Kövess minket: TELEGRAMVKONTAKTE

Megosztás:

Vitéz ómoraviczai Imrédy Béla 1891. december 29-én született Budapesten egy módos, polgári családban a Heinrich kereskedőfamília leszármazottjaként (emléküket ma a Heinrich-udvar őrzi Budapest belvárosában).

A jómódban, gondos taníttatásban felnevelt Imrédy a budapesti Piarista Gimnáziumban tanult, a rá jellemző mély vallásosságot már ekkor magába szívta. Apja nyomdokain a közgazdaságtan és a pénzügyek felé fordult, 1913-ban jogi diplomát szerzett. Harcolt a háborúban, majd 1918-ban feleségül vette Nelky Irént, így lett Imrédy sógora a diplomata Nelky Jenő, a Rádió későbbi igazgatója. Az 1920-as években Imrédy karrierje rendkívül gyorsan és sikeresen alakult. Már diákkorában is elismerték a gazdasági kérdésekben megmutatkozó tehetségét, amely tehetség 1926-ban a Nemzeti Bankhoz repítette, ahol két évvel később kinevezték egy új osztály élére, valamint bekerült az üzletvezetőségbe is, a bank legfőbb döntéshozó szervébe.

Kezdetben Imrédy egyáltalán nem akart politizálni. 1930-ban azonban megismerkedett Gömbös Gyulával, a közéletben való részvétele ekkortól datálható. Gömbös óriási potenciált látott a tehetséges Imrédyben, így a pénzügyi szakember híján lévő Gömbös meghívta, hogy vegyen részt a Nemzeti Munkaterv megalkotásában. 1932. október 1-jén ő lett a frissen alakult Gömbös-kormány pénzügyminisztere. 1933 márciusában országgyűlési mandátumot is szerzett a kormánypárt színeiben, ám 1935 januárjában kinevezték a Nemzeti Bank élére, mely eddigi karrierjének egyértelmű csúcspontja volt. Később, a Darányi-kormány alatt főszerepet kapott a győri program néven elhíresült fegyverkezési program megalkotásában, 1938. március 9-étől miniszter lett ugyanebben a kormányban és hozzáfogott az I. zsidótörvény megalkotásához, amely már az ő miniszterelnöksége alatt emelkedett törvényerőre, hiszen 1938. május 14-étől 9 hónapig Imrédy állt az ország élén.

Imrédy kormányzása alatt folyamatosan sodródott a szélsőjobboldal, helyesebben fogalmazva a nemzetiszocializmus irányába, így itt nem részletezendő, hosszas csatározások után liberális-konzervatív ellenfelei megbuktatták. A kormánypártból nem lépett ki (a párton belül működött egy hozzá hű frakció), kapcsolatokat, barátságokat és sajtót épített. 1940. október 21-én végül bejelentették egy új nemzetiszocialista párt megalakulását, a Magyar Megújulás Pártját. 1941-re országos párttá bővítették, elsősorban az értelmiséget, a keresztény középosztályt és a városi polgárságot célozták meg. Az MMP népszerűsége sokszor túlszárnyalta a nyilasokét is, a németek körében végképp, így Imrédy 1944. május 23-án tárca nélküli közgazdasági miniszterként tagja lett a Sztójay-kormánynak. Ebben a tisztségben többször nehezményezte, hogy a németek túlzott szerephez jutnak a magyarországi gazdaságban (Weiss Manfréd Művek tulajdonjoga stb.), így annak ellenére, hogy korábban még ő volt egy németbarát kormány miniszterelnökségének várományosa, karrierje leszállóágba került. Ahogy miniszterelnöksége idején saját pártján belüli ellenfelei, most ismét előhúzták ellene a "zsidókártyát" (ezen "elmélet" szerint Imrédy egyik dédmamája zsidó származású volt, ami egyrészt nem bizonyosodott be soha egyértelműen, másrészt pedig a legszigorúbb nürnbergi faji törvények szerint sem számított közeli rokonságnak), így az ország vezetésére többé nem számíthatott. 1944 augusztusától feladta pártja vezetését és visszavonult a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség éléről is. A hungarista hatalomátvétel után részt vett a parlament működésében, támogatta a háború folytatását, de nagyobb szerep már nem jutott neki. A Stratégiai Szolgálatok Hivatala (OSS – nekünk a berkein belül működő "magyar" osztály miatt lehet ismerős, amely a zsidó Himler Márton vezetésével felkutatta és begyűjtötte az általuk "háborús bűnösnek" titulált, nyugatra menekült politikusokat, katonatiszteket) 1945. május 29-én tartóztatta le Ausztriában, ezt követően hazaszállították, majd egy népbírósági koncepciós per keretében kötél általi halálra ítélték, amit később a Népbíróságok Országos Tanácsa golyó általi halálra módosított. 1946. február 28-án végezték ki Budapesten.

A Magyarság Évkönyvben található publicisztikája magáért beszél. Magyarország pozícióit a korabeli események tükrében világosan látta, a manapság jellemző politikusi teszetoszaságot hírből sem ismerte, ahogy az írásából is kiderül, személyesen is járt a keleti fronton (erről egyébként részletesen tudósított a kor egyik legszínvonalasabb lapja, a Magyar Futár is):

Vitéz Imrédy Béla: A harcot a maga egészében diadalmasan végig kell küzdenünk...

A sors különös kedvezését kell látnom abban, hogy lehetővé vált számomra kerek negyedszázad után újból felvennem a katonazubbonyt és ha rövid időre is, folytatnom azt a katonai mesterséget, amelyet 1918 novemberében félbehagytam. A sors különös kedvezésének kell neveznem nemcsak azért, mert módomban állott bepillantanom abba a rejtelmes világba, amely a szovjet nyugati határán húzódó fizikai és szellemi drótakadályoktól keletre terült el, nemcsak azért, mert megérezhettem a frontnak a lelkét, amely válóban sokkal tisztább, emelkedettebb, magasabb erkölcsű, mint az a világ, amelyben idehaza élünk, nemcsak azért, mert megláttam a modern háborút és azokat a hihetetlen követelményeket, amelyeket az emberi fizikummal és idegzettel szemben támaszt, hanem azért is, mert kiragadtattam a politikai légkörből, az otthoni élet ezernyi részletbe vesző elágazásaiból, mert távlatot kaphattam és időt nyerhettem arra, hogy sok mellékest elfelejtve, a lényegesre szegezzem tekintetemet.

Változatlanul és törhetetlenül hiszek és bízom fegyvereink győzelmében, ami egyben a szövetségeseink fegyvereinek győzelmét is jelenti, mert ezt a kettőt egymástól nem lehet elválasztani. Változatlanul és törhetetlenül bízom nemcsak nyári fronttapasztalataim alapján, hanem azért is, mert az igaz ügy a mi ügyünk és az ellenfél győzne, akkor mindaz, amiért e földön érdemes élni a magyarnak, kérdésessé volna téve.

Ha vállaltuk a bolsevista veszedelemmel szemben a harcot, – hogy ezt a harcot belső kényszerből vállalnunk kellett, ebben talán nincs köztünk véleményeltérés –, akkor a becsület, a magyar hűség és az élet logikája csak azt irhatják elő számunkra, hogy ezt a harcot a maga egészében diadalmasan végig kell küzdenünk.

A háború komolysága most köszöntött csak reánk. Csapataink részvétele az 1941. évi orosz hadjáratban emlékezetesen dicsőséges volt, de az országra való kihatásában, és főleg erőtartalékaink igénybevételében távol állott attól, amit mostani részvételünk jelent. A jövőbe senki sem lát, de fel kell készülnünk arra is, hogy a háború terhei esetleg még súlyosabban fognak reánk nehezedni. Adja Isten, ne legyen úgy, de okos és előrelátó politikának ezzel is kell számolnia.

Nem elég azonban erre gondolnunk, tekintetünknek messzebb kell hatolnia és meg kell keresnie azt is, hogy mi lesz azután, mi lesz ennek a háborúnak a végén? Nem jósolni akarok, csak a történelmi fejlődés sodrából könnyen kivehető következtetést szeretném levonni.

Ez a háború nemcsak hatalmi érdekközösségeknek az összeütközése, ez a háború eszmékért is folyik, az emberiség drámájában döntő fordulatnak ígérkezik, amely a földrészek és a hatalmi befolyások elrendezésén, egy új politikai világrenden túl, a társadalmak belső szerkezetének alapproblémáit is felvetette és a nemzeteket arra kényszeríti, hogy a nemzeti társadalmak felépítésének legjobb formáit keressék. Vizsgáznak a különböző társadalmi elképzelések és rendszerek, vizsgáznak abban a tekintetben is, hogy melyek tudják legjobban tömöríteni és küzdelembe vetni a nemzetek és népek mélyén rejlő erkölcsi energiákat és a hatalmi területeiken található anyagi erőket. A háború eddigi folyama máris igen érdekes útmutatásokat nyujt. Súlyos és letagadhatatlan tapasztalatok igazolják, mily iszonyú hátrányt jelent, ha egy nemzet békében más alapelvek szerint rendezi be társadalmi életét, mint amely elveket — a dolgok belső kényszerénél fogva — háborúban alkalmazni kénytelen. Nyilvánvalóvá válik, hogy a háborús potenciálnak egyik leglényegesebb eleme a szervezettség és hogy az ellenálló képességnek egyik legfontosabb tényezője a szociális viszonyok kiegyensúlyozottságából eredő népi egybeforrás. Bebizonyosodik e nagy küzdelem során, hogy az emberiség életében elevenen ható tényezők között, a szellem minden előretörése mellett is ott müködik a népi és a faji együvétartozás ereje.

Bármi lesz e háborúnak a vége, győztesnek és legyőzöttnek ezeket a tanulságokat belső társadalmi felépítésében figyelembe kell vennie. És ez mi mást jelent, mint azoknak a lényeges vonásoknak az érvényesülését, amelyeket az európai nemzetiszocializmus jellegzetes vonásaiként ismerhetünk fel. Hiába győzött a csatatereken a szentszövetség annak idején, a francia forradalom eszméi éppúgy, mint Napoleon nagy államszervező tevékenységének sarkalatos vívmányai, közös szellemi kincsévé váltak Európának. Vannak a történelmi fejlődésnek olyan elemei, amelyek függetlenek a hadiszerencse forgandóságától. A népek milliói — barátnál, ellenségnél egyaránt — tudják, vagy tudni akarják, miért küzdenek, s míg az egyik táborban, a mi hatalmas szövetségeseink táborában, a nép átérzi, hogy egy már megtalált igazságosabb társadalmi felépítés megtartásáért, kiteljesüléséért, megfelelő hatalmi és anyagi alapokra helyezéséért küzd, addig a másik táborban sem fukarkodnak egy szociálisabb rend igéretének hangoztatásával.

Mi magyarok sem vagyunk kivételek, nekünk is tudnunk kell, hogy miért küzdünk. Népünknek is tudnia kell, mi vár reá a háború végén. Nem elég azt mondani, hogy mi semmit nem akarunk ebben a háborúban, mi önzetlenül veszünk részt a keresztény civilizáció védelmében.

Nem, mi ezen túlmenően harcolunk azért, hogy még egyszer trianoni Magyarországgá, vagy még kisebb és még jelentéktelenebb államocskává le ne süllyedjünk:

A mi népünk harcol azért, hogy a belső fronton is leomoljanak azok a gátak, amelyek részben egy idejét mult, mereven kasztszerü társadalmi rendből maradtak még itt, részben meg a liberalizmus által ránk szabadított idegen szellem csinálmányai.

Mi küzdünk egy új magyar életrendszerért, amely helyébe kell, hogy lépjen az innen-onnan kölcsönzött elvek, szétfutó nézetek és összhangtalan intézkedések, rendszer nevet bizony meg nem érdemlő társadalmi és politikai keverékének.

Mi küzdünk azért, hogy népi erőink a belső gátlások alól felszabadulva, kibontakozhassanak és itt végre viszonylagos jólét, társadalmi harmónia és tisztultabb erkölcsi felfogás nyujtson biztos alapot egy jövőbe látó nagyvonalú magyar államvezetés számára.