A Felvidékre vezényelték alakulatomat (151. gépvontatású tüzérosztály) 1945 márciusában. Március utolsó napjaitól megszűnt lőszerutánpótlásunk.

Ettől kezdve harctevékenység nélkül vonultunk vissza, és a csehországi Budajovice mellett, egy kis faluban vártuk be a szovjet csapatokat. Onnan, napi 35-40 kilométert megtéve, tisztekkel az élen, zárt alakulatban érkeztünk Pozsony körzetébe, majd a pozsonyi fogolytáborba (1945. május közepe).

Szomorú érdekessége volt drótkerítés mögé kerülésemnek, hogy az első percekben édesapámmal találkoztam, aki akkor tartalékos tüzérszázadosként már két hete a tábor lakója volt. Együtt esett fogságba közeli jó barátjával, a győri Pfanni Jenő tüzérezredessel, aki fiával, Pfanni Tamás tüzérhadnaggyal szintén a táborban tartózkodott. Mintegy két hét múlva bevagoníroztak és Focsaniba szállítottak...

Számomra a legnagyobb gondot édesapám jelentette. Látnom kellett testi és lelki leromlását, aki különben sportos alakú ember volt...

Amikor továbbszállítottak, akkor láttam őt életemben először sírni.

Apámat Rosztovba vitték, ahonnan nemsokára a betegszállítmányok egyikével hazaküldték.

Meixner László – Budapest
HH 1994/4.