Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

Kövess minket: TELEGRAM — VK — TWITTER

Megosztás:

"A védők létszámát az ostromot vezető Malinovszkij marsall jelentősen túlbecsülte, mivel nem sikerült az eredetileg tervezett 2-3 hét alatt elfoglalni a várost, Sztálin felé igazolásképpen a "hiányzó" hadifogoly-létszámot civilekkel, egyenruhás postásokkal, kalauzokkal, vasutasokkal, de sokszor nőkkel és gyerekekkel is pótolták (Malenkij robot), akiket elit kommandósként mutogattak. Több tízezren lettek úgy évekre hadifoglyok, hogy egy hadseregnek sem voltak tagjai..."

Budapest 1944-1945-ös ostroma, amely Leningrád és Sztálingrád után az európai hadszíntér harmadik leghosszabb ilyen jellegű művelete volt, hatalmas emberveszteséggel és pusztítással járt, miután a védők negyed éven át feltartották a sokszoros túlerőben lévő szovjet vörös hadsereget.

Több ezer lakóház mellett súlyos károkat szenvedett többek között a Várnegyed, a Parlament, elpusztult az összes (akkor 7) híd és a közművek jelentős része. Az ostromnak - a kapcsolódó politikai vitákon kívül - ma is megtalálhatóak kézzel fogható nyomai; a Királyi Palota az ostrom után nyerte el mai formáját, az 1956-osok mellett több ház visel 1945-ös golyónyomokat is, és ha valakit például a Normafáról a János-hegy felé visz útja, megszemlélheti az egykori lövészárkok nyomait is, közvetlenül a betonút mellett. Bár a magyar fővárosról volt szó, a védelemben - azok nagyobb harcértéke és "megbízhatósága" miatt - a főszerep a német alakulatoknak, és parancsnokuknak, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS tábornoknak jutott. Az egykori tábornokkal Gosztonyi Péter, az 1956-ban Svájcba emigrált történész készített interjút.

1945. február - Tájkép a csata után

Gosztonyi történészi munkássága, főleg annak a forradalom és szabadságharccal foglalkozó része máig viták tárgyát képezi, érdemei azonban vitathatatlanok. Svájci lakosként egyrészt hozzáfért számos nyugati forráshoz, illetve kapcsolatba tudott lépni mind az emigráns magyar politikai-katonai vezetéssel, mind a Harmadik Birodalom még életben lévő prominenseivel. Kutatásai során több interjút is készített, például von Witzleben vezérőrnaggyal, a magyar 2. hadsereghez beosztott összekötőtiszttel, a híres-hírhedt "pannóniai helytartóval", Edmund Veesenmayerrel és 1961-ben a mai írásunkban szereplő Pfeffer-Wildenbruch SS tábornokkal is.

A Vörös Hadsereg csapatai 1944. szeptember 23-án lépték át a trianoni országhatárt, pár héttel később pedig már a főváros közelében jártak. A Budapest körüli gyűrű végül december 26-án zárult be, bár Budán a frontvonal sokáig hézagos volt, mindkét oldal felderítői kedvükre (bár nem kockázatmentesen) közlekedhettek. Akadt arra is példa, hogy lelkes civilek telefonáltak be a parancsnokságra, hogy az oroszok már - ha nem is a spájzban - de szó szerint a kert végében vannak...

És hogy került egy ostrom előtt álló város élére egy rendőrtábornok? A válasz abban keresendő, hogy eredetileg a magyar különbéke-kísérlet megakadályozásában szántak neki szerepet, az események gyors lefolyása miatt azonban erről lekésett. A tábornok tapasztalatai azonban jól jöhettek a város az ellenség közeledte miatt elégedetlen lakosságának esetleges zendülése esetén, így végül nem rendelték vissza, hanem december 5-én megbízták a november 23-án erőddé nyilvánított Budapest (Festung Budapest) parancsnokságával.

A német és magyar haderő elsősorban a Duna vonalán (Margit-vonal) igyekezett feltartóztatni a szovjeteket, akik azonban a Drávánál, és később Ercsinél, majd Esztergomnál is átkeltek a folyón. A vonalból egyfajta bástyaként ugrott ki a háromszoros védővonallal (Attila I., II. és III.) övezett pesti hídfő, amelyet a németek vágyálmaiban és tervezőasztalain leledző ellentámadások kiindulópontjának is szántak. Egy kicsit korábban egy másik fontos kérdés is eldőlt, amely a magyar főváros nyílt várossá nyilvánításához kapcsolódott:

"Amikor a város fölötti parancsnokságot átvettem, e kérdés, amely még 1944 novemberében valóban fennállott, már eldőlt. Mégpedig a Führer főhadiszállásán, ahol Hitler december elején Szálasival is közölte határozatát. Előzőleg a német vezérkar részéről voltak olyan hangok, amelyek Budapestet, Róma példáján, nyílt várossá akarták nyilvánítani. Mások, így a Dél hadseregcsoport vezérkari főnöke, Pest feladása, de Buda megtartása mellett állt ki. Természetesen végül is Hitler akarata érvényesült. Helytelenül! A lakosság sem erkölcsileg, sem az élelmezés terén nem volt tartós ostromra berendezkedve. Ezenkívül Budapest védelmét olyan csapatok látták el, amelyek már hónapok óta frontszolgálatot teljesítettek. Ne feledje, néhány hevenyészve felállított alakulaton kívül csupán 2 lovashadosztály, 1 páncélos, valamint 1 páncélgránátos-hadosztály állt rendelkezésemre. 33 000 ember. (...) Magyar részről ugyan Beregfy hadügyminiszter december 21-ig bent tartózkodott a városban, de mindössze három csonka hadosztályt kaptam. Ezeknek az alakulatoknak a létszáma sem tett ki többet, mint 7000 embert."

Bár ahogy Gosztonyi is megjegyezte, a tábornok nagyot tévedett a magyar, és kisebbet a német alakulatok létszámát tekintve, abban igaza volt, hogy javarészt leharcolt, illetve szervezés alatt álló (pl.: Egyetemi Rohamzászlóalj) honvédalakulatok védték a várost, akik sem megfelelő fegyverzettel, sem elégséges utánpótlással sem rendelkeztek. A legtöbb német egység is viharvert állapotban volt, de ilyen szempontból némileg jobb helyzetben voltak.

A Budapestet védő állások: látható, hogy Buda felől semmilyen támadásra nem számítottak, ott csak az ostrom alatt kezdték meg hevenyészett állások létrehozását

A magyar csapatok leharcolt állapotát és hiányos felszerelését is említette Pfeffer-Wildenbruch; azt azért hozzá kell tenni, hogy állításával ellentétben a honvédek többsége lehetőségeihez mérten keményen harcolt, igaz sok volt a dezertálás - ezek száma 1944. október 15-ét követően országos szinten is jelentősen megemelkedett.

"Elsősorban nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar hadosztályok gyenge fegyverzettel, meggyötört állapotban nem vehették fel a versenyt a jól felszerelt oroszokkal. Magyarok csak ott értek el eredményt, ahol románokkal kerültek össze, például a Keleti pályaudvar környékén."

Mindenképp említésre érdemes, hogy a védők létszámát az ostromot vezető Malinovszkij marsall ugyanakkor jelentősen túlbecsülte; szerinte mintegy 180 000 német és magyar katona védte Budapestet, amelyet emiatt nem sikerült az eredetileg tervezett 2-3 hét alatt elfoglalni. A "hiányzó" hadifogoly-létszámot később civilekkel, például egyenruhás postásokkal, kalauzokkal, vasutasokkal, de sokszor nőkkel és gyerekekkel is pótolták ("malenkij robot"), akiket azután elit kommandósként mutogattak, aminek következtében több tízezren lettek úgy évekre hadifoglyok, hogy egy hadseregnek sem voltak tagjai...

Súlyos, évekig tartó következményekkel járt a hidak felrobbantása, amelynek katonai szükségszerűségét azóta is rendszeresen megkérdőjelezik; tény, hogy a Pestet január 18-án elfoglaló szovjetek így nem támadhatták közvetlen a Duna felől a Várhegyet és környékét, de mivel a város ekkor már gyűrűben volt, a hidak elpusztítása legfeljebb néhány napig késleltette előrenyomulásukat.

Német DFS-230-as vitorlázó az Attila út egyik házába fúródva. Bár próbálkozások történtek, nem sikerült megoldani a védők légi úton történő ellátását.

"Amikor én lettem a városparancsnok, már csak öt híd volt ép. (...) Az Északi vasúti hidat egy angol légitámadás, a Margit-hidat pedig a gyutacsok öngyulladása semmisítette meg. Mikor az ellenséges nyomásra a pesti hídfő mind jobban összezsugorodott, kénytelen voltam, a központi fekvésű Lánchíd kivételével, valamennyi hidat egymás után felrobbantatni. Ezzel megakadályoztam, hogy az oroszok a hidakon keresztül a budai védelem hátába kerüljenek. (...) Higgye el, nem szívesen tettem, különösen a Lánchidat sajnáltam! Feladataim érdekében azonban a robbantások szükségesek voltak."[

A tábornok azt is kifejtette, hogy az ellenséges légi- és tüzérségi fölény miatt nem volt lehetőség arra, hogy a hidakat műszaki zárral és páncéltörő lövegekkel biztosítsák. A hidak pusztulása ez esetben sem biztos, hogy elkerülhető lett volna, bár jó eséllyel nem semmisült volna meg az összes átkelő. A Dunai átkelés az ostromot követően sokáig problémát okozott még, amelyet eleinte a Kossuth-híd felépítésével igyekeztek orvosolni, a korábbi hidak helyreállítása csak ezt követően indult meg.

A világháború után kiépült kommunista rendszerben évtizedekig dogmaként szerepelt, hogy a galád német/magyar katonák aljas mód meggyilkoltak két szovjet parlamentert, akik Malinovszkij békeajánlatát vitték. A követek, a magyar származású Steinmetz Miklós és Ilja Afanaszjevics Osztyapenkó századosok december 29-én vesztették életüket küldetésük során, de ez véletlen aknára futás, illetve tűzpánik következtében történt, minden szándékosság nélkül, ami természetesen nem kisebbíti az elesettek személyes bátorságát. Érdekes, hogy Pfeffer-Wildenbruch állítása szerint csak az egyik parlamenter esetéről értesült, ahogy az is, hogy Berlin utasítására vizsgálat is indult Osztyapenkó százados hősi halálának ügyében.

"Valóban, értesültem arról, hogy Budán egy szovjet tiszt hadikövetként átlépte a német vonalakat, és eljutott a 8. lovashadosztály parancsnokához, Rumohr tábornokhoz.[Joachim Rumohr (1910-1945) Brigadeführer (vezérőrnagy), a kitörés során megsebesült, és hogy elkerülje a hadifogságot, öngyilkosságot követett el] Rumohr azonban nem vette át az orosz ultimátumot, hanem a parancs szerint elutasította azt."

Arra a kérdésre, hogy mit tud a követ haláláról, így válaszolt a tábornok:

"Erről később hallottam. Január elején ugyanis távbeszélőn felhívtak Berlinből, a külügyminisztériumból., s érdeklődtek az esetről. Vizsgálatom azonban nem vezetett eredményre. Rumohr hadosztálya (...) egyike volt a legrégibb és egyben legfegyelmezettebb egységeknek. Kizárt, hogy ők ilyesmit csináltak volna! Egyébként érdekes, hogy erről, miután fogságba estem, csak egyetlen egyszer, a Ljubljankában [börtön, az NKVD/KGB központja volt Moszkvában] érdeklődtek. Amikor ott is elmondtam a vizsgálatom eredményét, a kihallgató tiszt legyintett, s többet nem tért vissza a témára. Mindenesetre megjegyzem, hogy a hibát Malinovszkij követte el. Ha a marsall velem akart volna kapcsolatot találni, rövidhullámú adón mindig alkalma lehetett volna erre, hiszen az oroszok jól ismerték hadtestem hullámhosszait. Ehelyett hangszóróval, hangosbeszélővel közölték állandóan híreiket, s minden valószínűség szerint a parlamenterek jövetelének helyét és időpontját is. Egységeink vezetőinek azonban parancsuk volt, hogy a szovjet propaganda-hangszórók adásait az első pillanattól kezdve puska és aknatűzzel kell zavarni, és el kell hallgattatni."

Román aknavetősök. Bal oldalon a budapesti román csapatok parancsnoka, Nicolea Sova altábornagy. A román 7. hadtestet január 11-én átrendelték a szlovákiai frontra, az ez ellen tiltakozó altábornagyot pedig egyszerűen fogolytáborba küldték...

Bár a százados halálának körülményeit illetően a tábornok téved, az biztos, hogy a szovjetek sem sejtettek szándékosságot az eset mögött. Osztyapenkó százados társával ellentétben a Budaörsi útnál eljutott a német állásokig, elvégezte feladatát, a visszaúton azonban aknatűzbe került és emiatt vesztette életét. Egyes források szerint a szándékosság annyira nem áll meg, hogy miután a szovjet és német tüzérség párbajba kezdett, a németek kérték, hogy ne induljon el a lövöldözés végéig, de a százados hajthatatlan volt. Halálában az is közrejátszott, hogy túllépte a tárgyalásra megszabott időkeretet, így a szovjet egységek nem számoltak már visszatérésével.

A budapesti ostrom másik, máig vitatott pontja a kitörés. A védők december végén, és később január 10-én is terveztek kitörést (ekkor még volt rá esély, hogy egyesülni tudnak az őket felmenteni igyekvő alakulatokkal), azonban Hitler minden megtiltott ilyen műveletet. A helyzet végül február 11-re vált tarthatatlanná: a német-magyar csapatok maradéka ekkor a Várhegyre és a Gellérthegyre szorult vissza.

Muníciónk és élelmünk elfogyott, ágyúink elhallgattak, s a védelem csak a Gellérthegyre és a Várhegyre korlátozódott. Elhatároztam, nem várok tovább. Február 11-én délelőtt közöltem elhatározásomat a hadosztályparancsnokokkal, s kidolgoztuk a kitörési tervet. Ennek értelmében a várbeli csapatokkal meglepetésszerűen, w több hullámban át kellett volna törniük az oroszok északnyugati gyűrűjét, s az Olasz fasoron [ma Szilágyi Erzsébet fasor] és a budai hegyeken keresztül elérniük a német arcvonalat, amely Pesttől körülbelül 30 kilométerre húzódott. Az előkészületeket a legnagyobb titokban hajtottuk végre."

Kilőtt Pz. V. a Retek utcában az ostrom után

Ezt követően a tábornok értesítette Berlint is szándékáról, majd megsemmisítették a rádiókészüléket. A mintegy 20 000 fő által végrehajtott kitörés azonban nem a tervek szerint alakult; máig tartják magukat olyan vélekedések, hogy arról az oroszok még megindulása előtt tudomást szereztek. Nem lehet kizárni, hogy rádiólehallgatás, fogolyvallomások vagy hírszerzői jelentések révén, vagy egyéb úton eljutott a kitörés híre a Vörös Hadsereghez, de az is lehet, hogy csak a Vár északnyugati sarkánál gyülekező csapatokat látva következtettek erre.

"Valaki elárulta a kitörés helyét és idejét. A katonák egyenest az ellenség zárótüzébe futottak. Én magam nem voltam velük. Törzskarommal együtt, Dörner [Helmut Dörner SS Oberführer (1909-1945), a budapesti ostrom alatt egy vegyes harccsoport parancsnoka] 500 emberének fedezete mellett, az Ördög-árok föld alatti csatornáján keresztül kívántam a budai hegyeket elérni. Nem sikerült. A kijáratnál már oroszok vártak ránk. Dörner és körülbelül 200 ember elesett, míg mi, néhányan egy szellőzőnyíláson keresztül kijutottunk a szabadba."

A tábornok ezt követően egy villába menekült, ahol 12-én végül hadifogságba esett; mint magas rendfokozatú tiszt, viszonylag jó bánásmódban részesült, és a hadikövetek halála miatt sem vonták felelősségre. 1949-ben, mint SS tisztet 25 év kényszermunkára ítélték, és egy rigai táborba került, ahonnan 1955-ben térhetett haza.

Buda környékén február 13-án hallgattak el a fegyverek. A kitörés hatalmas áldozatokat követelt, mindössze mintegy 700 katona érte el a saját vonalakat Mány, Perbál, Páty, Szomor és Máriahalom térségében, a többiek elestek, fogságba kerültek, vagy eltűntek. Még napjainkban is rendszeresen bukkannak német és magyar katonák maradványaira a kitörés útvonalán.

Tájkép csata után... a Lánchíd összetört oroszlánjai

A főváros védőinek és lakosainak szenvedése azonban nem ért véget: a szovjetek egyes források szerint bestiális módon kivégezték a Várhegy barlangjaiban hagyott, javarészt magatehetetlen több ezer sebesültet. Máshol az olvasható, hogy ilyen atrocitások csak elvétve történtek, de az élelem és gyógyszerhiány több ezer életet követelt a harcok után is. Emellett ahogy azt korábban is említésre került, tízezreket hurcoltak el "malenkij robotra" és/vagy hadifogságba. Malinovszkij február közepén 138 000 hadifoglyot jelentett Moszkvába, a hiányzó létszámot ezekkel az emberekkel pótolták. Ezeken kívül a fővárosban (és országszerte is) rendszeresek voltak a lopások, rablások és csak Budapesten több ezer nőt erőszakoltak meg vöröskatonák.

Szerző: Napi Történelmi Forrás

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

      

      

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE