Kövess minket: TELEGRAMVK — HUNDUB

Megosztás:

Az alábbi írás a szerző utolsó írása, amelyet 1999. augusztusában vetett papírra és a Magyar Összetartás 1999. novemberi számában látott napvilágot.

Megtörtént a csoda: a szovjet bolsevizmus agyagkolosszusa leomlott. Bár milliók imádkoztak ezért, és várták reménykedve, nem látszott valószínûnek, hogy a mi életünkben ez bekövetkezik.

Tehát megtörtént a csoda Magyarországon. Eltûntek a szovjet katonák, a vörös zászlók, a szovjet csillagok, a fegyveres munkásőrség, a Politikai Bizottság, a Központi Bizottság és a Kommunista Párt egyeduralma. Újjászületett a többpárt-rendszer, a parlamenti demokrácia, és jött valami, amit úgy hívnak, hogy szociális piacgazdaság. Nyugodtabban lehet lélegezni, bár a nemzetet még mindig gyötri a politikai asztma.

De történt más csoda is. Például a Habsburgok rájöttek, hogy ők tulajdonképpen magyarok és nem osztrákok. Vajon hogyan fogják ezt bebizonyítani?

Aztán megtanulhattuk, hogy mindegy, zsidók vagy nem zsidók a bankvezérek. Mentalitásuk, kapzsiságuk egyforma. Sajátságos lelkületük független fajtól és vallástól. Nyugodt lélekkel zsebelnek be
évente 60-70 millió forintot. Mennyi kamatot kell egyéneknek és vállalatoknak kiizzadniuk a szegény Magyarországon, hogy csak egy-egy személy ilyen túlfizetést kaphasson!

A kommunista rezsim idejében a termelő eszközök az állam tulajdonában voltak. A nagy fordulat után a nemzet vagyonának nagy részét, benne vitális fontosságú vállalatokat eladtak külföldi
kapitalistáknak. Kik látják most a termelés hasznát? Magyarok? Nem. Külföldi tőkések, ami azt jelenti, hogy nem csak az iszonyú nagy külföldi kamat és tőketartozás megfizetésére kell összegürcölni devizát, valutát, hanem ezeknek a tőkéseknek is, hogy vállalatuk jövedelmét magukkal vihessék a hazájukba.

Azt hittük, hogy az országba a nemzeti vagyon kiárusítása folytán befolyt sok százmillió dollárral csökkentették a Kádár-rezsim alatt felgyülemlett óriási államadósságot, aztán kiderült, hogy az adósság nem hogy csökkent, de még
jobban megnőtt.

A parasztnak nem adták vissza a földjét, hanem árverésen kellett visszavásárolnia. Aztán hol a tejet, hol a disznót, hol a gyümölcsöt nem tudja eladni, mert az agrár Magyarország külföldről importál élelmiszert. Ez az út az Egyesült Európába!

A nemzetiségi probléma megnőtt, megváltozott. A háború előtt és alatt a legnagyobb népszemélyiség a zsidóság volt. Ma a cigányság, amely a háború előtti néhány tízezerről több mint fél millióra növekedett. Évszázadokon át különösebb probléma nem volt velük.

Élték a maguk sajátságos, gyakran félnomád életüket, megtartották nyelvüket, szokásaikat, befolyásolták a magyar zenét, híres zenészek emelkedtek ki közülük, de általában a magyarság nem tett semmit, hogy primitív állapotukból kiemelje őket. Igaz, nem is kívánták, jól érezték magukat benne. Írók mókás alakot formáltak a cigányból, Gárdonyitól Zilahy Lajosig. De nem is szenvedtek olyan szörnyû üldözéseket, mint valamikor egyes nyugati államokban, ahol úgy vadásztak rájuk mint a nyulakra, vagy egyszerûen felakasztották őket.

A nagy tömeg azonban erőt jelent. A cigányság öntudatosult. Társadalmi és politikai szervezeteket létesítettek, egyre több az intellektüel foglalkozású közöttük és követelik a helyüket a nap alatt, illetve Magyarország földjén. A probléma ott van, hogy hosszú idő fog eltelni, amíg a cigányság a megszokott sajátos gondolkozásmódjából, életformájából ki tud nőni.

A zsidóság a holocaust kapcsán meg nem szûnő követelésekkel lép fel az állammal szemben. Az állam fizetne is, de lehetőségei nagyon korlátozottak, mert fizetne, de miből? Fizetnie kell az iszonyú nagy külföldi államadósságot is. Meg a sok nyugdíjast és munkanélkülit.

A népi németek létszáma nagyon lecsökkent, mert 1946-ban igen sokat kitelepítettek Nyugat-Németországba.

A már volt népszemélyiségek mellett újabbak jelentek meg, arabok, ukránok, kínaiak stb., minthogy magának a magyar népcsaládnak a létszáma minden évben csökken, az ország újból a XVIII. századi állapotok felé halad, amikor is a magyarság nem tette ki a lakosság felét. A XX. század sok tekintetben az elszegényedést jelentette a magyarság számára. Szegényedett a nyelvében is.

Ocsmány szavak gyakori használata már nem is nyelvi, hanem az ízlést, erkölcsöt, udvariasságot érintő probléma.

Aztán a számában fogyott a magyarság a századforduló táján. Nem csak szlovákok, rutének vándoroltak ki tengeren túlra, hanem nagy tömegû magyar is.

Legtöbbje azzal a reménnyel, hogy majd ott pénzt gyûjt és visszatér az ősi földre. A legtöbbje bizony ott maradt örökre.

Az első világháború és az azt követő békeszerződés iszonyú veszteséget idézett elő hazánknak. Sok százezer halott a csatatereken, aztán a jó szomszédok eligényelték országunk kétharmadát, a lakosság felét, benne több millió magyart. Még a Monarchiát velünk alkotó társországnak is volt képe, hogy bejelentse az igényét három vármegyénkre. Nem kapott meg mindent, de azért egy vármegyényi területet elvitt. A II. világháború, amelyből Magyarország geopolitikai helyzete miatt nem maradhatott ki, aztán betetőzte a tragédiát.

Az 1920-as trianoni szerződést az USA nem írta alá, de a II. világháborút követő békeszerződést Magyarországgal már megtisztelte az aláírásával. Aztán lehullott az országra a vasfüggöny. Nem kívánok azzal az óriási anyagi, erkölcsi, szellemi rombolással foglalkozni, amit a kommunizmus végbevitt hazánkban, mert már sokan megírták. Most csak arra akarok rámutatni, hogy a nemzet utolsó nagy szellemi tőkéjét, a nemzeti öntudatot hogyan irtották ki a nemzet lelkéből. Erre a pokoli munkára legalkalmasabb a sajtó, a rádió, a TV és az iskola s mindez az ő kezükben volt.

Minden vonalon megindult a támadás a magyar múlt, történelem, kultúra ellen, hogy a bolsevista nemzetköziség eszméjét beleplántálják a társadalom, főképp a felnövő új generáció lelkébe. A hun magyar eredetet, a szittya rokonságot, a magyar nyelv hasonlóságát a sumér nyelvhez, a mesék világába utalták. A magyar történelem nem volt más számukra, mint egy ezeréves szemétdomb.

A trianoni szerződés revíziójára irányuló mozgalom szerintük csak az uralkodó osztályok sovinizmusát takarta és így a bécsi döntésekben nem az elszakított, többségében magyar lakosságú területek tértek vissza Magyarországhoz, hanem Szlovákia déli részét, és Románia erdélyi területeit „megszállta” a fasiszta Magyarország hadserege.

A magyar nemzeti szimbólumokat illett kigúnyolni. Írók, mûvészek elnémultak, ha nem a kijelölt kultúrvágányon akartak haladni.

Az egyéni öntudat az ember nézete önmagáról. Önértékelése. Ugyanez áll a nemzeti öntudatról. Tudom, hogy egy nemzethez tartozom, ismerem és értékelem nemzetem szerepét a történelmi és kulturális közösségben. Ez a nemzeti öntudat a nacionalizmus, amely soha nem tévesztendő össze a sovinizmussal.

Ezt a nemzeti öntudatot rombolta le a kommunizmus Magyarországon, illetve az új generációk lelkében nem is engedte megszületni. Így aztán érthető, hogy egy írónő nyugodt szívvel leírhatta igazi „proletár-stílusban” megírt könyvében: „a nacionalizmus pedig kinyalhatja a fenekem”. (Horváth Gita: Azért se.)

Ebben az ocsmány mondatban a csúcsát érte el a hazai kommunista rendszernek a nemzeti öntudat megsemmisítésére irányuló törekvése.

A társadalom nagy részének a magyar mivolta nem jelent mást, minthogy Magyarországon született és magyarul beszél. Az első nem lényeges tényező, hiszen sok magyar születik Szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, Amerikában stb., a nyelvet pedig könnyen föl lehet cserélni. Horvátország egyik magyar lakosságú községében, magyar osztályt akartak indítani az iskolában, de csak két gyermeket vittek a szülei jelentkezésre. A többi szülő fontosabbnak tartotta, hogy a gyermekeik az állam nyelvén tanuljanak.

Sopron megyében van egy horvát falu. Lakói évszázadokon át megőrizték a nyelvüket, szokásaikat, tehát népi eredetüket. A magyarság lélekszáma pedig apad nem csak az elszakított területeken, hanem az anyaországban is. Méghozzá jelentős mértékben.

Öntudat nélkül az egyén olyan, mint a kóró: hajladozik, eltörik, mindenki azt csinál vele, amit akar. Egy nemzet, ha elveszti öntudatát, nacionalizmusát, akkor a nemzethalál útjára lépett. Egy súlyos történelmi tragédia, megpróbáltatás összetörheti és eltünteti a nemzetek sorából. S a sírt, hol nemzet süllyed el, nem fogják könnyes szemû milliók körülvenni, legfeljebb kárörvendő szomszédok.

Történelmi tragédia pedig jöhet könnyen, váratlanul. Ki gondolta volna, hogy Jugoszláviát, a Nyugat egyik kedvencét, nyugati repülőgépek fogják összebombázni!?

Lelki újjászületés nélkül a magyarságnak nincs jövője. Vagy lesz poraiból megélemedett főnixmadár, vagy el fog tûnni a történelem süllyesztőjében.

A lelki újjászületésnek pedig egy útja van: a nemzeti öntudat, a nemzeti érzés visszaszerzése. Ez az új élet forrása, egy új honfoglalás erejének a táptalaja.

Ha nem becsüljük önmagunkat, nem kívánhatjuk, hogy mások megbecsüljenek minket.

Az öntudat nem csak megerősít, de célt is ad létezésünknek, értelmet igyekezetünknek, iparkodásunknak, törekvéseinknek.

A XX. század iszonyú leckéket adott fel a magyarságnak. Ha nem érti meg, vagy félremagyarázza, akkor abba is belepusztulhat. De hogy világosan láthasson, ahhoz is csak a nacionalizmus, önmaga szeretete, megbecsülése vezethet.

Van-e remény erre a tiszta, ideális nacionalizmus újjászületésére? Reméljük, hogy igen. Vannak politikai és társadalmi kezdeményezések a nacionalizmus irányába. Jelentőségüket felmérni egyelőre nehéz feladat lenne. De él a Hungarizmus, amelyet több mint hetven éve próbálnak különböző erők, érdekcimboraságok megölni, de nem sikerült. A Hungarizmus a maga eszmei tartalmával, a nemzetben élő tudatos, vagy tudattalan vágyak kifejezője, megtestesítése. A háború előtt jelentette főként a szocializmust, a háború idején főképp a nacionalizmust, most pedig egyforma erővel és jelentőséggel képviseli mindkettőt a magyar jövő számára. Nem jelentett és nem jelent osztály, vagy érdek, vagy klikk politikát: nem ismert és nem ismer megalkuvást. Nem hódolt és nem hódol áltekintélyek előtt. Nem volt és nem lesz balek, sem hazafias sem vallásos szép szavakkal nem lehet tőrbe ejteni, felültetni.

A Hungarizmus a magyarság kiteljesülése. Nem csak alap, nem csak részlet, nem csupán járulék, de maga az egyetemesség. Világnézetében, céljaiban, hitében egyetemesség. A magyar földnek, a magyar munkának, a magyar életnek hírnöke, harcosa, védője, igazságtevője.

Aki a Hungarizmusban hisz, az a magyarságban hisz. Rajta kívül nincs igazi és teljes cél, és igazi és tiszta út. 1944 októberétől 1945 áprilisáig nem volt Hungarista Állam, bármennyire is próbálják némelyek ezt sugalmazni. Az a hat hónap egy iszonyú erőfeszítés volt egy koalíciós kormány vezetésével, hogy próbálja megmenteni a nemzetet attól a szörnyûségtől, ami, sajnos, Nyugat értetlenségéből mégis rászakadt.

A Hungarizmus ébren tartja a maga elhivatottságának tudatát, ápolja híveiben az elidegenedéstől fenyegetett magyarságot, táplálja hitét és reményét. Meg nem alkuszik, szent örökségéből egy jottányit el nem veszteget. Kezet nyújt minden becsületes harcostársnak és megvetést ébreszt minden nemzetáruló és aljas ellen. Ébren fog őrködni azon, hogy soraiba csak tiszta lelkû emberek kerülhessenek.

Kitartás, ez volt a jelszavunk és ezért mondhatjuk azt bátor hittel, hogy:

VOLTUNK, VAGYUNK, LESZÜNK!