Kövess minket: TELEGRAMVKONTAKTE

Megosztás:

1945 tavaszán Magyarország "felszabadítása" lényegében az ország szovjet megszállását, illetve leigázásának kezdetét jelenti.

Ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy a nyugati kultúrkör közép-európai védőgátja teljes hosszában beomlott, és a Kelet-Római Császárság történelmi hagyatékán megtelepült "bizánci kultúrkör" szinte teljes egészében a pánszláv-nagy-orosz átnevelése és kíméletlen hatása alá került. Pontosan úgy, amint azt a Nagy Péter-i politikai végrendelkezés 250 évvel ezelőtt a cári imperializmus dicsőségére megálmodta.

"Magyarország területét az arisztokrácia minden várakozása ellenére nem az angol-amerikai hadsereg, hanem a Szovjetunió ázsiai hordái foglalták el, az inváziót felszabadításnak minősítve" – olvasható Hernádi Tibor "Kiknek állt érdekében a második világháború?" című rendkívül értékes történelmi tanulmányában –, "az országot teljesen kifosztották a még meglévő értékeitől. Gyárakat, üzemeket szereltek le, úgyszólván a teljes termelő gépparkot a Szovjetunióba szállították. A lakosságtól ruháit, élelmiszerét, sőt még a zsebóráit is elvették. Lányainkat, asszonyainkat megerőszakolták, ázsiai vérbajjal fertőzték. A parasztnak nemcsak lovait és teheneit hajtották el, de sok esetben őt magát is ’malenkij robotra’ vitték a Szovjetunióba. Hogy mennyien haltak ott meg, a mai napig sem tudjuk. Értük az oroszok nem fizettek kárpótlást."

Egy kis város "felszabadításának" statisztikája a következő volt: a lakosság létszáma 6 000 fő: az orosz katonák megbecstelenítettek 1640 nőt, a lakosság 27 százalékát. A szerencsétlen nők 88 százaléka súlyos nemi betegséget kapott. Az országot elözönlő "felszabadító" hadseregnek nemcsak a női társadalom esett áldozatul, hanem a férfi társadalom egy része is. Kecskemét közelében a hadvezetőség üdülőhelyéről a gyengélkedő női katonák éjszakánként csapatostul végigjárták a környező helységeket, fiatal férfiakat raboltak, arra kényszerítve őket, hogy pásztorórát töltsenek velük éjjel-nappal. Egy dunántúli közepes város, Pápa adatai a "felszabadítás" korából: az Irgalmasok kórházában több mint 1000 nőt kezeltek, közülük kereken nyolcszázat ázsiai szifiliszszel.

A Magyarország "felszabadításában" bemutatkozó szovjet katona visszataszító látványt nyújtott mind brutalitása miatt, mind pedig azért, mert egy istentelen primitív politikai rendszer alattvalóinak borzalmas képét tárta a magyar nép elé. A templomok kirablása is eléggé gyakori jelenség volt, többnyire összekötve a nők megbecstelenítésével. Az asszonyok és lányok sok helyen a templomba menekültek, abban a hitben, hogy az Isten házának megszentségtelenítésétől talán visszariadnak a "felszabadítók".

Veszprémben a női osztagok fosztották ki a székesegyházat, a szétvagdosott miseruhákból öltözéket készítettek maguknak.

Megdöbbentő olvasni az Új Élet (Magyar Izraeliták Lapja) 1965. február 1-i számában Sós Endrének, a Magyar Izraeliták Országos Közössége elnökének a földkerekség legnagyobb zsinagógájában – a budapesti Dohány utcai zsidó templomban – rendezett ünnepségről szóló tudósítását, amelyet a budapesti gettó felszabadításának huszadik évfordulóján rendeztek.

A magyar zsidók leghivatalosabb és legilletékesebb képviselője, Sós Endre, ezen az ünnepségen azt mondja:

"Dicsőség a Szovjetuniónak, Magyarország felszabadítójának! Dicsőség azoknak a szovjet hősöknek, akik vérüket hullatták és életüket adták Magyarország feltámadásáért, a magyar nép jobb jövendőjéért és a magyar nép jövőjének biztosításával együtt a zsidó vallású magyarok életéért is. A szovjet hadsereg gyors előrenyomulásának volt köszönhető, hogy a budapesti gettó lett Európa egyetlen olyan gettója, amelynek lakói életben maradtak."

Dicsőség a szovjet katonáknak, hogy meggyaláztak egymillió magyar nőt, legyilkoltak félmillió magyart, ellopták – a trianoni határokon belül – a tízmilliós magyarság szabadságát, vagyonát, földjét, országát, igazságát! A nagy omlásban, a nagy történelmi és európai tragédiában csak egy a fontos: a budapesti gettó megmenekült. Ki csodálkozhat azon, hogy dr. Fisch, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija, a magyar halál napján lángoló vallomást tesz a bolsevista szovjet hóhérok mellett:

"Veletek akarunk menni! Küzdeni minden elnyomás ellen! Megmentett életünkkel mi is építői akarunk lenni annak a kornak, amelyben nincs már felszabadulás senki számára, mert nincs többé elnyomó a földön!"

A 19. századi Magyarország, a liberalizmus ópiumos mámorában, kénytelen volt befogadni a nagyobbrészt ismeretlen számú zsidó kisebbséget. Ez a zsidóság egyetlen évszázad alatt elérte, hogy hat százalékos arányszámával a nemzeti vagyon 19, a nemzeti jövedelem 30 százalékát birtokolja. Hatvan gazdag zsidó családot bárósított Ferenc József és közel félezer országhódító zsidó kapta meg a magyar nemességet. Dövényi Nagy Lajos "Tarnopolból indult el…" című legendás hírű regényében ismerteti a magyar történelem tragikus korszakát. Istóczy Győző és Verhovay Gyula már 1882-ben rámutattak arra, hogy "meghódított ország lettünk".

A bolsevizmus erkölcsi és történeti "erényeinek" pontos mértéke annak az országhódításnak színvonala, amelyet rákosimátyások, szamuellytiborok, gerőernők, münnichferencek jelentettek. A liberális kapitalizmus pedig most van teljes kivirágzásában a magyarok országában, akiknek a magyar történelem, a hagyományok, a múltba való szerves beilleszkedés értetlenek, mint a boltosnak a pacsirtaszó vagy a föld szépsége a tavaszi zsendülés idején. Hinni szerettünk volna abban, hogy azok, akik oly sokszor vertek szőrös keblükre a piros-fehér-zöld nemzeti téglával, legalább a magyar jobboldal leveretése után vállalják a magyar sorsot. Ők is elnyomót látnak a magyarság pánszláv-bolsevista elnyomóiban. Ők sem beszélnek felszabadulásról, mikor tudták, hogy az őket emancipáló, nagylelkű és abban az időben liberális magyar nemzet is szolga, sőt rabszolga lett.

A magyar nép elnyomott rab lett. A magyar nemzet rab lett. Ők kijelentik, hogy "felszabadultak". A magyar népet 1945-ben és 1956-ban kétszer tiporta el a "felszabadítottak" legfőbb segítő társa, a bolsevista pánszláv páncélos. Ők azonban ünnepelnek az 1946-ban kivégzett magyar mártírok, az 1956-ban halálra gázolt magyar szabadságharcosok holttestei fölött.