Kövess minket: TELEGRAMVKONTAKTE

Megosztás:

Enver Hodzsa albán kommunista diktátor rémuralma idején egy vicc is elég volt a kényszermunkához Albániában.

1958-ban magyar parlamenti küldöttség látogatott a legkeményvonalasabb európai kommunista politikusként számon tartott Enver Hodzsa vezette Albániába.

Az eseményen az MTI különtudósítójaként Schütz István is részt vett. Ő számolt be arról a megjegyzésről, amely talán mindennél többet elmond a pártvezér kérlelhetetlen dogmatizmusáról. Hodzsa a delegáció előtt azért kezdte szidni az orvostudományt, amiért nem jutott még el arra a szintre, hogy Nagy Imrét újraélessze, hiszen akkor még legalább kétszer ki lehetne végezni.

A véreskezű Enver Hodzsa vicceskedő emberbarátként beállítva

Senki sem érezhette magát biztonságban

A jómódú muszlim kereskedő fiaként született Hodzsa a neves korcsai francia líceumban folytatott tanulmányait követően, 1930-ban állami ösztöndíjjal a montpellier-i egyetemre került. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy szélsőbaloldali tevékenységet folytat, ezért megvonták tőle az állami támogatást. 1936-ban haza is tért, majd Albánia 1939-es olasz megszállását követően egy tiranai dohányboltban kezdett szervezkedni a fasiszták ellen.

Rögvest az 1941-ben létrehozott albán kommunista párt élére került, ekkor még ideiglenesen, majd 1943-ban hivatalosan is első titkárrá választották. Mivel az ország felszabadulása után, az 1945 decemberében tartott parlamenti választásokon a kommunisták által vezetett Demokratikus Front az összes mandátumot elnyerte, Hodzsa Albánia de facto ura lett, és az is maradt egészen 1985-ben bekövetkező haláláig.

Hodzsa kétségtelen érdemei közé tartozik, hogy vezetésével megkezdődött a feudális Albánia modernizálása. Jelentős előrelépés történt többek között a törzsi viszonyok és a középkori szokásjogon alapuló vérbosszú visszaszorításában, valamint a jóléti intézkedések területén is. A közoktatás fejlesztése, az ingyenes egészségügyi ellátás és a nyugdíjrendszer teljes lakosságra történő kiterjesztése, a második világháború idején még mintegy 80-90 százalékos írástudatlanság felszámolása, a nők egyenjogúsítása komoly eredménynek számított a két világháború közötti állapotokhoz képest, igaz, az albán király, Zogu vasutak és ipar nélküli országa nagyon alacsonyra helyezte a lécet. Albánia volt például az egyetlen ország a második világháború előtt Európában, ahol egyetlen egyetem sem működött.

Az elvitathatatlan eredmények azonban nem ellensúlyozták azt az elnyomást, amelyet a mindennapokban az albán embereknek el kellett szenvedniük. Az albán titkosszolgálat, a Sigurimi a Stasihoz és a Securitatéhoz hasonló módszerekkel tartotta fenn a folyamatos rettegés légkörét, ebben kiterjedt besúgóhálózat volt a segítségére. A párt informátorai mindenhol jelen voltak, és még a gyerekeket is arra tanították, hogy akár a szüleiket is adják fel, ha azt tapasztalják, "helytelen" nézeteket hangoztatnak. A szakértők 5–25 ezerre teszik a politikai okból meggyilkoltak számát.

Legkevésbé a párt felső- és középvezetői érezhették magukat biztonságban. 1962-re a Központi Bizottságban már csak kilencen ültek azok közül, akik 1948-ban is tagjai voltak a pártszervezetnek. A 31 emberből 14-et kivégeztek, 8 pedig úgymond visszavonult a politikai élettől. Még a Hodzsa mögötti második ember, Mehmet Shehu sem úszta meg a tisztogatást. Bár a hivatalos verzió szerint 1981 decemberében öngyilkos lett, feltehetően Hodzsa pribékjei végeztek vele. Shehunak a családját először deportálták, majd börtönbe zárták. Egyik fia öngyilkos lett, felesége pedig 1988-ban egy munkatáborban halt meg.

Persze az átlagembereknek is ajánlatos volt óvatosnak lenniük. Külföldi rádióadók hallgatása, vagy éppen egy Hodzsáról szóló vicc elmondása elég lehetett ahhoz, hogy családokat börtönözzenek be, száműzzenek távoli falvakba, vagy ítéljenek kényszermunkára.

Az albán vallás: ateizmus

Az ortodox sztálinista Hodzsa a vallást a munkásállam egyik legnagyobb ellenségének tekintette. A Vatikán ügynökeinek tartott katolikusok üldözése már a második világháború után megkezdődött. Az 1950-es évekre már szinte minden katolikus egyházi vezetőt megöltek vagy bebörtönöztek, egyedül Bernardin Shllaku pulti katolikus püspök úszta meg a tisztogatásokat.

A muszlimok és ortodoxok elnyomása egy ideig kevésbé intenzíven folyt, ám az 1960-as években kínai mintára lezajlott kulturális forradalom egyik hozadékaként Albánia lett a világ első állama, ahol az ateizmust az államvallás szintjére emelték. Az ország 2169 vallási épületének túlnyomó többségét bezárták, amelyeket pedig nem, azokat átalakították kulturális központtá, ateista múzeummá, mozivá, raktárrá vagy éppen sportcsarnokká. Innentől kezdve az egyházi propaganda terjesztését akár halállal is büntethették.

A rezsim minden eszközzel igyekezett rábírni az albánokat, hogy ne olyan neveket adjanak gyermekeiknek, amelynek bármi köze lehet a kereszténységhez vagy az iszlámhoz. Megjelentek az albán ifjúság forradalmi hevületét tükröző nevek is. Ennek egyik legabszurdabb példája a Marx, Engels és Lenin nevéből összetákolt Marenglen volt.

"Dekadens" táncdalfesztivál

Albániában még akkor is élesedett az osztályharc, amikor Kádár már rég csak a társadalom lekenyerezésével volt elfoglalva. A kultúra területén minden burzsoá, reakciós, revizionista és imperialista csökevényt visszametszettek, és még a legnagyobb albán költő, a ferences Gjergj Fishta műveit is betiltották.

Az 1973 decemberében megrendezett táncdalfesztivált követően az albán tévé elnökét az ország déli részére száműzték, a parlament elnöke pedig munkatáborba került, miután felrótták nekik, hogy egyes előadóknak a "megengedettnél" hosszabb volt a haja, ráadásul sokan a dekadens nyugati előadókat "majmoló" dalokat preferálták a munkásmozgalmi indulókkal szemben.

Az élet minden területét áthatotta a marxista-leninista retorika. Hogy az orwelli "újbeszél" mekkora hatással volt az emberekre, jól mutatja Anri Sala Párizsban élő, de Albániában született kortárs videóművész édesanyjának esete, amelyet György Péter idéz fel A hatalom képzelete című könyvében. Amikor fia szembesítette az általa az "albán KISZ" 1977-es kongresszusán adott interjúval, egy idő után dühösen felkiáltott:

"Nem hiszem el. Értelmetlen. (…) Üres szóáradat. Semmi értelme. (…) Nem a politikai álláspontról van szó, hanem hogy semmi értelme." A kommunista eszméit fel nem adó asszony mindössze néhány évvel a rendszerváltás után teljesen értelmetlennek találta a saját maga által is használt nyelvet, amely egykor Albánia mindennapjainak integráns része volt.

A párt Hodzsa vezetésével még az emberek magánéletét is igyekezett ellenőrzése alá vonni. Betiltották például a szakállviseletet, elsősorban a muszlim vallás képviselőit és ortodox pópákat sújtva ezzel. Külföldre gyakorlatilag csak a pártvezetés utazhatott, személygépkocsit magáncélra pedig egészen 1991-ig (!) csak pártvezetők és -káderek birtokolhattak.

Sátáni összeesküvés és a sarlatán bohóc

Az albán külpolitika különös utat járt be Hodzsa országlásának negyven éve alatt. A pártvezér rettegett egy esetleges külső támadástól, és militáns nacionalista retorikájával a permanens háborús pszichózis állapotában tartotta a lakosságot. A háborúra való felkészítés már 12 éves korban megkezdődött, a hároméves hadkötelezettség pedig a nőkre is érvényes volt. A paranoid vezető országszerte 750 ezer bunkert építtetett (minden családnak volt egy), amelyek többsége legfeljebb egy-két napra biztosíthatta volna a túlélést egy támadás esetén. Hodzsa saját magának persze egy 2680 négyzetméteres, ötemeletes, 106 szobás komplexumot építtetett, amelyben egy 400 személyes mozi mellett még játékterem is helyet kapott.

A bunkerek még ma is 10 ezer szám hevernek Albániában a legkülönbözőbb helyeken

Hodzsa a nyugati hatalmakat gyakorlatilag az ördög szövetségeseinek tekintette, ám idővel a szocialista országokkal való viszonya is terheltté vált. Az albán–jugoszláv kapcsolatok a szovjet–jugoszláv viszonyban mutatkozó repedések elmélyülésével párhuzamosan 1947-től kezdtek hűvösebbé válni, és végül teljes szakításhoz vezettek.

Ekkoriban Albánia még a Szovjetunió feltétlen szövetségese volt, ám a Sztálin halálát követő években a szocialista blokk minden országában kezdetét vette a desztalinizáció, majd a Szovjetunió kibékült Jugoszláviával. Hodzsa a generalisszimusz által kijelölt útról való letérést utóbb Hruscsov és Tito "sátáni összeesküvésének" tartotta, és végül 1960-ban, miközben megerősítette a kapcsolatait Kínával, szakított a szovjetekkel. Hruscsovból a "legnagyobb ellenforradalmár sarlatán és bohóc" lett, akit "a világ valaha látott".

"Államférfiúi kötelesség"

Az 1970-es években aztán az amerikaiakhoz közeledő kínaiakkal is egyre feszültebbé vált az albán politikai vezetés viszonya, és a mélyülő ellentétek Mao Ce-tung halála után szakításhoz, egyben a balkáni ország teljes izolációjához vezettek. Ezt követően a tiranai reptéren hetente mindössze kétszer egy cseh és egy keletnémet gép szállt le, egyszer pedig az athéni járat.

Enve Hodzsa özvegye

Miközben a legfőbb gazdasági partnerrel történő kenyértörés tovább mélyítette az önellátásra berendezkedő Albánia gondjait, Hodzsa egészségi állapota egyre romlott. 1985. április 11-én bekövetkező halála után az albán népen dermedt döbbenet lett úrrá. Mint Miranda Vickers Albánia-szakértő megjegyzi, ez a viselkedés egy külső szemlélő számára érthetetlen lehetett, ám egy idős albán a következőképpen foglalta össze a helyzetet:

"Amikor az apa megüti a fiát, a gyerek sír, de továbbra is ragaszkodik hozzá, mint az általa ismert egyetlen védelmezőhöz." A szigorú apa mítoszát erősítette meg nemrég a sztálinista bunkerköztársaság egykori vezetőjének özvegye is. Egy tévéinterjújában férjét érzékeny léleknek nevezte, aki minden bizonnyal fájdalmat érzett a lelkében, amikor halálba küldte az embereket, mindez azonban "államférfiúi kötelessége" volt.