Kövess minket: TELEGRAMVKONTAKTE

Megosztás:

1941 őszére Nagy-Britannia válságos helyzetbe került az észak-afrikai fronton, pedig az év elején még úgy tűnt, hogy a brit 8. hadsereg decemberi diadalmas offenzívája után Mussolini demoralizálódott seregének meg lettek számlálva a napjai az afrikai kontinensen.

A 8. hadsereg nagy ellentámadása kiszorította az olaszokat Egyiptomból, a brit ellencsapás pedig azt is kétségessé tette, hogy a Duce képes lesz-e megtartani Líbiát. 1941 februárjában még senki sem sejtette, hogy hamarosan a brit 8. hadsereg fog ugyanúgy visszavonulni az egyiptomi határhoz, mint ahogyan azt Mussolini katonái tették.

Adolf Hitler 1941 elején mély bosszúsággal értesült arról, hogy barátja és harcostársa, Benito Mussolini komoly bajba került Észak-Afrikában. A Duce még korábban elhatározta, hogy Afrikában fog hódításokat végezni, Mussolini szemei előtt Egyiptom elfoglalása, valamint a britek Észak-Afrikából való kikergetése lebegett, amikor Líbiából kiindulva elindította a brit 8. hadsereg elleni offenzíváját.

A kezdeti sikerek után azonban az olasz hadjárat gyorsan kifulladt, és az offenzíva leállt.

Az ezt követő hónapok tétlensége alaposan kikezdte az olasz hadsereg harci kedvét, ezért amikor 1940 decemberében az angolok lendültek támadásba, az ellenlökés áttörte az olasz vonalakat, a védekező harcból pedig hamarosan visszavonulás lett. 1941 első hónapjaiban már az a veszély fenyegette Mussolinit, hogy az angolok beveszik Tripolit, és véget vetnek az olaszok líbiai uralmának.

A Duce ezért feladva büszkeségét, Hitlerhez fordult segítségért. A Führert, aki ekkor már a Szovjetunió ellen tervezett nagy hadjárat lázában égett, igencsak feldühítette a balul elsült észak-afrikai olasz kaland, de nem akarta cserbenhagyni legfőbb szövetségesét sem, ezért arra utasította Franz Halder vezérezredest, a szárazföldi véderő (Oberkommando des Heeres, OKH) főnökét, hogy a nélkülözhető erőkből állítson fel egy kisebb csapatkontingenst, és azt küldje Líbiába, a bajba került Duce megsegítésére.

Így született meg az 5. könnyű hadosztályból, valamint a 15. páncélos hadosztályból a sebtében felállított Deutsche Afrika Korps (DAK), vagyis a Német Afrika Hadtest, amelynek élére Hitler a mozgóharc mesterét, az altábornaggyá előléptetett Erwin Rommelt nevezte ki.

A tiltás ellenére önálló háborúba kezd Rommel

Erwin Rommel a Franciaország ellen 1940. május 10-én elindított villámháborúban vált ismertté, mint a 7. páncéloshadosztály parancsnoka. A rendkívüli taktikai képességekkel megáldott Rommel - páncélos egységeit mozgatva - hol itt, hol ott bukkant fel teljesen váratlanul a franciák háta mögött, az őrületbe kergetve ellenfeleit, akik ezért hamarosan csak „szellemhadosztályként" kezdték emlegetni Rommel félelmetes hírnévre szert tett alakulatát.

Afrikába utazása előtt Halder vezérezredes jónak látta magához rendelni a túlontúl is öntörvényű parancsnokot, akinek szigorúan meghagyta, hogy nincs helye semmiféle önálló akciózgatásnak; Rommel altábornagynak csak egyetlen feladata lesz, mégpedig az olasz szövetséges védekező harcainak támogatása.

Rommel 1941. február 12-én érkezett meg Líbiába, és gyorsan rájött, egyedülállóan jók a lehetőségei ahhoz, hogy kiverje az angolokat Agheilából és Benghaziból. Ezért megszegve az óvatos Halder vezérezredes „saját akciózgatásokat" tiltó parancsát, nyomban önálló háborúba kezdett a hadtestével.

A merész és rámenős, a harcot élvező és abban kreativitást kereső, továbbá kitűnő taktikai érzékkel megáldott Rommel saját szakállára elindított sivatagi hadjárata sikert sikerre halmozott. Az Afrikába exportált rommeli villámháború készületlenül érte és megdöbbentette az angolokat. A német parancsnok 1941. április 7-én a britek számára követhetetlen mozgóharccal bekerítette a kirenaikai brit erőket, rengeteg hadianyagot zsákmányolva, és öt brit tábornokot is foglyul ejtve számolta fel az angolok ellenállását.

A britektől a „sivatagi róka" becenevet kapott német tábornok nem volt híján a hazardírozásnak sem; látva a vereséget szenvedett brit erők megfutamodását, sietve tovább nyomult az egyiptomi határ felé, és az angolokat egészen Tobrukig kergette.

A megfontolt és óvatos Halder vezérezredes valósággal őrjöngött a dühtől, amikor megtudta, hogy „Bubi vice-marsall" a neki adott instrukciókra fütyülve, saját hadjáratba kezdett. A felbőszült Franz Halder Paulus vezérezredest (a Sztálingrádnál 1943 januárjában megsemmisített 6. német hadsereg későbbi parancsnokát) küldte Rommel után Afrikába, a renitens parancsnok megfegyelmezésére, ám Hitler fellelkesülve a „sivatagi róka" sikerein, védelmébe vette Rommelt.

Pszichés problémává válik a "sivatagi róka"

Rommel sikerei nyomán 1941 őszére az angolok számára katasztrofálissá vált a helyzet Észak-Afrikában: sorra estek el a bevehetetlennek hitt védővonalak, és már az sem látszott lehetetlennek, hogy az Afrika Korps csak a Szuezi-csatornánál fog megállni. A 8. brit hadsereg parancsnoka, Sir Claude J. Auchinleck tábornok rájött, hogy hadserege siralmas helyzetének van egy rendkívül komoly pszichés oka is, mert Rommel sorozatos győzelmei miatt a katonái egyre kevésbé hittek abban, hogy valaha is képesek lesznek feltartóztatni a németeket.

Az a demoralizált közöny, ami ekkoriban a 8. hadsereg személyi állományát jellemezte, megrémítette a brit hadvezetést. Az Észak-Afrikában harcoló angol katonák hovatovább már minden egyes csapást, sikertelen hadmozdulatot Rommel legyőzhetetlenségére vezettek vissza, ez ellen pedig tenni kellett valamit. Auchinleck tábornok szerint ahhoz, hogy megnyerjék az észak-afrikai sivatagban vívott háborút, le kell dönteni a bálványt, vagyis likvidálni kell Rommelt.

A hadvezetés osztotta Auchinleck tábornok álláspontját, és támogatta Rommel megölését.

A tervezett merénylet kérdések egész sorát vetette fel, hiszen a likvidálási akciót ellenséges területen kellett végrehajtani, ami cseppet sem látszott egyszerű feladatnak.

1941 késő őszén a Crusader-hadművelet, vagyis az Afrika Korps ellen indítandó általános offenzíva volt az angol hadvezetés számára a legfőbb prioritás, ezért a merénylet időpontját is a hadművelet megindításához igazították.

A vezérkar tervezői úgy vélték, ha az Afrika Korps parancsnokát közvetlenül az általános ellentámadás megindítása előtt likvidálják, az olyan súlyos vezetési zavart fog okozni a német hadvezetésben, ami jelentősen megnöveli a Crusader-hadművelet sikerének az esélyét is. A merénylet időpontját ezért 1941. november 18-ra tűzték ki, 12 órával a brit offenzíva megindítása előtt.

Civil ruhába öltöztették a kiszemelt likvidátorokat

Ahhoz, hogy sikerrel vigyék véghez a tervezett merényletet, rövid idő alatt nagyon komoly hírszerzői munkát kellett elvégezni. A brit katonai hírszerzés titkos ügynököket küldött Beda Littorióba, hogy pontosan feltérképezzék az Afrika Korps főhadiszállását, ami a parancsnok, Rommel szálláshelye is volt egyben.

Az ügynökök adatokat gyűjtöttek az őrszemélyzet létszámáról, az őrségváltások időpontjáról, és feljegyeztek minden, az épület környékén történt eseményt. A gyűjtött adatokból kiderült, hogy a kétemeletes villában elszállásolt törzstisztek éjfélkor már mind nyugvóra térnek, éjfél után pedig csak egyetlen őrszem teljesít szolgálatot a főbejárat kapujánál.

Úgy tűnt, hogy a német parancsnokság tökéletes biztonságban érzi magát több száz kilométerre a fronttól, ezek az információk pedig vérmes reményekkel töltötték el a merénylet szervezőit. Természetesen, így is csak speciálisan kiképzett kommandósokra lehetett rábízni a több mint életveszélyes akció lebonyolítását.

A művelet részleteit sir Roger Keyes admirális dolgozta ki, aki a rajtaütés végrehajtását az elit Special Air Service kommandósaira bízta.

Az 53 főből álló rajtaütő egységet az admirális fia, a brit különleges erők kötelékében szolgáló Keyes százados irányítása alá helyezték. Az eredeti terv szerint a behatoló egység két csoportra osztva hajtja végre a feladatot; az egyik szakasz a villát támadja meg, a másik pedig tönkreteszi a kommunikációs vonalakat.

A bevetésre kijelölt katonák alapos felkészítésben részesültek, az egység tagjait a kézi fegyvereken kívül gránátokkal, robbanóanyaggal, készpénzzel és a tájékozódást elősegítő térképekkel is felszerelték.

A Special Air Service kommandósai mesterei voltak a közelharcnak, a robbantásnak és a diverziós műveleteknek. A feltűnés elkerülése végett az éjszakai akciót civil ruhába öltözve kellett végrehajtani a katonáknak, ezzel viszont azt vállalták, hogy ha fogságba esnek, szabotőröknek számítanak, akikre nem terjed ki a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezmény, vagyis minden teketória nélkül falhoz állíthatják őket.

A kommandós alakulat összes katonája ennek tudatában szállt fel a HMS Torbay, valamint a HMS Talisman tengeralattjárók fedélzetére, amelyek a líbiai partokhoz szállították a mindenre elszánt rajtaütő egységet.

Végig balszerencse kísérte a bevetést

Hiába próbáltak meg mindent megtervezni a legnagyobb gondossággal, a véletlenszerű körülményekkel nem számolhattak.

Az akciót már az első pillanatoktól kezdve balszerencse kísérte.

Amikor a két tengeralattjáró a felszínre emelkedett a líbiai partok előtt, rég nem tapasztalt tengeri viharba kerültek a karcsú hadihajók. A házméretű hullámok vadul dobálták a búvárnaszádokat, és csak keserves küzdelem árán tudták vízre bocsátani a gumicsónakokat. A csónakok egy része azonnal felborult a háborgó tengeren, a vízbe zuhant kommandósok pedig csak nagy üggyel-bajjal tudtak visszakapaszkodni a hullámok hátán táncoló tengeralattjáróra.

Többen és többször próbálkoztak sikertelenül, jó néhányan a vízbe vesztek, mások pedig a tengeralattjárók fedélzetén rekedtek. A szakadó esőben és heves szélben így az 53 fős különítményből csak 28 bőrig ázott kommandós ért partot, méghozzá hiányos felszereléssel. Keyes százados összeszedte a partot ért embereit, és az új helyzethez igazította a tervet. A kommunikációs vonalak ellen tervezett támadást törölte, mert valamennyi megmaradt emberét a legfőbb cél teljesítésére, Rommel likvidálására akarta bevetni. A szakasz szerencséjére, az összekötő, J. Haselden ezredes, a tomboló vihar ellenére is a megadott találkozási ponton várta őket.

A helyi, arab segítők által kalauzolt és civilbe öltözött kommandósok észrevétlenül eljutottak a kétszintes villáig. Nem sokkal éjfél előtt már a park fái között lapultak, ahol Keyes százados halkan súgva megtartotta az utolsó eligazítást.

Úgy tűnt, hogy a baljóslatú kezdet után melléjük szegődött a szerencse, mert a parkban egyetlen német őrszemet sem láttak.

A főbejáratnál mindössze csak egyetlen tábori csendőr álldogált, békésen cigarettázva. A katona összes fegyvere az oldalszíján függő bajonett volt. Nem tűnt veszélyes ellenfélnek, ezért Terry őrmester előhúzta kétélű kommandós tőrét, és nesztelenül a katona mögé osont, hogy végezzen vele.

A német azonban megsejtett valamit, mert hirtelen elugrott a késével rátámadó Terry őrmester elől, és torkaszakadtából kiabálni kezdett. Az őrmester rávetette magát a tábori csendőrre, hogy elhallgattassa, de a tagbaszakadt német jóval keményebb ellenfélnek bizonyult, mint amire Terry őrmester számított.

Miközben a brit kommandós altiszt az ordítozó némettel viaskodott, a csoport másik része felrobbantotta a trafóházat. A detonáció után nem volt mit tenni: Keyes százados feltépte a bejáratot, és embereivel berohant a villa földszinti előcsarnokába.

Rommel ott sem volt

A felriadt németek heves tüzeléssel fogadták a betört brit kommandósokat. A lépcsőfeljáró és a hall között gyilkos kézitusa kezdődött, a pergőtűzszerű lövöldözésben az angolok pedig képtelenek voltak feljutni az emeletre, ahol Rommel hálószobája volt.

A heves tűzharcban a kommandós egység parancsnokát, Keyes századost halálos lövés érte, és egyre több brit katona hevert magatehetetlenül a padlón. A parancsnoklást átvett, szintén súlyosan megsebesült Campbell százados már csak abban bízhatott, hogy a hátsó bejárat felől támadó szakasz még időben megérkezik. A hátsó bejáratot feltörni igyekvő katonák azonban kudarcot vallottak; nem tudhatták, hogy az itt posztoló idős német altiszt megunva, hogy a vihar csapkodja az ajtót, egy súlyos szekrényt húzott a bejárat elé torlaszként.

Az alig néhány perce tartó lövöldözésben a kommandósok egyre több embert veszítettek. Campbell százados is kidőlt a sorból, ezért a rangidős tiszt lefújta az akciót, és kiadta a visszavonulási parancsot. Az életben maradt kommandósok kitörtek a villából, és igyekeztek felszívódni a város sikátorai között.

Másnap reggel megkezdődött a hajtóvadászat a szökevények után

A várost a németeknél jobban ismerő olasz katonák rövidesen el is fogták a bujkáló angolokat. Mindössze három brit kommandósnak sikerült elmenekülnie. A csúfos kudarcba fulladt merényletkísérletnek azonban mégsem ez volt a legnagyobb szépséghibája, hanem az, hogy a célpont, Rommel altábornagy nem is tartózkodott a villában.

A brit hírszerzés egyáltalán nem vette figyelembe azt a helyben egyébként közismert tényt, hogy Erwin Rommel csak kivételesen ritkán veszi igénybe a DAK főhadiszállásán részére fenntartott lakosztályt. Rommel a frontvonalon, a katonái között érezte magát a legjobban, ezért többnyire a tábori szállásán töltötte az éjszakákat.

Noha a fogságba esett brit kommandósokat mint dezertőröket a hadijog alapján ki lehetett volna végezni, Rommel ettől eltekintett.

A súlyos kudarc után lekerült a naprendről a „sivatagi róka" likvidálásának terve.