Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Különböző jelek alapján úgy tűnik, hogy Amerika közvetlen katonai konfrontációra készül Oroszországgal Ukrajnában és/vagy Kínával Tajvanon.
Montecuccoli szerint a háborúhoz elsősorban pénz kell, amelyből Amerikának – az ex nihilo pénzgyártás világbajnokaként – elvileg korlátlan mennyiség áll a rendelkezésére, valójában azonban a gazdaságának is bírnia kellene a háborús viszonyok okozta gyűrődést.
Egy ország gazdasági erejét elvileg a GDP-je jelzi, feltéve, hogy korrekt módon számítják ki. Amerika azonban szokásához híven e tekintetben is becsapja önmagát és a világot egyaránt. Elöljáróban következzen néhány szikár tény és adat. Az ún. vásárlóerő-paritásos (PPP) GDP tekintetében Kína már 2014-ben megelőzte az Egyesült Államokat, a nominális GDP-t illetően azonban az USA még őrzi vezető helyét – legalábbis papíron, és valószínűleg már csak ott.
Egy ország valódi gazdasági erejét az mutatja meg, hogy mennyi piacképes árucikket képes termelni a világpiacra. 2000-ben – néhány afrikai ország, Kuba, Irán, Szaúd-Arábia, Kazahsztán, Mongólia, Észak-Korea, Vietnám és Laosz kivételével – az Egyesült Államok volt az világ összes többi országának az első számú külkereskedelmi partnere. 2020-ban – Kanada, az USA közép-amerikai és Karib-szigeteki hátsó udvara Ecuadorral bezárólag és néhány európai állam (Finnország, Franciaország, Belgium, Nagy-Britannia, Olaszország, Svájc, Ausztria, Dánia, Észtország, Litvánia, Portugália), valamint Izrael kivételével – a világ összes többi országának már Kína az első számú külkereskedelmi partnere. Két évtized alatt Kína detronizálta Amerikát a „világ műhelyének” posztján. Jelenleg az USA GDP-jének kevesebb mint az ötöde származik ipari, vagyis termelő tevékenységből, és az arány fokozatosan zsugorodik, míg Kína GDP-jének több mint a 40 százaléka származik termelésből. Az utóbbi évtizedekben Amerika ipari (értékteremtő) országból egyre inkább szolgáltató (értékfogyasztó) országgá vált.
A GDP nagysága nagy mértékben irreleváns lehet az adott ország gazdagsága és jóléte szempontjából, és az országok GDP alapján történő összehasonlítása tele van ellentmondásokkal. A GDP egykor az ország által termelt áruk és szolgáltatások mérőszáma volt, és valószínűleg valamikor pontos mutatónak számított, de fokozatosan az „enyém nagyobb, mint a tiéd” játék eredményének rögzítésére szolgáló propagandaeszközzé vált. Az USA folyamatosan próbálja elmozdítani a kapufát, hogy növelje pontszámát, és egyre kreatívabb módszereket talál a GDP-számok növelésére.
Néhány ilyen módszer a teljesség igénye nélkül. Ha egy országnak államilag támogatott egészségügyi és oktatási rendszere van, akkor ezek alacsony költségeikkel kerülnek be a GDP-számításba. Az Egyesült Államokban, ahol magántulajdonban lévő és profitorientált egészségügyi és oktatási rendszer működik, a sokkal magasabb költségek a GDP-statisztikában sokkal magasabbnak látszó gazdasági teljesítmény hamis tükrében fognak szerepelni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az amerikai nép gazdagabb volna: valójában sokkal szegényebb, mert a jövedelme nagy részét az egészségügyre és az oktatásra kell költenie. Ha egy ország, mint az USA, évente több mint ezermilliárd dollárt költ a hadseregére, akkor ezek a kiadások erősen felduzzasztják a nemzeti statisztikát. Az USA GDP-jét a privatizált infrastruktúra (az összes repülőtér, autópálya, vasútvonal, áramtermelő állomás, iskola, egyetem és más létesítmény) is hizlalja. A megnövekedett GDP azonban valójában a lakosság növekvő szegénységének a pontos mutatója, mivel a megnövekedett GDP pontos összegét a lakosság zsebéből kell kivenni. A privatizáció esetében mindenkinek sokkal magasabb díjakat és illetékeket kell fizetnie a magánvállalkozásoknak, mint amennyit korábban a kormánynak fizettek, és pontosan ezek az állampolgárok zsebéből kivett megnövekedett díjak és illetékek eredményezik a GDP növekedését.
Az amerikai kormány egyik ügyes trükkje az úgynevezett „betudott bérleti díj” (imputed rent), ami azt jelenti, hogy ha valakinek van egy háza, a kormány hozzáadja a GDP-hez azt a virtuális összeget, amelyet a tulajdonosnak bérleti díjként kellett volna fizetnie (de nem tette), azon az elmebajos alapon, hogy ha az illetőnek nem lenne háza, akkor ezt a bérleti díjat fizette volna. Csak ez az egy tétel mintegy 1600 milliárd dollárral, azaz 8 százalékkal növelte az USA GDP-jét. A GDP-t az inflációval is korrigálják (lefelé), így – amint azt látni fogják – az USA durván alábecsüli az éves inflációs rátát, ami automatikusan további 2300 milliárd dollárral, azaz körülbelül 12 százalékkal növeli a GDP-t. Ez a két elem önmagában azt jelenti, hogy az USA GDP-je körülbelül 20 százalékkal hamisan és mesterségesen feltuningolt adat.
|
|
|
|
|
|
A fenti „betudott bérleti díj” séma szerint az otthonában élő háztulajdonost két személyként kezelik: az egyik egy bérlő, aki „betudott” (mesebeli) bérleti díjat fizet, a másik pedig egy kisvállalkozást működtető háziúr, aki a ház tulajdonosa és bérbeadója. Az egy személyben két személy háztulajdonos tehát bérlőként ál-bérletidíjat fizet, amely a GDP álértékébe bekerül, miközben bérbeadóként ál-bérletidíjjal rendelkezik, amely az ország egy főre jutó ál-nemzetijövedelmébe kerül be. Az egy főre jutó átlagos amerikai jövedelemre vonatkozó leggyakoribb adat 47 ezer dollár körül van, ami egyenesen a fantázia világából származik.
Először is, a fent említett „betudott bérleti díj” nemcsak a GDP-be, hanem a nemzeti átlagjövedelemre vonatkozó adatokba is bekerül, ami azt jelenti, hogy minden egyes háztulajdonos jövedelmét felduzzasztják a nem létező „bérleti díjjal”. Az amerikai gazdaság oly mértékben túlfinancializált (pénzügyileg bürokratizált), hogy a GDP majdnem felét pusztán könyvelési tételek (számlaközi pénzátutalások, pénzügyi szolgáltatások, tőzsdei spekulációk stb.) alkotják, amelyek semmiképpen sem hasonlíthatók a tényleges termeléshez vagy valódi szolgáltatások nyújtásához. Ha a számvitelből kivennék a financializációs szempontokat, az USA reál-GDP-je közel 50 százalékkal csökkenne, és az egy főre jutó nemzeti jövedelem körülbelül 20 ezer dollárra esne vissza.
