Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

Kövess minket: TELEGRAM — VK — TWITTER

Kísértet járja be a nyugati világot: a bolsevizmus kísértete. Sokan azt hiszik, hogy a bolsevizmus ma már csak egy halott ideológia, amely a Szovjetunió összeomlásával végleg elenyészett. Szó sincs róla.

Sajátos mentális állapotként az utóbbi két évezredben végig jelen volt a nyugati (európai) civilizációban, csak éppen különböző nevek alatt nyilvánult meg a történelem folyamán (pl. I. Theodosius pogányüldözése, Cromwell puritán zsarnoksága, Robespierre jakobinus diktatúrája stb.). Aktuális változata most Amerikából indul világpusztító útjára afrobolsevizmusként.

Ami legutóbbi előzményét illeti, a marxista–leninista politikai stratégia 1917 és 1924 közötti, „világforradalomként” ismert szakasza egy totalitárius világkormány létrehozását célozta, modus operandiként a proletariátust az akkori uralkodó osztályok likvidálására uszítva, amelyeket egy marxista felforgatókból álló politikai élgárdának mint „új elitnek” és az általuk elvtársaiknak tekintett lumpen elemek szedett-vedett hordájának kellett volna helyettesíteni. A sors kettős iróniája a javából, hogy egyrészt a marxisták „burzsoá kapitalista elnyomóknak” titulálták a megsemmisítendő osztály tagjait, holott többnyire maguk is ugyanebből a miliőből származtak, másrészt pedig a bolsevizmus a gyakorlatban egy neofeudális zsarnokságnak bizonyult (amelyben a plebs az „uram” helyett azt mondta, hogy „pártom”).

Ebben az időszakban szinte minden európai országban eltérő intenzitású bolsevista forradalom robbant ki, a világforradalmi stratégia azonban mindenhol kudarcot vallott, Oroszországot kivéve, ahol a legkevésbé lehetett számítani a sikerére, hiszen a marxista doktrína központi eleme szerint a kommunizmus az ipari kapitalizmus „természetes” fejleménye. Valójában a bolsevista világforradalom jórészt a dolgozó tömegek politikailag nacionalista, társadalmilag pedig konzervatív világnézete miatt hiúsult meg. Kiderült ugyanis, hogy Európa különböző nemzetei nem akarnak egy globalista-kommunista szuperállamban egyesülni, és enyhén szólva nem lelkesednek a gyökértelen „nemzetközi munkás” identitásért sem, amellyel a marxista agitátorok házaltak náluk, magántulajdonuk „kollektivizálásáról” nem is beszélve.

A világforradalom kudarcának három fő következménye lett. Először is nacionalista pártok alakultak Európa-szerte a globalista marxisták és az őket pénzelő kozmopolita bankárkaszt elleni harcra. Ez az ellenforradalmi és önvédelmi politikai irányzat a legtöbb országban a fasizmus különböző formáiban öltött testet. Másodszor, Lenint úgy felzaklatta a kudarc, hogy a világforradalom fegyveres exportja mellett döntött, mégpedig abban a tévhitben, hogy a kommunizmus oroszországi győzelméhez szükség van a kommunista Németországra, hiszen a marxista vudutudomány szerint Oroszország agrárállamként nem hajthat végre sikeres kommunista fordulatot.

A bolsevikok útja Nyugat-Európa leigázására Lengyelországon keresztül vezetett, de a lengyel–orosz háború a lengyelek meglepetésszerű győzelmével végződött a varsói csatában. Ennek eredményeként Józef Piłsudski kivívta Adolf Hitler őszinte elismerését, aki a lengyel főparancsnokot és államfőt Európa – és főleg a bolsevisták fő célpontjának számító Németország – megmentőjének tartotta. Ráadásul a lengyelek meglehetősen antiszemiták voltak, ami nyilván szintén befolyásolhatta Hitler pozitív véleményét róluk. (A német–lengyel kapcsolatok tönkretétele nagyrészt Piłsudski utódja, Józef Beckszámlájára írható, aki teljesen figyelmen kívül hagyva Piłsudski külpolitikai tanácsait homlokegyenest ellenkező módon politizált.)

Végül pedig, miután rádöbbentek a világforradalom totális kudarcára, a legagyafúrtabb marxista gondolkodók kénytelenek voltak revideálni korábbi nézeteiket, szembesülve azzal a ténnyel, hogy a globális kommunizmus nem valósítható meg forradalmi úton, mert a zsigerileg hagyományőrző és nacionalista (európai) munkásosztály nem használható fel faltörő kosként és vazallusként a globalizmus számára.

Erre a felismerésre reagálva Antonio Gramsci olasz kommunista vezető kidolgozta a „kulturális hegemónia” elméletét, miután felismerte, hogy az elitek nem pusztán politikai eszközökkel kontrollálják a társadalmat, hanem kulturálisan is a különböző nem politikai intézményeken (egyház, iskolák, sajtó stb.) keresztül. Gramsci nyomában a frankfurti iskolához tartozó marxista ideológusok kifejlesztették a kulturális forradalom és hatalomátvétel új módszereit a „nyugati marxizmus” (más néven kultúrmarxizmus) cégére alatt. Az ebből táplálkozó Új Baloldal immár nem a kapitalista gazdasági berendezkedést próbálja leromboltatni a munkásosztály forradalmasításával, hanem közvetlenül a társadalom leg­alapvetőbb intézményei és elvei (erkölcs, család, házasság, nemzetiség, nemi identitás, vallás stb.) ellen indított általános offenzívát.

Ortodox marxista szemszögből revizionista és renegát lévén, lényegében lepaktált a kapitalista rendszerrel, feladva az osztályharc doktrínáját, viszont megszerezve a parlamentáris bábdemokráciákat háttérből irányító globalista nagytőke és kozmopolita fináncoligarchia támogatását.

Az újbalosok a kulturális hegemóniát a különböző társadalmi intézmények (főleg az iskola és a tömegtájékoztatási eszközök) fokozatos megszállása révén szándékoztak elérni a „hosszú menetelés az intézményeken keresztül” stratégia révén. Időközben megszerzett kulturális kulcspozícióikat felhasználva a társadalom „legelnyomottabbjait”, szexuális és etnikai kisebbségek, deviáns szubkultúrák mindeddig marginalizált tagjait juttatják hatalmi helyzetbe, azt remélve, hogy a többségi társadalmi normákkal (magával a normalitással) szembeni fanatikus aktivizmusukat fegyverként használva annyira meggyöngíthetők a nyugati államok, hogy végül akár egyetlen puskalövés nélkül is megvalósítható lesz a civilizációs kommunizmus, vagyis a balliberális–globalista oligarchia diktatúrája, teljes szinkronban a Schwab-féle „nagy újrakezdés” projekttel. Ennek az új stratégiának köszönhetően a kultúrmarxizmus mára megfertőzte a nyugati világ minden jelentős intézményét, köztük a nagyvállalatokat is. Így jött létre a szociális kérdések – konkrétan az előbbi marginális csoportok szociális problémái – iránt társadalmi erényfitogtatásból és persze profitérdekből demonstratív érzékenységet tanúsító ún. woke (megvilágosodott, felébredt) kapitalizmus. Ez azonban már egy másik (rém)történet.

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

      

      

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE