is terveztük a sétát az én térképemen […] az Üllői útig beszélgetés közepette a körúton mentünk. Láttuk, hogy a Nap utca sarkán a ház ledűlt. A Corvin köz is így néz ki. A Körút 81. sz. ház a földig leomlott. A Kilián laktanyával szemben lévő ház fele összedűlt. A laktanya a sok ostromtól így néz ki. Az Örökimádó templom tornya ledűlt. […] A Práter utca sarkán jól megnéztem a körút és az Üllői út kereszteződésénél lévő házat, hogy le tudjam rajzolni” – írta egy iskolás fiú, Csics Gyula a forradalom idején vezetett naplójában.

Az övék itt a tér

1956 résztvevőinek alapélménye volt a város utcáin járás, a sétálás. Ottlik Géza számára is elválaszthatatlan volt a forradalom idején érzett boldogság a városban csavargás tapasztalatától: „Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nem létezik – kitalálni nem lehet se előre, se utólag.”

Szavaira rezonál a francia jezsuita szociológus, Michel De Certeau megállapítása, aki szerint a sétálás „a város tapasztalatának alapvető formája”, ennek során a sétálók mintegy a város „szövegét” írják a térbe, amelyet azonban perspektíva híján maguk nem tudnak elolvasni.

Egy megsemmisített szovjet hadoszlop maradványai körül a Ferenc körúton

A forradalomban résztvevők közös élménye volt, hogy hosszú évek után újra övék lett az utca, amelyen nem egyszer hömpölygött a tömeg. A magyar társadalom különböző csoportjai, katonák és civilek, diákok, munkások és értelmiségiek joggal érezhették, hogy eljött a pillanat, amikor maguk is beleszólhatnak sorsuk alakításába. A tüntetők a hallgatás évei után újra megtalálták és felemelték hangjukat, kimentek az utcákra, és szó szerint kiálltak pontokba szedett követeléseik és alig remélt álmaik mellett.

Az 1956-os forradalom idején készült fotók gyakran nyüzsögnek az emberektől: a pestiek, amikor csak tehették, sétáltak egyet a szabad, bár igen veszélyes városban. A Corvin-köz sem volt üres.

Az utcai tömegbe, ’56 eseményeinek helyszíneire fizikailag és átvitt értelemben is különböző irányokból érkeztek az emberek. A politikai tiszt, a meggyőződéses kommunista, a két világháború között szolgáló katonatiszt vagy a gyári munkás – akár elvbarát, akár elvi ellenálló – egyaránt válhatott az ötvenes évek hatására a rendszer kárvallottjává. Persze ezt azokban a pillanatokban, az események sodrásában a résztvevők sem mindig láthatták tisztán.

Nézelődők láthatók egy Csepel rendőrségi rohamkocsi roncsa mellett a Tompa utcánál

„Valami rémlik, hogy olvastunk a Petőfi körről, meg ilyesmiről, de a tisztikar többsége ezt komolytalannak tartotta. Annyira erős volt az a rendszer, és annyira kegyetlen! Mi tudtunk a kegyetlenségről is, az ÁVO tevékenységéről, ugye közvetlen kapcsolatban voltunk az elhárító tisztekkel, és ezek sok mindent elmondtak. Éppen azért mondták el, hogy féljünk. […] Olyan erős volt az a rendszer, azon csodálkozom, hogy fel mertek lázadni ellene! Forradalom… el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmibe keveredek” – emlékezett érzéseire évtizedekkel később az eseményeken részt vevő egykori piliscsabai honvéd hadnagy.

Menjek vagy maradjak?

Sokakat válaszút elé állítottak 1956 forradalmának eseményei. Szembe kellett nézniük tetteikkel, múltjukkal, vagy a jövőjükre, gyermekeik jövőjére kiható nehéz döntéseket kellett meghozniuk. Elinduljanak-e nyugatra vagy maradjanak? Kimenjenek-e egyáltalán az utcára?

Hivatásukból fakadóan a katonák elé is számtalan hasonló vagy talán még nehezebb, alapvető egzisztenciális kérdés tornyosult, amelyre ki-ki képességei, vérmérséklete és hite, politikai meggyőződése szerint próbált válaszolni.

Fegyveresek és járókelők egy harcképtelenné tett ISU-152-es szovjet rohamlöveg körül a József körúton, a Corvin köznél

A forradalom napjaiban a tüntetők és a felkelők mellett orvosok, ápolók, vöröskeresztes önkéntesek járták a város utcáit, kapcsolódtak be a sebesültek mentésébe, illetve a kórházak és a rendelőintézetek munkájába. A Honvédkórház parancsnoka később azt jelentette, hogy a kórház dolgozói már október 24-étől részt vettek a mentőtevékenységben, majd a VIII. és IX. kerületben egy-egy olyan segélyhellyel is volt kapcsolatuk, ahol műtétet és vérátömlesztést is végeztek.

„A genfi szellem – írta a parancsnok – arra kötelezte kórházunkat, hogy ne csak a kórházi kezelésre szoruló sebesülteket szállítsuk el, hanem elsősegélyanyagban (kötszer, gyógyszer, injectio) is segítséget nyújtsunk a működő segélyhelyeknek.”

Demonstrálók özönlenek 1956. október 25-én a budapesti Nagykörúton

Az ’56-os városi „kószálók” egy jelentős csoportjánál fényképezőgép volt, fotósok – esetleg második világháborús haditudósítói múlttal – járták be a jelentős helyszíneket. „Éreztem, tudtam, hogy nagy fordulat történt, s nem maradhatok a lakásban tovább. Ki kell mennem az utcára […] attól kezdve jártam a várost november 4-ig. Mihelyt el tudtam menni az albérletembe, elhoztam a fényképezőgépemet. […] Nem az a fontos, hogy szép, jó, de meg kell örökíteni, mert ezek olyan napok, hogy soha többé nem ismétlődnek. S aki ott van, az élje végig” – emlékezett később az egyik fotós, Rapaich Richárd.

Ez a kószálás, a romok fotózása maga is a szabadság aktusa az 1950-es évek szigorúan ellenőrzött időbeosztása és térhasználati viszonyai között. Valós kockázataival a forradalom leverése után szembesültek igazán az események dokumentálói, hiszen ’56 fotói veszélyt jelenthettek az azokon szereplőkre és a készítőikre egyaránt.

Nagy találkozások és tapasztalatok

A városban járók egy része egyenruhát hordott: rendőrök, belügyi karhatalmisták, katonák alegységei szolgáltak különböző helyszíneken. Ettől azonban még nem lehetett tudni, hogy melyik oldalon álltak vagy melyik oldalra sodródtak. A Köztársaság téri pártház kapujánál lévő csoportosulásban három rendőregyenruhás férfi találkozott október 30-án reggel.

Egyikük, a Mosonyi utcából odavezényelt rendőr hamar távozott a helyszínről, és visszatért laktanyájába. A másikuk, Nádas Jeremiás a VIII. kerületi rendőrkapitányságról érkezett egy nemzetőr alegységgel, hogy a felkelőkkel együtt ellenőrizzék, mi folyik a pártházban, valamint igazoltassák a kapunál állókat, akik között feltűnt Orczy Károly, a néhány napja rendőrruhába öltöztetett belső karhatalmista. Parancsnoka, Várkonyi György volt az, aki fegyverhasználattal válaszolt a nemzetőrök kérdezősködésére, így robbant ki a fegyveres küzdelem október 30-án a reggeli órákban.

1956 őszén új értelmet nyert az utcákon járás

Nádas Jeremiás a pártház előcsarnokában lévő oszlopok mögött keresett menedéket a fegyverhasználat során, az ostromot az épületben és a pincében vészelte át, csak délután jutott ki a térre. Rendőregyenruhája miatt karhatalmistának is nézhette volna a feldühödött tömeg. A kapunál álló Orczy Károly több őrtársával együtt kifutott az épületből, és a tér felé menekült. Őket saját társaik gondolták árulónak, ezért lövéseket adtak le a fák alatt menedéket kereső volt védőkre. Hasonló szervezetlenség többször történt ezekben a napokban, például október 25-én a mai Erzsébet téren rendőrök, magyar és szovjet katonák lőttek tévedésből egymásra.

A segélycsomagok gyakran életeket mentettek meg

A katonák vagy katonaviseltek közül is sokan csatlakoztak a felkelőkhöz. A harcokban a háborút megjárt generáció saját tapasztalataira, a fiatalabbak a szovjet háborús és partizánfilmekben látott „fogásokra” támaszkodhattak. A katonai alakulatok többsége passzív magatartást tanúsított, objektumvédelmi feladatokat látott el. Voltak azonban olyan döntéshozói is a hadseregnek, akik minden eszközzel igyekeztek megfékezni a forradalom erejét, és ehhez alakulataikat is igyekeztek felhasználni. A forradalom ellen bevethető honvédelmi erő azonban napról napra fogyott.

Fegyveres felkelők október végén egy teherautón az Akácfa utca sarkán

A harcok kirobbanása után hamarosan felkelőcsoportok alakultak a fontos közlekedési csomópontokon, a „pesti srácok” lánytársaikkal együtt Molotov-koktéllal néztek szembe a szovjet harckocsikkal. Kalandvágyó középiskolások és egyetemisták, elszánt munkások csatlakoztak hozzájuk. Az idősebbek közül is többen fogtak fegyvert, mint a Széna tér legendás Szabó bácsija, aki ekkor 59 éves volt.

Erőszak és halál Budapest utcáin

A felkelőcsoportokat a környéken lakók közül sokan étellel és ruhával segítették. Az összecsapások szünetében kimerészkedtek az utcákra: élelemért álltak sorba az éppen nyitva tartó boltok, vagy a vidékről érkező teherautók előtt, szeretteik keresésére indultak, vagy éppen kíváncsiak voltak a romos városra, mint Csics Gyula és barátja. Többen a tüntetéseken hömpölygő tömeghez csatlakoztak a fővárosban és vidéken egyaránt. Bátor kiállásukért nem kevesen az életükkel fizettek, amikor a forradalom napjaiban, majd a leverését követő sztrájkok, tüntetések idején a hatalom a tömegbe lövetett.

A szovjet hadsereg november 4-én újra támadott, az ország és a főváros hadszíntérré vált, háborús pusztítást szenvedett el. A felkelőcsoportok és a Nemzetőrség több helyen reménytelen küzdelmet folytatott a beözönlő túlerő ellen. Csepelen a szovjet tankok számos civil, köztük egész családok életét követelő csapással végiglőtték a főutca házait, ezért a felkelők letették a fegyvert. Szervezett honvédségi alakulatok is folytatták küzdelmüket a második intervenció idején: Budapesten a Jutadombnál egyedül próbálták megállítani a szovjet katonai gépezetet.

Étkezés az utcán – 1956 egyik ikonikus fotója

A fegyveres harcot 1956 utolsó hónapjaiban elszánt politikai ellenállás váltotta fel, amelyet a decemberi sortüzek, a szovjet hadsereg jelenléte és a harcokat kísérő erőteljes propaganda-hadjárat ellenére is csak a következő év elejére sikerült megtörni.

A tett ára és jutalma

Vajon milyen betűt ad ki a lépteinek lenyomata a város szövetében? – tűnődik el az amerikai író, Paul Auster New York utcáin kószáló főhőse, aki térkép és cél nélkül bolyong a városban és saját történetében.

A fiatalok is aktív szereplői voltak az eseményeknek – sajnos közülük sokaknak nem érkezett új tavasz

1956 sokak számára sorsfordító év volt, a nem mindennapi körülmények által kikényszerített döntéseik csupán a következő évek, évtizedek hétköznapjaiban kristályosodtak ki. Ekkor tárultak fel a döntések távlatai, ekkor vállalták vagy változtatták meg azokat a korszak szemtanúi. Akár a nyugati emigrációban, akár a tiszti nyilatkozat aláírásakor vagy megtagadásakor, akár a bírósági tárgyalások és a börtönök világában.

A fegyverek a rend részévé váltak

A forradalom napjaiban meghozott döntésekért nem egyszer súlyos árat kellett fizetni. A rendelkezésre álló töredékes információ birtokában hétköznapi emberek hozták meg döntéseiket, amelyeknek csak az idő adhatott jó, rossz vagy semleges értékelést. Esendő szereplők csetlettek-botlottak vagy tettek (olykor számukra is meglepő) hősies gesztusokat a történelem színpadán. Tetteiknek évtizedek múltán a rendszerváltás adott új megvilágítást, amikor 1956 őszének eseményeire a szovjet elnyomatás évtizedei után már ünnepként lehetett emlékezni.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

1945 májusában lezárult a második világháború az európai hadszíntéren, a Nagynémet Birodalom kapitulált. A nyugati szövetségesek és a Szovjetunió érdekbarátsága véget ért, és szinte azonnal azt kezdték el tervezgetni, hogyan tudnának egymással leszámolni.

Lapos képernyős televízió, külön mosdó és négy darab emeletes ágy – ilyen körülmények között tartják fogva Ilaria Salist, a milánói terroristát, az antifa támadások első rendű vádlottját.

A német hazafit a rendőrség szerint „a migránsok elleni gyűlölet vezérelte”, külföldről származó, invazív hátterű szomszédait akarta felrobbantani.

A legutóbbi washingtoni NATO-csúcstalálkozón a 30 csatlós állam zokszó nélkül elfogadta az amerikai–brit diktátumot az ukrajnai háború további eszkalációjára.

A balközép zöldpárt berlini politikusa Adolf Hitlert éltette, amikor a rendőrök éppen alkoholtesztre vitték.

Joseph Goebbels egykori birodalmi propagandaminiszter birtokának fenntartása drága, de felújítani még költségesebb lenne, mivel hagyták rohadni az elmúlt évtizedekben.

Miután egy ruandai néger „fiatal” azt adta, ami lényege, vagyis fehérek mészárlásába kezdett, szerte az Egyesült Királyságban demonstrációk kezdődtek, melyek gyakran csaptak át erőszakos megmozdulásokba.

Vád alá helyezték a németországi hazafias szélsőjobb egyik vezető politikusát, Björn Höckét, mert „náci” jelszó használatával vádolják, írja a BBC.

Négynapos utazás után 1945. február 6-án érkeztünk Bajáról Temesvárra. Verőfényes délelőttön vagoníroztunk ki. Az éhségtől és a szomjúságtól elgyötör emberek nagy része megrohamozta az olvadó havat, és marokszámra tömte a szájába.

1879. december 21-én született Joszif Visszarionovics Sztálin, aki három évtizeden át volt a Szovjetunió legfőbb vezetője. 

Néha érdemes egy-egy szürreális, szatirikus nézőpontot előrántani a "kalapból", mert ezekből szemlélve meglehetősen megvilágító erejű látleletet kaphatunk a valóságról.

Az 1936-os berlini nyári olimpia örökre beleírta magát a történelemkönyvekbe. Az eseményre a Harmadik Birodalom nagy erőkkel készült, és Hitler is engedményeket tett a nemzetközi közvélemény kedvéért.

Az olasz legfelsőbb bíróság, a semmítőszék foglalt állást az olasz szélsőjobboldali, hazafias csoportok találkozóin, megemlékezésein országszerte használt köszöntési formáról.

Eredménytelennek nevezte az olasz baloldal a Magyarországon fogva tartott antifasiszta terrorista, Ilaria Salis szabadon engedéséért folytatott politikai kampányát Giorgia Meloni miniszterelnök az RAI1-nek adott televíziós interjúban.

Regisztrált az X-re Ilaria Salis olasz EP-képviselő, aki Magyarországon az antifa támadások elsőszámú gyanúsítottjaként lett ismert.