Kövess minket: TELEGRAMVK — HUNDUB

Megosztás:

1944. március 19-én a szövetséges Harmadik Birodalom katonái bevonultak Magyarország területére, azonban ennek hosszú előzményei voltak.

A megszállás tényét csupán egy csekély számú, zömmel német származású, de feltétlenül német érzelmű csoport fogadta egyértelmű örömmel és ebbe a csoportba egyáltalán nem tartozott bele a Nyilaskeresztes Párt, amely voltaképpen szégyenletesnek tekintette az eseményt, amihez a magyar kormány gyalázatos tevékenysége vezetett.

1942 tavaszán Horthy Miklós a kormányfő cseréje mellett döntött. Bárdossy László addigi miniszterelnök leváltása mögött elsősorban belügyminisztere, Keresztes-FischerFerenc állt, de maga a kormányzó sem ragaszkodott a kományfő személyéhez személyes ellenszenve folytán. Az újonnan kinevezett miniszterelnök, Kállay Miklós szabolcsi földbirtokos, noha egykoron a Gömbös-kormány tagja volt, közismerten a hazai politikai körök angolszász-orientációjú, Bethlen István vezette csoportjához tartozott. A kormányváltást követő hivatalos kommentárok szerint a magyar politikai vezetés irányvonala nem változott, ennek megfelelően Kállay bemutatkozó beszédében az addigi politika folytatását ígérte, de ez nem tévesztette meg sem az Új Európai Rend hazai képviselőit, sem a németeket. A Kállay-kormány kezdeti lépéseinek egyedül azok dőltek be, akiket az újdonsült miniszterelnök a legkevésbé sem szeretett volna megtéveszteni, azaz az angolok, akik később, amikor Kállay már valós szándékai szerinti irányvonalra tért át, már nehezen hittek neki.

Az új kormány kezdeti lépései valóban azt sugallták, hogy Bárdossy politikai irányvonalában nem következik be törés, megszavaztatott néhány, a zsidókérdéssel kapcsolatos intézkedést, amelyek a zsidó történész, Lévai Jenő szerint is csupán látszatintézkedésnek voltak tekinthetők, valamint sor került jó néhány kommunista letartóztatására is az 1942. március 15-én lezajlott németellenes tüntetés után, de az abban szintén kompromittált szociáldemokratákat nem érte különösebb retorzió, mi több támogatta – az egyelőre még kommunistamentes – Függetlenségi Front újjáalakulását, ezzel szemben a nyilasok üldöztetése soha nem látott méreteket öltött.

1942. november 8-án a szövetségesek partraszálltak Észak-Afrikában, és ez a magyar belpolitikában is változást hozott. A társadalom angolbarát része esélyt látott arra, hogy az angolszászok segítségével sikerül majd a háborúból való kiugrás, elhitték azt – a még a 20-as években keletkezett – hamis legendát, hogy az angol közvélemény szimpatizál a magyarokkal. Ez a hiedelem még a Lord Rothermere által indított angliai sajtókampány magyarországi hozadéka volt. A valóságban a lord tevékenysége a szigetországban kevés feltűnést keltett, a magyarokkal való viszonyt pedig ekkoriban leginkább a Londonban székelő emigráns kormányok, különösen Benesé, illetve a Károlyi-rezsim emigránsai befolyásolták. A változó közhangulatban Kállay Miklós is színt váltott, az addigi informális nyugati kapcsolatokat felhasználva megpróbált tárgyalásokat kezdeményezni a szövetséges hatalmakkal. Az angolok különböző fórumokon hitegették a magyar diplomáciát és nem utolsósorban a közvéleményt, hogy Közép-Európa és benne Magyarország nem tartozik a Szovjetunió érdekszférájába.

A későbbi kutatások azonban igazolják, hogy Molotov már az 1940. november 12-13-i berlini látogatásán bejelentette országa igényét érdekszférájának kiterjesztésére jónéhány közép- és délkelet-európai állam között Magyarországra is.

Ha erről a Kállay-kormánynak nem is volt tudomása, az mindenképpen feltűnhetett volna, hogy az angolok közvetítő ügynöknek azt a Pálóczy-Horváthot jelölték ki, aki bár még a harmincas években Gömbös Gyula embere volt, később azonban balra sodródva meg sem állt a kommunistákig és közismerten a szovjetek által pénzelt ügynök lett belőle. Kállay egy másik ügynöke, akit még annak idején Teleki is alkalmazott, egy Gellért nevezetű ember, pedig nem mással, mint a londoni emigrációban élő zsidó Böhm Vilmossal vette fel a kapcsolatot, aki a rossz emlékű Károlyi-kormány hadügyi államtitkára, majd a 1919-es bolsevik rémuralom hadügyi népbiztosa volt. Ezenkívül még jónéhány olyan jelzés volt, amelyet ha helyesen értelmeznek, akkor tisztában lehettek volna azzal, hogy szövetséges győzelem esetén Magyarország a szovjet zsákmánya lesz.

Ebben a helyzetben a magyar érdek feltétel nélkül a háború folytatása lett volna és nem a becstelen árulás. A német hírszerzés természetesen a magyar kormány minden áruló lépéséről tudomást szerzett, példának okáért egy Isztanbulban tartott konferencia alkalmával a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert egyenesen a magukat szövetséges ügynöknek kiadó, de valójában a Gestapo alkalmazásában álló embereknek ajánlotta fel közvetítő szolgálatait. Ezeknek és a korábban is tapasztalható defetista hozzáállásnak köszönhetően teljesen érthető, hogy a németek ódzkodtak a magyar hadsereg komolyabb felfegyverzésétől. Ehhez hozzájárult a folyamatos rossz viszony Romániával is, amely persze a magyar revíziós célkitűzések fényében érthető mindkét fél részéről, de akkor, amikor Európa létkérdése volt a tét, egy felelős államférfi belátta volna, hogy a nagyobb cél érdekében a kisebbet – legalábbis egy időre – félre kell tenni. Felelős államférfi azonban sem Romániában, sem Hazánkban nem jutott szerephez ezidőtájt, így a III. Birodalom Vezére hol egyik felet, hol a másikat volt kénytelen – átmeneti eredménnyel – jobb belátásra bírni.

Akadt azonban más súlyos probléma is, amelyben a magyar politikai vezetés elmarasztalható. A magyar ipar átállítása hadigazdaságra jelentős késedelmet szenvedett, ráadásul a nem csupán megtűrt, hanem a Kállay-kormány részéről még támogatást is élvező Szociáldemokrata Párt által befolyásolt munkásság részéről az ipari termelést jelentős mértékű szabotázs is sújtotta. Ez azután szintén hozzájárult ahhoz, hogy az 1942 nyarán az oroszországi frontra indított Második Hadsereg felszerelése jócskán elmaradt az elvárhatótól, aminek fényében még inkább hősi tettnek tekinthető a doni katasztrófa során tanúsított magyar helytállás, amely a politikai vezetés fenti súlyos hibáinak kiküszöbölése esetén jóval sikeresebb is lehetett volna. Mindeközben a nyugattal való tárgyalások több szálon át folytak, és noha Horthy elutasította azt a szövetségesek által támasztott feltételt, hogy a németeket hátba támadják, Kállay (nem zárható ki, hogy Horthy tudtával) titkon utasítást adott, hogy a zsinagógákban és más rejtekhelyeken fegyvereket halmozzanak fel, amelyekkel alkalomadtán a frontról visszarendelt munkás zászlóaljakat felfegyverezve, megtámadják a németeket, amint erről Macartney elsődleges forrás alapján említést tesz.

A Führer természetesen ezekről a tárgyalásokról folyamatosan kapta a híreket és 1943 áprilisában találkozót kezdeményezett Horthyval, amelyre Salzburgban került sor.

A Führer megpróbált nyomást gyakorolni a kormányzóra, hogy bocsássa el Kállayt és helyére Imrédyt nevezze ki. Horthy elutasította a kérést, cserébe tett néhány engedményt, amely egyelőre kielégítette a németeket. Az SS-nek engedélyezték, hogy a magyarországi svábok között toborozzon, ugyanakkor a Magyarország zsidótlanítására vonatkozó kérést visszautasították, sőt Kállay fokozta a magyarországi, illetve a Magyarországra menekült más zsidók számára nyújtott védelmét.

Mussolini 1943 nyarán bekövetkezett bukása új helyzetet teremtett és a Kállay-kormány továbbra sem lankadó tárgyalásai, aminek folytán 1943. október 10-én el is fogadták a szövetségesek előzetes fegyverszüneti feltételeit, Hitlert arra a lépésre késztették, hogy kiadja az utasítást Magyarország katonai megszállási tervének kidolgozására.

A megszállás tényét a Vezér 1944. március 18-án Klessheimben jelentette be a kormányzónak és a másnap bekövetkezett megszállás vetett azután véget a Kállay-kormány ámokfutásának.

A Kállay-kormány domborította ki leginkább a Horthykorszak azon jellemzőjét, miszerint a németek támogatását örömmel fogadtuk, amikor a revíziós törekvésekben segítségünkre voltak, de amikor cserébe adni is kellett volna valamit, akkor erősen vonakodva teljesítettük azt, ha egyáltalán teljesítettük, és ez nem csupán a németeket sújtotta, hanem saját hadseregünket is.