Kövess minket: TELEGRAMVKONTAKTE

Megosztás:

William Joyce-ra gyakran utalnak „Lord Haw-Haw” néven, ami viccnek tűnik, és ami tényleg az is. Akik azonban valóban tudják, ki volt Joyce, tisztában vannak vele, hogy kivételes ember volt, aki Nyugat-párti nézeteiért szenvedett mártírhalált.

A kiváló szellemi adottságokkal megáldott William Joyce okkal lehetett büszke felmenőire, ugyanis nekik köszönhető, hogy az írországi Galway területe „Joyce-vidék” néven vált ismertté. A Joyce família eredete egészen a középkori Angliát gyarmatosító Hódító Vilmosig és a kereszteslovagokig vezethető vissza. Joyce ősei között három érsek, a louvaini dominikánus egyetem három alapítója, Galway számos polgármestere, egy történész, egy XIX. századi költő és orvos, egy amerikai – a vallási megújhodást hirdető – prédikátor, valamint a híres szerző és költő, James Joyce is megtalálható. William édesapja angol állampolgárként (akkoriban Írországot Westminster irányította) húszévesen, 1888-ban az Egyesült Államokba emigrált. Négy esztendővel később lemondott a brit állampolgárságról, és amerikai állampolgár lett. Sikeres kereskedelmi üzletet folytatott, majd a kényelmes élet reményében 1909-ben visszatért Írországba.

Galway megye koronahű és büszkén angolpárti rendőrfelügyelője nem győzte magasztalni Michael Joyce erényeit, aki hazájába visszatérve ismét angol állampolgárnak tekintette magát. Lancashire rendőrkapitánya azonban más véleményen volt. Michael Joyce-ot és feleségét, Gertrude-ot hivatalosan figyelmeztették a bevándorlást szabályozó rendelet (1917. július 8.) intézkedéseire. Michael és felesége ezek után már nemtudhatták biztosan, hogy ők és gyermekük melyik nemzetiséghez tartoznak, hiszen hivatalosan az Amerikai Egyesült Államok polgárai voltak. Az angol-ír megállapodás (1921. december 8.) értelmében Írhon huszonhat megyéje függetlenséget kapott, így az anti-republikánus Michael Joyce Angliába költözött, hogy életét a királynak és a birodalomnak szentelje.

William ekkor tizenöt esztendős volt. Az ifjú az apjához hasonló hűséget érzett a korona iránt, ami többek között abban is megnyilvánult, hogy egy évvel idősebbnek mondta magát, így beléphetett a hadseregbe. Négy hónapi szolgálat után azonban kiderült valódi életkora, ezért menesztették.

Az ifjú Joyce ezután beiratkozott a tiszti főiskolára. Az elkötelezett és kiváló képességű tanuló latinból, franciából, angolból és történelemből bakkalaureátusi fokozatot kapott.

Később, 1927-ben kiváló eredményt ért el az angol nyelv terén. Páratlan tanulmányi eredményeit azóta sem szárnyalta túl senki. Közeli barátja, John Angus Mac Nab elmondta, hogy Joyce képes volt fejből idézni Vergilius és Horatius sorait. A német nyelv mellett a franciát és az olaszt is meglehetősen jól beszélte. A matematikához nem csupán kiválóan értett, de szívesen tanította is. Jártas volt emellett a történelem, a filozófia, a teológia, a pszichológia, az elméleti fizika és kémia, a közgazdaság, a jog, az orvoslás, az anatómia és a fiziológia területén is. A zenéhez is értett, zongorán például kotta nélkül játszott.

Akkoriban a nemzetközi helyzetet forrongások és bizonytalanság jellemezték. Az orosz forradalom és az azt követő keserű polgárháború véget ért. A lezajlott események e hatalmas nemzetet a nemzetközi zsidó forradalmárok zsarnoki kezeire játszották. A zsidó forradalmárokat többek között a New Yorkban székelő Kuhn Loeb and Co. cég bankárai pénzelték, persze nem csupán „fajtaazonossági” okokból, hanem vélhetőleg a várható nyereség miatt is. Európát megrémítették a határait veszélyeztető, egymást követő forradalmi fellángolások. Winston Churchill például a következőket mondotta:

„Lehet, hogy ez az erős faj új erkölcsi és filozófiai rendszert akar adni a világnak, amely éppen olyan kártékony, mint amennyire jótékony hatással bírt a kereszténység a világra. Amennyiben nem tartóztatják fel, ez a hullám visszafordíthatatlanul elsöpör mindent, amit a kereszténység eddig létrehozott… Végül az Európa és Amerika nagyvárosainak alvilágából felemelkedő, kivételes személyiségek a hajuknál fogva ragadták meg az oroszokat, és így e hatalmas birodalom megkérdőjelezhetetlen uraivá váltak.”

E politikai háttér dacára az ifjú Joyce 1923. december 6-án csatlakozott a Linton-Orman alapította British Fascisti Limited nevű szervezethez, amelynek célja a vörös forradalmi tevékenység ellensúlyozása volt. Joyce hamarosan szemtőlszembe találkozhatott a vörös forradalmárokkal. Egy választási gyűlés során egy kommunista orgyilkos rávetette magát az akkor tizennyolc éves aktivistára, és egy pengével a szájától a füléig felmetszette arcát. Joyce ezt a sebet élete végéig, vagyis a siralomházig magán viselte. A nemzetközi lázongások idejében a fasiszta szervezetekben való részvétel és a brit birodalom védelme egy és ugyanaz volt. Németországban, Olaszországban és más európai országokban ugyanígy vették fel a harcot a kommunista világuralmi törekvések ellen. A politikai gyűlés egyébként, amelyen a támadás történt, az uniópárti parlamenti jelölt, Jack Lazarus kampánygyűlése volt.

1933-ban a The Financial Times egy nyolcoldalas mellékletet jelentetett meg, amely „Olaszország reneszánsza: a fasizmus a rendet és a fejlődést biztosítja” címet viselte. 1938-ban Winston Churchill a következőképpen vélekedett:

„Az olasz fasizmus révén Olaszország világosan bebizonyította, hogy fel lehet venni a harcot a felforgató erőkkel szemben, így a tömegek megfelelő irányítással ráébredhetnek a civilizált társadalom becsületének és szilárdságának felbecsülhetetlen értékére, s annak védelmére kelhetnek. Ezután már minden nagy nemzet kezében ott a bevált módszer a bolsevizmus kórjának megfékezésére.”

A legyőzött brit birodalom csak később hajtott térdet az Internacionálé győzelmi indulója hallatán. Joyce mindenképpen szerette volna elkötelezni magát egy létező és működő antikommunista szervezet mellett, így végül Oswald Mosley újonnan alakult British Union of Fascists (Brit Fasiszták Szövetsége = BUF) társaságának tagja lett. Benito Mussolini személyével kapcsolatban azonban továbbra is kétségei voltak, mégpedig azért, mert az olasz vezető nem igazán fordított figyelmet a szervezett cionizmus jelentette veszélyre. Ezzel szemben nagyra becsülte Németország újonnan megválasztott vezetőjét, Adolf Hitlert.

Fellelkesülve annak lehetőségén, hogy Oswald Mosley társaságában Németországba utazzon, és a Führerrel találkozzon, az ifjú Joyce – tudtán kívül – saját halálos ítéletét írta alá. Mivel amerikai állampolgárként nem kaphatott brit útlevelet, a dokumentum megszerzéséhez hamis születési adatokat közölt a hatóságokkal. Egy ilyen dokumentum nyilvánvalóan érvénytelen, a brit bírák azonban később örömmel tettek jogi kivételt annak érdekében, hogy Joyce-ot törvényes keretek között bitófára juttathassák.

A sors iróniája, hogy a tervezett németországi utazás soha nem valósult meg. Kiváló szónokként Joyce gyakran képviselte Oswald Mosley-t. Rendszeresen beszélt nagy tömegek előtt, beleértve egy hatalmas liverpooli fasiszta gyűlést 1933. november 26-án, amelyen megközelítőleg tízezer ember vett részt.

A.K. Chesterton a következőket írta róla:

„Joyce, a kiváló író, szónok és politikai előadó gyűléseik százain tartott beszédeket, ahol mindig remekül szerepelt, s a fasizmus acélkemény szellemiségével felfegyverkezve dacolt az őt erőszakkal megszégyeníteni próbáló ellenfeleivel.”

John Beckett, a parlament egykori munkáspárti képviselője Joyce egyik beszéde kapcsán azt mondta: „Tíz perccel azután, hogy ez a huszonnyolc éves ifjú a mikrofonhoz lépett, tudtam, hogy az ország egyik legjobb szónokát hallom beszélni.”

Cecil Roberts a londoni Park Lane Hotelben rendezett politikai fogadáson hallotta Joyce-ot beszélni, s erre évekkel később így emlékezett vissza:

„Nem kellett több pár percnél, hogy ez a vékony, sápadt, lelkes fiatalember lázba hozza a hallgatóságot. Noha negyedszázada foglalkozom a szónoklattan művészetével, soha életemben, egyetlen országban sem találkoztam még ilyen ijesztően dinamikus erejű, kritikus és gúnyos szónokkal.”

Ezen időszak során Oswald Mosley a Britanniában valaha tartott legnagyobb politikai gyűléseken beszélt. Joyce 1934-ben egy alkalommal így szólt a brightoni hallgatósághoz:

„Világos, hogy Angliának vezetőre van szüksége, és ez a vezető az általam ismert legkiválóbb angol férfi, Sir Oswald Mosley személyében már közöttünk van.”

Joyce azonban sokkal inkább a nemzetiszocializmus eszméivel rokonszenvezett, így 1936-ban megalkotta a következő szlogent: „Aki szereti hazáját, nemzeti (érzelmű). Aki szereti honfitársait, szocialista. Legyünk tehát nemzetiszocialisták.”

A zsidókérdést illetően is hajthatatlan volt. Akkoriban, ahogyan most is, a zsidó nagytőkések úgy vásároltak fel egy országot, hogy megvették az adott ország vezető pártját. 1934 nyarán a dohányipar egyik magasrangú zsidó üzletembere háromszázezer angol fontot ajánlott fel a BUF-nak. Ez az összeg elegendő lett volna a párt működésének két éves finanszírozására. Joyce anélkül, hogy a párt vezetőjével konzultált volna, egy „udvariatlan üzenet” kíséretében visszautasította az ajánlatot.

Joyce a legszerényebb mértékek szerint is a munkásosztály rettenthetetlen harcosa és pártfogója volt. Ennek fényében nem meglepő, hogy a kapitalistákat és a kommunistákat egyaránt élesen bírálta, nem is beszélve a dekadens angol talpnyalókról, akiket „Mayfair parazitái”-nak nevezett.

Joyce válása után szenvedélyesen beleszeretett Margaret Cairns White-ba, aki szintén pártaktivista volt. Eljegyzésük kihirdetése után egy közös barátjuk a következő szavakkal fordult Margarethez: „Remélem, hogy boldog leszel, bár kényelmetlen lehet egy zseni feleségének lenni, és te is jól tudod, hogy William egy zseni.”

Angliában 1937-re a fasizmus iránti lelkesedés alábbhagyott, hiszen a zsidó érdekszövetségek irányította fleet-streeti propagandagépezet egyre erősebbé vált. A német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus sikereit többé már nem az európai stabilitás és megújhodás példájának, hanem az angol érdekek, a társadalom és az arisztokrácia fenyegető ellenségének tekintették. Sokkal többen olvasták a Fleet Street szellemi méreggel átitatott sajtótermékeit, mint a BUF lapját, a „The Fascist”-et. A BBC mindig is a marxizmus felé hajlott. A szervezett antifasiszta propaganda és a vörös erőszak hatására a kormány betiltotta a politikai jellegű egyenruhák viselését és a fáklyás felvonulásokat. A közrend jogszabályainak szándékos megszigorítása még súlyosabban érintette a fasiszta mozgalmat.

Miközben a rendőrök szemet hunytak a vörös lázongások felett, a főleg munkáspárti irányítással működő közösségi termek bezárták kapuikat a fasiszták előtt. Lapjaikat elkobozták, a tagokat pedig megfélemlítették és zaklatták. A háború felhői gyülekeztek a világ égboltján, s így a brit fasiszták utolsó reménye is gyorsan szertefoszlott arra nézve, hogy békés, polgári és faji-nemzeti szövetséget hozzanak létre Európában. 1945-ig nem tartottak új választásokat (Angliában gyakorlatilag 1937-től 1940-ig megválasztott, míg 1940-től 1945-ig parlamentáris diktatúra uralkodott). A BUF taglétszáma a pénzügyi nehézségek miatt 80%-kal csökkent. Maria Callasra hasonlító menyasszonyával való esküvője után egy hónappal Joyce elveszítette állását. Kierőszakolt végkielégítését nagyban köszönhette annak, hogy kiábrándult Mosley-ból. Joyce nem viselte el azt a gyengeséget, amelyet Mosley engedményei jelentettek az akkori kormány számára.

Ezt követően Joyce, Beckett és Mac Nab megalapították a Nemzetiszocialista Ligát (National Socialist League), amely végleg szakított a német minta szolgai utánzásával. Joyce jól tudta, hogy Németország vezére nem híve az utánzásnak:

„Hitler Németországért, mi Britanniáért dolgozunk. Kölcsönös tisztelettel járjuk az utunkat, amelyen nem sok haszna van a szolgai utánzásnak. A nacionalizmus a nemzetre, a szocializmus az emberekre vonatkozik. Amíg az emberek nem azonosulnak a nemzettel, addig mindenféle politika és államvezetés puszta időpocsékolás. Nemzet nélkül a nép tehetetlen birkanyáj, vagy a zsidókhoz hasonló folyamatos problémaforrás, nép nélkül a nemzet pedig absztrakt elmélet, történelmi kísértet csupán.”

E szavak alapos átgondolása után könnyen megérthetjük, hogy az ellenőrizetlen bevándorlás és az idegen tulajdonszerzés révén hogyan váltak a britek mára juhász nélküli nyájjá, akik – különösen külföldi utazásaik során – irritáló viselkedésükkel hívják fel magukra a figyelmet.

A háború egyre közeledett, Joyce pedig dilemmákkal küzdött. Nem akart egy olyan háborút támogatni, amelyet a nemzetközi finánctőke vezérletével korrupt politikusok készítenek elő, ennek ellenére eszébe sem jutott a hadikötelezettség alól való kibújás. Az élet azonban megoldotta a dilemmákat: felsőbb helyeken már eldöntötték, hogy Joyce és felesége letartóztatásban fogja tölteni a közelgő háború időszakát. Ekkortájt számos embert tartóztattak le és ítéltek hosszú évekre pusztán azért, mert békés eszközökkel protestált Anglia Németországgal szembeni hadbalépése ellen. A letartóztatottak között volt Anna Wolkoff, az orosz birodalmi haditengerészet admirálisának lánya is, akit 1940. november 7-én Tucker bíró tízéves börtönbüntetésre ítélt.

Ugyanez a bíró állította bíróság elé Joyce-ot öt évvel később az Old Bailey-ben. Nagy publicitást kapott azon kijelentése, miszerint Wolkoff tárgyalása során Joyce-ot távollétében árulónak minősítette. Ez azonban nem jelentett akadályt arra nézve, hogy később a szökevény tárgyalásán elnökölhessen. Joyce meg akarta újítani saját és Margaret hamis útlevelét, hogy Írországba menekülhessenek. A müncheni egyezmény révén azonban ez a terv aktualitását veszítette. A fiatal pár így a wight-szigeti Ryde-ba utazott, ahol Joyce-nak szellemi látomásban volt része, amelynek hatására egész éjjel ébren volt és beszélt. Az ezt követő időszakot a befelé fordulás, a töprengés jellemezte, de az események alakulása folytán az ifjú pár úgy határozott, hogy az angol börtön helyett inkább Berlinbe menekülnek.

Angus MacNab már előzőleg is említette, hogy ha Németországban szándékoznak letelepedni, akkor meg fogják kapni a német állampolgárságot. Sok idejük azonban nem maradt. Következő csütörtökre összehívták a parlament alsóházát, hogy a háborús törvényeket megszavazzák. Ezáltal a brit kormány diktátori jogokat kapott. Joyce-nak nem voltak illúziói. Vele együtt azokra a tízezrekre, akik békét akartak Németországgal, tömeges letartóztatások és tárgyalás nélküli, határozatlan időre szóló börtönbüntetések vártak. Joyce szerette volna megújíttatni útlevelét. A békéért küzdő nemzetiszocialistaként Joyce egyetlen országban remélhette, hogy nem vetik fogságba, ez pedig Németország volt. Ezt az ötletet Margaret is támogatta. Augusztus 24-án Jocye-ék lakásán csengett a telefon. Egy ismerős kémelhárítási ügynök figyelmeztette őket, hogy a háborús törvények alapján letartóztatás vár rájuk. Legfeljebb két napjuk volt a menekülésre. 1939. augusztus 26-án, öt nappal azt megelőzően, hogy Németország válaszolt a határait ért sorozatos lengyel támadásokra, William és Margaret Joyce elhagyta Londont. Berlinbe érkezve azt látták, hogy a város védekezésre rendezkedik be. Arra is hamarosan rá kellett döbbenniük, hogy németországi kapcsolatuk, Christian Bauer igen eltúlozta saját hatáskörét, és kevés segítséget tudott nyújtani nekik. Az események zűrzavarában még az is elképzelhető volt, hogy ha Anglia hadat üzen Németországnak, a Joyce házaspárt internálják. Az ifjú pár nyugtalanul, fájós lábakkal rótta a német főváros utcáit, és egyik akadályból a másikba ütközött. Munka és pénz híján végül elhatározták, hogy visszatérnek Angliába. A sors azonban ismét közbeszólt. William összes pénzét átváltotta német márkára, amelyet Németország határain kívül már sehol nem fogadtak el. A brit nagykövetség munkatársai egyáltalán nem mutatkoztak segítőkésznek. Margaret úgy látta, hogy kénytelenek lesznek Németországban maradni, s e döntésüket megerősítette az is, hogy másnap Joyce részmunkaidős tolmácsi állást kapott. 1939. augusztus 31-én az esti órákban a lengyel hadsereg, amely az I. világháborút követően vitatható módon foglalt el német területeket, átlépte a német határt. Valamivel éjfél után megszakították a rádióadást, és bemondták, hogy lengyel irreguláris harci egységek megtámadták és elfoglalták a Gleiwitz nevű német határvárost. Pár órára rá Németország viszonozta a tüzet.

Két nappal később a munkáspárt küldötte találkozott az angol külügyminiszterrel, John Halifax-szel, és azt kérdezte tőle:

– Van még remény?

A külügyminiszter így felelt:

– Remény a háborúra? Nos, ez a remény már holnap valóra válik.

– Hála Istennek! – válaszolta az angol munkáspárt képviselője.

Németországban ennél sokkal kevésbé volt örömteli a hangulat. A németek megdöbbenten hallgatták országuk vezetőjének, Adolf Hitlernek szeptember elsején tartott beszédét a Reichstagban:

„A napokban egyetlen éjszaka alatt huszonegy határsértés történt, másnap éjjel pedig tizennégy, amelyek közül három igen súlyos volt… Ma hajnaltól Németország viszonozza a tüzet. Nem vágyom másra, mint hogy a Német Birodalom első katonája lehessek. Újra magamra öltöttem régi kabátomat, amely mindig is szent és kedves volt szívemnek. Addig nem is fogom levenni, amíg győzelmet nem aratunk, ha pedig nem győzedelmeskedünk, azt nem fogom megérni. Egyetlen szó van, amelyet soha nem tanultam meg: a kapituláció.”

A londoni rendőrség közben házkutatást tartott Joyce-ék lakásában, de az előre figyelmeztetett házaspár már elhagyta az országot. Noha Németországban szabadok voltak, magányosnak és tehetetlennek érezték magukat, s a honvágy gyötörte őket. Nem kaptak élelmiszerjegyeket, William alacsony bére folytán kénytelenek voltak könyöradományokon tengődni. Minden egyes álláslehetőség csalódással végződött, ígéreteken kívül nem kaptak mást. Végül, amikor már alig tudták fenntartani magukat, valaki a következő ötlettel fordult Williamhez:

– Nem jutott még eszedbe, hogy dolgozhatnál a rádióban? Joyce válasza nemleges volt, de pár perccel később már megszerveztek neki egy állásinterjút. Noha nagy szüksége lett volna angolul beszélő munkatársakra, a Birodalmi Rádió külföldi osztálya nem volt megelégedve Joyce teljesítményével (éppen súlyos meghűléssel küszködött). Ennek ellenére kénytelen-kelletlen alkalmazták a szintén nem túl lelkes fiatalembert. Az internálás vagy a nyomor dilemmájának hatására Joyce kelletlenül bár, de elfogadta a felkínált lehetőséget. Az ezt követő események pedig mára történelemmé váltak. A háború elkövetkező évei során Joyce végig a rádió angol nyelvű műsorában látta el német szemszögből megvilágított információkkal az angol hallgatókat. Rajta kívül számos más nemzet képviselői is ugyanezt a feladatot látták el, ahogyan például a brit kormányt szolgáló nemzetközi BBC csapat a londoni Bush-házban. Joyce valójában soha nem volt azonos azzal a „Lord HawHaw”-val, aminek a Fleet Street sajtója próbálta beállítani. Ezt a gúnynevet a Daily Express újságírója, Jonah Barrington akasztotta rá, aki összetévesztette Joyce rádióközvetítéseit Norman Baillie-Stewart műsoraival. Az utóbbi egy seaforth-highlandi veterán volt, aki szintén az európai értékek győzelméért szállt síkra a nemzetközi kapitalizmussal és a kommunizmussal szemben.

A Joyce műsorairól készült irományok szintén légbőlkapottak. Életrajzírója, J.A. Cole a következőket mondta: „A mai napig olyan kijelentéseket tulajdonítanak Joycenak, amelyek valójában soha nem hangzottak el. A vele kapcsolatos elképzelések többsége hamis és minden tárgyszerűséget nélkülöz… Különleges rosszindulat övezi a legtöbb sort, amelyet róla írtak, de amit indulatok hatására mondtak róla, az egyenesen gonosznak és abszurdnak tekinthető.”

Azon állítások, amelyek szerint Joyce gúnyosan előre jelezte, hogy mely területeket vagy épületeket fogják bombázni a németek, szintén a képzelet művei. Az angol kormány tájékoztatásügyi minisztériuma, amely már megcáfolta, hogy a németek részletes információkkal rendelkeztek volna az angol területeket illetően, szükségesnek látta, hogy hivatalosan is kijelentse: „Nem ismételhetjük el elégszer, hogy Haw-Haw soha nem tett ilyen fenyegető kijelentéseket”. Joyce életrajzírója erre a következtetésre jutott: „A legenda pedig tovább él. Említsük csak meg Haw-Haw-t egy összejövetelen, és hirtelen mindenkinek eszébe jut vele kapcsolatban egy történet, amit természetesen a saját füleivel hallott. Joyce olyan ember, akire azon kijelentései miatt emlékeznek, amelyek soha nem hangzottak el az ő szájából.” William L. Shirer („A Harmadik Birodalom bukása” c. kétséges mű szerzője) együtt dolgozott Joyce-szal Berlinben, és így emlékezett rá: „Joyce a második világháború első számú személyisége… szórakoztató és értelmes ember volt.” Joyce rádióműsorai minden kétséget kizáróan – az elkövetkező események ismeretében – lenyűgözően pontosak voltak. Első rádióadása során a volt angol hazafi Angliának a háborúban betöltött szerepéről beszélt. Az egyik adásban a következőképpen jellemezte az angol kormány képmutatását: „Az utolsó franciáig (lengyelig, belgáig, norvégig…) harcolnak, s megtarthatatlan ígéreteket tesznek.” Érdekes, hogy a Joyce által közölt tények sokkal közelebb állnak a valósághoz, mint a britek utólagos kommentárjai. Az angol-lengyel paktum, amely okot szolgáltatott a Németország elleni hadbalépésre, később illegitimnek bizonyult. Az angol kormány 9500 repülőt ígért Lengyelországnak, de ezt az ígéretét – a többivel egyetemben – nem tartotta meg. Ugyanez történt a norvégoknak tett ígéretek esetében is, akiknek semlegessége a brit invázió révén szűnt meg.

A német kormány birtokába jutott angol ígéretektől hemzsegő dokumentumoknak, amelyekben területük háborús célokra való felhasználásáért cserébe segítséget ajánlanak fel Hollandiának és Belgiumnak. Ezek az ígéretek – mondanunk sem kell – szintén soha nem váltak valóra. Joyce szenvedéllyel beszélt a franciák és az Európában harcoló brit egységek „dunkirki bukásáról”:

„Mivel járult hozzá Anglia? Egy Franciaországba vezényelt egységgel, amely dicső visszavonulást hajtott végre, minden felszerelését és fegyverét hátrahagyta, s a túlélők – ahogy a Times is beismerte – gyakorlatilag meztelenül érkeztek vissza Angliába. Bármilyen mentséget is találjanak erre, tény marad, hogy a háborút vívó férfiakat megalázták azzal, hogy hirtelen és tragikus visszavonulásukat a történelem legdicsőbb eredményének értékelik. Az ilyen kijelentések csupán beszennyezik két évszázad valódi győzelmeinek büszke szellemét és elveit. Amit a politikusok most győzelemként ünnepelnek, azt a katonák véres vereségként élték meg, amiből csupán a szerencsések menekültek meg élve.”

Anglia erejének következő próbája a franciaországi ütközet volt. A testvéri szeretet és plátói elragadtatás frázisaitól csöpögő szólamokból, amelyekkel Churchill a franciákat bíztatta, a gyakorlatban csupán tíz hadosztály lett, szemben azzal a nyolcvanöttel, amely az I. világháború legintenzívebb időszakában Franciaországban állomásozott. Köztudott, hogy az angol „segítségnyújtás” teljesen haszontalan volt, és amikor Reynaud éjjel-nappal légitámogatásért telefonált, az angolok mindössze kifogásokkal tudtak szolgálni. A dicsőséges Királyi Légierőt (Royal Air Force = RAF) túlságosan elfoglalta az, hogy német településeket, mezőket és temetőket bombázzon, így nem jutott ideje Franciaországon segíteni.

A compiegne-i végső drámát, valamint Franciaország teljes legyőzését követően hirtelen megnyilvánult az angol oroszlán hősies ereje, mégpedig Oránban. A lelkes hadvezér-géniusz, Winston Churchill rájött, hogy sokkal egyszerűbb a francia hajókat bombázni, különösen akkor, amikor egy helyben állnak, mint a Weygand-vonalat védeni. Ha a németeket ilyen nehéz elpusztítani, akkor miért is ne mutathatná meg Anglia saját haderejét a világnak a franciák legyilkolása révén? A franciákat úgyis legyőzték, így kevéssé valószínű, hogy neheztelnének érte. Joyce első rádióbeszédében elítélte Churchill „gyáva” reakcióját a sikeres német ellenoffenzívákkal kapcsolatban:

„Churchill, a zseni, készen állt a válaszcsapással. Mi is ez a válaszcsapás? Először is minden lehetséges alkalommal támadják a német egészségügyi repülőket, amelyek könnyen felismerhetők a vörös keresztről, fegyvertelenek, így a csavaros eszű hadvezérnek módjában áll ’győzelmet aratni’. Az a tény, hogy ezek a repülők számos angol életét is megmentették, eltörpül annak dicsősége mellett, hogy le is lehet őket lőni.

A válaszlépés második része azokban az utasításokban nyilvánult meg, amelyeket a Németországot támadó bombázók kaptak. Arra a vádra, amely szerint az angol bombázók polgári célpontokat támadtak, Churchill úr zseniálisan így felelt:

„Ebben nincs semmi meglepő, hiszen a repülők olyan magasan szálltak, hogy nem tudták megkülönböztetni a katonai és a polgári célpontokat egymástól!” Ha alacsonyabban szálltak volna, a németek lelőtték volna őket. Ezen utasítások eredményeképpen Hannoverben és más német városokban ártatlan civilek sokasága esett áldozatul az angol bombázásoknak. Az angol miniszterelnök nyíltan felvállalta, hogy a bombázásoknak semmi közük a katonai célpontokhoz, amikor kijelentette: ”Észrevétlenül repüljetek be, dobjatok le annyi bombát, amennyit lehet, és nem számít, hogy azok a bombák hová hullanak.’ Nyilvánvaló, hogy szörnyű megtorlás vár azokra az emberekre, akik eltűrik, hogy ilyen gyáva, gyilkos parancsokat kiadó személy legyen a miniszterelnökük. Már éppen elég figyelmeztetést kaptak.”

J. M. Spaight, az angol légügyi minisztérium főtitkára később beismerte, hogy Churchillnek szerepe volt a civilek bombázásával kapcsolatos nemzetközi jogsértésekben:

„Hitler csupán három hónappal azt követően, és akkor sem jószántából egyezett bele a brit polgári célpontok bombázásába, hogy a Királyi Légierő német polgári célpontokat kezdett bombázni. Hitler bármikor kész volt arra, hogy véget vessen a mészárlásnak, és őszintén szorgalmazta, hogy megállapodás szülessen a németek és az angolok között a légi hadviselés kizárólag hadi színterekre történő korlátozásáról.

1944. január 4-én egy adásban az akkor 37 éves Joyce a következő kérdést tette fel: „Hogyan érthetné meg egy átlag angol katona vagy tengerész, hogy miért kellett neki 1939- 1940-1941 környékén egy független Lengyelországért az életét adnia, amikor most pedig azért harcol, hogy a szovjetek elfoglalhassák Európát? Valószínűleg arra gondol, hogy hamis célokért küldik a halálba.”

1944. április 17-én a következőket mondotta:

„Brit katonák százezrei fognak elesni a harcmezőn, miközben megpróbálják megszállni Nyugat-Európát. Készek életüket áldozni, de vajon milyen célért? A hazájukért? Nyilvánvalóan nem! Angliára a közeljövőben nem vár más, mint nyomorúság. Akkor talán a kis nemzetek jogaiért? Bizonyosan nem. Mennyire érdekli ma a brit politikusokat Lengyelország sorsa? Akkor pedig miért küldik az angol katonákat a halálba? Nem másért, mint hogy Sztálin és Roosevelt zsidó politikája uralomra kerülhessen. Ha Churchill úr tud esetleg ezen kívül más indokot is felmutatni, felkérem, hogy tegye meg.”

Talán Joyce megdöbbentően pontos helyzetelemzése volt az, ami később okot szolgáltatott arra, hogy a bitófára kerüljön. Az egyik állítás, amellyel Joyce jellemét igyekeznek besározni, úgy szól, hogy beszédein mindenki csupán nevetett. A valóságban azonban Angliában rengetegen hallgatták a műsorait, és egyáltalán nem mindenki találta ezeket komikusnak, ahogyan azt az akkori lapok sugallták. Joyce életrajzírója elbeszél egy esetet, amikor David Lloyd George két vendége táraságában teázott. Az államférfi hirtelen abbahagyta a beszélgetést, és bekapcsolta a rádiót, hogy a hamburgi adást hallgassa. A néhai miniszterelnök figyelmesen hallgatta a műsort, majd megjegyezte: „A kormánynak figyelmet kellene fordítania minden egyes szóra, ami ennek az embernek a szájából elhangzik.”

A Life magazin szerint Németország élen járt a rádiós hadviselésben. Az amerikai magazin nagy valószínűséggel pontos becslései alapján az angol lakosság fele rendszeresen hallgatta Joyce hamburgi rádióműsorait. Az East Radio Relay Service vezetője egy ízben azt panaszolta, hogy a hallgatók folyamatosan jelzik igényüket Lord Haw-Haw műsorainak közvetítésére, amire természetesen nem kaptak engedélyt. A háború végének közeledtével több próbálkozás is történt arra, hogy Joyce-ot és feleségét megóvják az angolok bosszújától, de ezek mind sikertelenek voltak. Halála előtt Dr. Joseph Göbbels megkísérelte eljuttatni a menekülteket egy tengeralattjárón a semleges írországi Galway-be. Az ötletet fontolóra vették ugyan, de mivel kivitelezhetetlennek minősült, végül nem realizálódott. A házaspár Svédország irányába történő menekülését a svédek akadályozták meg. A menekülésre azonban a kialakult helyzetben úgysem volt sok remény. Dániában káosz uralkodott, az országot kommunista bandák uralták.

Joyce-nak valójában sem menekülni, sem öngyilkosságot elkövetni nem állt szándékában, úgy döntött, átadja magát a sors rendelésének. A házaspár az utolsó napokban pontosan úgy élt a legyőzött Németországban, mint ahogy odaérkezett:

az események kóbor áldozataként. Ahogy a tavasz első napsugarai melegíteni kezdték az északi német vidékeket, a Joyce házaspár gyakran sétált a Flensburg környéki mezőkön, s a virágzó nyírfákban gyönyörködtek. Alkalmanként kisebb angol katonai egységekkel is találkoztak. Joyce szívesen tréfálkozott velük, egy esetben pedig néhány katona hosszasan elbeszélgetett „Hansen úrral és feleségével”. Joyce-ot pontosan azért nem ismerte fel senki, mert egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek a gúnyolódó kritikusok beállítani igyekeztek. Május 28-án, hétfőn reggel érkezett el a vég kezdete. Joyce felkapaszkodott kedvenc dombjára, ahonnan jó kilátás nyílt Flensburg gyönyörű kikötőjére. Később úgy emlékezett viszsza erre az eseményre, hogy „transzközeli állapotba került, és szíve mélyéből segítségért és útmutatásért fohászkodott”.

Később ráébredt, hogy a felesége már biztosan hiányolja, így utoljára még elgyönyörködött a szívének oly kedves kikötő látványában, majd hitvese keresésére indult. A hegyről lefelé tartva az egykori rádióműsor-vezető két angol tiszttel találkozott, akik éppen rőzsét gyűjtöttek. Mivel nem akart gyanút kelteni azzal, hogy egy szót sem szól, Joyce franciául így szólt a tisztekhez: „Itt van még pár ág, amit összeszedhetnek.” Soha nem derült ki, hogy pontosan mi keltette fel a tisztek gyanúját. Alexander Adrian Lickorish felderítőkapitány és Perry hadnagy a sántító férfi nyomába eredtek. Perry megkérdezte tőle, hogy nem Joyce-hoz van-e szerencséjük.

Ahogy egy ilyen helyzetben mindenki cselekedne, Joyce is elővett a zsebéből egy hivatalos okmányt, hogy eloszlassa a tisztek gyanúját. Mielőtt azonban átadhatta volna a dokumentumot, Perry fegyvert rántott és tüzelt. Perry-től soha senki nem kérdezte meg, hogy a kérdésére adott teljesen hétköznapi válasz hogyan eredményezhette azt, hogy felszólítás nélkül meglő egy embert. A golyó Joyce jobb combján hatolt be és a bal lábán keresztül távozott, összesen négy sebet ejtve rajta. Miközben a földre hanyatlott, azt kiáltotta: „A nevem Fritz Hansen!”

A sors fanyar iróniája, hogy a „tiszt” sem angol, sem katona nem volt, hanem egy „Perry” fedőnevű felfegyverzett német zsidó, aki az angol hadseregnek segédkezett.

A sérült foglyot átadták a határőrség parancsnokának, és itt derült fény valódi személyazonosságára is. A házaspár lakóhelyére hamarosan teherautóval és két Bren-géppisztollyal megérkezett egy hadnagy és tíz gyalogos, akik mindent átkutattak és letartóztatták Joyce feleségét is. A hadnagy közölte Margarettel, hogy a férje őrizetben van, és a ház összes lakóját letartóztatja, beleértve a gyerekeket is.

Margaretet több órán keresztül a határállomáson tartották fogva. Hirtelen kicsapódott az ajtó, és katonák léptek be, hordágyon cipelve sápadt férjét. Joyce intett neki, mire Margaret az „Erin go bragh” (Írország mindörökké!) üdvözléssel köszöntötte.

Miután Margaret közölte a katonákkal, hogy a házuk többi lakójának fogalma sem volt arról, kik valójában, szabadon engedték őket. Amikor a család hazaért, látta, hogy az angol katonák mindent felforgattak, sőt, még az élelmiszerkészletüket is „felszabadították”. Joyce letartóztatása és az azt követő fogsága valamiféle perverz szórakozásul szolgált fogvatartóinak. Egyik kínzójához így szólt: „Civilizált országokban a sebesült embereket nem teszik közszemlére.” Az újságok a legalapvetőbb tiszteletet sem adták meg a foglyoknak, Margaretet például Joyce „feltételezett felesége”-ként, vagy a „magát Joyce feleségének mondó nő”-ként említették.

A brit igazságszolgáltatás hátborzongató halálmenete, az állami törvényhozás mezébe bújtatott hóhérok elindultak a vesztőhely felé. Az elkövetkezendő perről jelenleg kevesen hiszik el, hogy nem közönséges bírósági lincselés volt. Joyce nem brit állampolgár volt, ezért az egész ügymenet már eleve kétségesnek ígérkezett. Joyce letartóztatása pillanatától fogva egyetlen egyszer sem tagadta meg vállalt szerepét, céljait és a nemzetiszocializmusba vetett hitét. Haláláig megőrizte azon szemléletét, hogy a Németországgal való baráti viszony szolgálta volna leginkább az angol nép érdekeit, így semmiképpen sem tartotta magát árulónak. Éppen ellenkezőleg: az igazi árulók azok voltak, akik a bolsevikokkal szövetkeztek, hogy aláássák és elpusztítsák a civilizációt. Joyce egyik levelében így írt barátjának, Miss Scrimgeour-nak:

„Remélem, hogy egy napon az emberek megértik, hogy akár támogattam a király ellenségeit (vajon ki tette őket ellenséggé?), akár nem, soha nem váltam Anglia ellenségévé. Nem áll szándékomban azonban bocsánatot kérni tetteimért, amelyeket a történelem minden bizonnyal igazolni fog… Az idő múlásával világossá fog válni, hogy az általam képviselt politika volt a helyes út.”

Jól tudva, hogy azért fogják felakasztani, mert ellenezte a háborút, amely csupán Angliának 350 ezer emberéletbe került, miközben a biztonságos bunkerekben lapuló angol háborús uszítók jól megszedték magukat és nemesi ranghoz jutottak a háború révén, így fejezte be levelét:

„Nem tudom véka alá rejteni megvetésemet azok iránt, akik árulás vádjával akasztanak majd fel. Ha hozzájuk hasonlóan én is elszedtem volna az emberek pénzét, és a hadműveleteket akadályoztam volna azzal, hogy magas haszonnal adom el a lőszereket, most játszi könnyedséggel vásárolhatnék nemesi rangot.”

Egy későbbi levelében, amit szintén ennek a hölgynek írt, Joyce kijelentette: „Biztos lehetsz abban, hogy Anglia zsidó érdekszervezetei mindent elkövetnek majd, hogy likvidáljanak.”

A bírósági eljárás szertartásai nem változtattak a per bohózatba illő jellegén. Az eljárás a Fleet Street által feltüzelt néptömegeknek szóló cirkuszi látványosság volt. Ezek az emberek csak egyet akartak: bitófára juttatni valakit olyan kijelentésekért, amelyeket az illető soha nem tett. A vádak abszurd és törvénytelen mivolta ellenére Joyce sorsát már a tárgyalások kezdete előtt eldöntötték.

Joyce-ot amerikai állampolgárként nem állíthatták volna bíróság elé az 1945-ben sietősen összetákolt hazaárulási váddal. Joyce védői a körülményekhez képest mindent megtettek a vádlottért. Joyce később felidézte, ahogy védőivel a bíróság épülete alatt található cellában saját kilátásairól beszélgetett. A védők egybehangzóan állították, hogy életveszélyesen megfenyegették őket arra az esetre, ha a bíróság Joyce javára döntene, vagy ha az első két vádpontot azon az alapon utasítanák el, hogy Joyce nem angol állampolgár. A döntő kérdés annak tisztázása lesz, hogy vajon állampolgári hűséggel tartozott-e a brit koronának.

J. A. Cole erről a következőket írta:

„A kimagasló észbeli képességek és jogi ismeretek megnyilvánulásai lenyűgözték Joyce-ot, miközben az ügyvédeket hallgatta, ahogy a nemzeti hovatartozás elképesztően bonyolult kérdéseiről vitáztak. A londoni utcákon kósza hírek keltek szárnyra, és a jogi ismeretek hiányában szenvedő néptömegek majdnem lázadást szítottak, amikor a bírói döntéseket félreértve úgy gondolták, hogy Joyce mégsem kerül hóhérkézre (az első két vádat, amelyek azon alapultak, hogy Joyce angol, elejtették).” Joyce mindazonáltal biztos volt benne, hogy az állami irányítású lincselést nem kerülheti el: nem ringatta magát illúziókba. ő volt a megfigyelő, az ellenfél, s személyét egy kirakatper kétes legitimálásához használták fel. A per végkimeneteleként Tucker bíró úgy határozott, hogy az érvénytelen útlevél, amelyet Joyce 1939. augusztus 24-én szerzett be azért, hogy elmenekülhessen Angliából, az angol korona iránti hűségre kötelezte. Kétségtelen, hogy ez a bíró egy ír szettert is angol bulldognak minősített volna, ha a tenyésztő meghamisítja a törzskönyvét.

Az utolsó, még fennálló vádat illetően az, hogy egy rádióműsort áruló jellegűnek kiáltottak ki, igen kétséges „bizonyítéknak” tűnt. A vád egy detektívfelügyelő vallomásán alapult, amely szerint ő „úgy vélte, hogy felismerte Joyce-ot”. Ez a „bizonyíték” a későbbiekben cáfolatot nyert. Mindazonáltal a harmadik tárgyalás során Joyce-ot bűnösnek mondták ki azon vád alapján, hogy „egy bizonyos rádióadásban a király ellenségeit segítette”.

„Joyce! Önt a bíróság arra ítéli, hogy innen egy börtönbe, majd a vesztőhelyre vitessék, ahol kötél általi halállal kivégeztessék. Testét annak a börtönnek a területén temetik el, ahol idáig tartózkodott. Az Úr legyen kegyelmes a lelkéhez!” A káplán csöndben azt mormolta: „Ámen!”

Joyce kihívó arckifejezéssel nézett a bíró szemébe, miközben az a halálos ítéletet kihirdette, majd megfordult, és gyors léptekkel elhagyta az emelvényt. Példátlan módon megtagadták tőle, hogy az utolsó szó jogán tiltakozzon a halálos ítélet ellen. Feleségének a következőket írta levelében: „Arra gondoltam, hogy a bírót félbeszakítva követelem a jogot a válaszadáshoz, de az iránta érzett megvetésem és saját méltóságom utólagos tisztelete arra indított, hogy ne szólaljak meg.” Joyce ezután arról írt, hogy a bíró nem volt képes a szemébe nézni, miközben a fejére tette a bírói süveget, és az ítéletet olvasta:

„Nem kis elégedettséggel láttam, hogy vámpírkalapos őurasága csak egy pillanatra nézett a szemembe, utána már az asztalába bújva olvasta tovább az ítéletet. Óh, kedvesem, ezek életem igen büszke percei voltak.”

Hozzátette még:

„Úgy hallom, hogy bizonyos újságok állítása szerint az arckifejezésem büszkeséget, megvetést tükrözött, ami talán igaz is. Azt, hogy helyesen cselekedtem-e, nem az én tisztem eldönteni, abban azonban biztos vagyok, hogy nem hoztam szégyent magamra hitvesem szemében, és ez elégedettséggel tölt el.”

Miközben előkészítették celláját London komor Wandsworth nevezetű börtönében, Joyce egy wormwood-scrubs-i cellában raboskodott. Noha védője fellebbezett, Joyce nem táplált hiú reményeket, ahogy azt az egyik levele is tanúsítja:

„Az előkelő ügyvédek ötven az egyhez arányban szavaztak a felmentő ítélet ellen.” A kivégzés napját eredetileg 1945. november 23-ra tűzték ki, 17-én pedig Margaretet egy belga börtönből átszállították a londoni Holloway női fogházba.

Noha a fellebbezés miatt a kivégzés dátuma eltolódott, Joyce semmit nem vont vissza vallomásából, s feleségének ugyanezt tanácsolta:

„Ha törvényileg nem is, de erkölcsileg mindenképpen helyes, hogy nem adtuk fel azon meggyőződésünket, amely szerint az angol nemzet érdekeit igyekeztünk szolgálni, s ezt a tényt német főnökeink mindig tisztelettel kezelték. Mindig is úgy gondoltuk, hogy a német és az angol érdekek végső soron nem csupán összeegyeztethetők, hanem kiegészítik egymást.”

Többek között a Manchester Guardian című lap is kétségét fejezte ki Joyce halálos ítéletének jogosságát illetően: „Amíg a törvény szava másképpen nem ítél, addig ez az útlevél – amelyet soha nem lett volna szabad használnia – a fő vádalap Joyce ítéletében. Bárcsak volna valami szilárdabb tény, ami miatt elítélhetik, mintsem egy hamis dokumentum, még akkor is, ha ezt ő maga hamisította… Még az erőszak ezen időszakában sem lehet egy emberélet kioltása a hamis (népszerűtlen) ideológiák kigyomlálásának módja.”

Sokan nem törődve az ezzel járó veszélyekkel, levélben támogatásukról és együttérzésükről biztosították Joyce-ot, ahogy ezt meg is említette: „Megható barátaim és számomra teljesen ismeretlen személyek nagylelkűsége. Teljesen zavarba jöttem tőle.” Egy kensingtoni pár ötven fontról szóló csekket küldött neki, egy suffolki gazdálkodó pedig tíz shillinget küldött „a bátor úriembernek”.

December 18-án elhangzott a fellebbezés – majd elutasításra került. A halálos ítélet időpontját 1946. január 3-ra tűzték ki. Joyce december 28-án a következőket írta Scrimgeour kisasszonynak:

„Hozzád hasonlóan én is bízom abban, hogy a kezem munkája halálom után virágzásnak indul, s tudom jól, hogy sokan életben tartják majd emlékemet. Az imák, amelyeket értem mondasz és mondanak mások is, hatalmas erőt adnak nekem, és biztosíthatlak, hogy a lelkem teljesen békés. Az Úr akaratára bíztam magam, s büszke vagyok arra, hogy eszméimet egy pillanatra sem tagadtam meg és nem is fogom. A világért sem cserélnék a kivégzőimmel, vagy azokkal, akik nézeteiket megtagadták.

Engem kizárólag az eszményeim miatt fognak megölni.

Ezen eszmények ereje rettegésben tartja Anglia héber urait, hiszen gyakorlatilag minden mást képesek megvásárolni. Amit a zsidók nem tudnak megvenni – lásd a Harmadik Birodalmat –, azt elpusztítják, én azonban a végsőkig kitartok abbéli reményemben, hogy az angol nemzet öntudatra ébred, és megmenti magát a pusztulástól. Nincs már sok időnk.”

Feleségéhez szóló utolsó levelében 1946 újévének első napján a következőket írta:

„Ahogy közeleg a túlvilág kapuja, egyre jobban bízom a végső győzelemben. Hogy ez miként valósul meg, nem tudom, de soha nem voltam ennél bizakodóbb, noha Európa és Anglia valószínűleg rengeteget szenved majd, mielőtt eszményeink érvényre jutnak… Ma este szeretném utoljára összefoglalni gondolataimat. Lelkem teljesen békés, és készen állok az eltávozásra.”

Akik a feleségén kívül még meglátogatták, azt látták, hogy Joyce a szellemi béke állapotában volt. Angus MacNab a következő ékesszóló szavakkal írja le élményeit:

„Noha kifogástalan egészségnek örvendett, utolsó napjaiban teste mintha szellemileg átlényegült volna. Bőre nem volt sápadt, mégis, mintha áttetszővé vált volna.

A jelenlétében olyan benső békét éreztem, mintha egy templom nyugalmát élveztem volna.”

Joyce egyik levelében, amelyet feleségének írt, felidézte spirituális élményét, amelyet Ryde-ban tapasztalt Anglia hadbalépését megelőzően: „Azokban az órákban úgy éreztem, mintha egy homályos sejtés szállt volna alá rám, amelynek hatására olyan megrendülésben volt részem, mintha „lángolna bennem az energia”. Tudtam, hogy mindenemet fel kell áldoznom, s olyan érzelmi állapotban voltam, amelyet az elme tudatalatti rétegeiből származó tudás táplál. Ezen alkalmak során mindig féltem attól, hogy fizikailag el kell szakadnom tőled, de a bizonyosság, hogy lélekben soha nem távolodhatunk el egymástól, sokkal erősebb volt.”

Joyce olyan megbecsülésnek örvendett, hogy kivégzése éjjelén volt tanárai a Bickbeck főiskoláról – akik emlékeztek kedves, szorgalmas, de egyben különös tanítványukra – üzenetet küldtek a Wandsworth börtön igazgatójának. Arra kérték, hogy amennyiben lehetséges, mondja meg Joyce-nak, hogy emlékeznek rá, és üdvözletüket küldik neki.

1946. január 3-ának csípősen hideg reggelén egy kis írországi, galway-i kápolnában misét mondtak azért az amerikai állampolgárért, akit Anglia komor Wandsworth börtönében készültek felakasztani. Miközben folyt a liturgia, az elítélt még javában írta búcsúüzeneteit. Utolsó levelében, amelyet felesége a halála után kapott kézhez, az elítélt amerikai a következőket írta:

„Soha nem kérdeztelek meg, hogy szeretnél-e tőlem a halálom után levelet kapni, mivel ez még számomra is kényes kérdés lett volna, mégis úgy vélem, hogy örülni fogsz neki. Azt gondolom, elég erős vagy hozzá, hogy elviseld e csapás fájdalmait, és hited győzedelmeskedni fog a könnyeken. Ami engem illet, szeretnék egészen addig írni, amíg lehet, majd az elszakadt kábelt örökre összeforrasztani.”

Ezen a ponton a levél félbeszakadt, mert megérkezett a felesége. Miután elment, kisebb, rendezettebb sorokkal folytatta:

„Ó, kedvesem! Itt jártál nálam! Szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire örültem neked. Szeretném, ha a gyermekek utamra engednének, ahogy ez ma délután meg is fog történni, most azonban már szomjazom a halált. Minél előbb szeretnék meghalni, hogy ismét a közeledben lehessek. Azzal, hogy utoljára láthattalak, földi életem lezárult. Neked, kedvesem, még egy ideig itt kell maradnod, de én veled leszek és segítelek: teljesen biztos vagyok benne, hogy együtt leszünk. Miután láthattam a gyerekeket, már semmi értelme a további várakozásnak, kivéve azt, hogy még írhatok neked pár sort.

Hadd mondjam el neked, hogy látogatásod utolsó perceiben földöntúli, szellemi boldogság szállta meg lelkemet.

Te nagyon jól tudod, hogy miért. Biztos nem hibáztatsz, amiért már türelmetlenül várom a túlvilágot. Türelmetlenségem ellenére örülök, hogy este még beszélgethetek a kedves, jószívű káplánnal, aki oly sokat tett értem, és holnap reggel megáldoztat. Sokan imádkoznak majd, amikor átlépem a halál küszöbét.”

Ford.: Erdődy Péter