Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

Kövess minket: TELEGRAM — VK — TWITTER

A második világháború magyarországi hadszínterén folytatott végső küzdelmek közül a Vértes hegység területén vívott harcok magyar szempontból jelentős haditetteknek számítottak.

A honvédség leharcolt és megfogyatkozott erői, ahogy 1944 őszén a Kárpátok hágóinál és Torda városa körül, úgy ezen erdős-hegyes térségben is több héten keresztül sikeresen feltartóztatták a túlerőben és technikai fölényben lévő szovjet Vörös Hadsereg csapatait. Jóllehet az általános hadihelyzet – a korabeli szlogent idézve – „reménytelen, de nem kilátástalan” volt, egyes magyar honvédcsapatok mégis valami megmagyarázhatatlan hősiességet és bátorságot tanúsítottak e végső harcok alatt.

A Vértes hegység területének, valamint a Zámoly és Magyaralmás felől megközelíthető móri átjárónak birtoklása kiemelt jelentőségű volt a Budapest védőinek felmentésére indított német hadműveletek szempontjából. Az e térségben védekező magyar és német alakulatok azonban jelentős ellenséges erőt kötöttek le és ezáltal támogatták a német IV. SS-páncéloshadtest főerőinek Székesfehérvár térségéből megindított keleti irányú támadásait. A több mint két és fél hónapig tartó vértesi harcokban magyar részről elsődlegesen az 1. huszárhadosztály vett részt.

Egyik kevésbé ismeretes harci eseménye, a Kotló-hegyen és környékén folytatott harcok, illetve a bekerített támadó csoportjának kitörése többnyire az érintettek emlékezetében őrződött meg vitéz és bátor haditettként. A roppant kockázatos és utólag kevésbé értelmezhető támadás részletes ismertetése főképpen a 4/I. huszárosztály szemszögéből rekonstruálható.

Az 1. huszárhadosztály 37 M 10,5 cm-es könnyű tábori tarackja, Kecskéd-Majkpuszta térségében, 1945 januárjában

Az 1. huszárhadosztály alakulatai 1945. január 27-én átcsoportosításokra, majd a következő napon az elért vonalon való védelmi berendezkedésre kaptak parancsot. A seregtest parancsnoki csoportját azonban egy újabb támadás végrehajtására utasították, melynek célja a Hosszú-hegy 391. háromszögelési pontjának és a Kotló-hegy 389. magassági pontjának megszállása volt. A hadosztályparancsnokság által január 28-án hajnalban kiadott intézkedésében azonban a védelemre való áttérés feladatai szerepeltek: „Az elfoglalt és megszállott orosz bunkereket az alakulatok használják fel mindenképpen a védelemre való berendezkedésre. (…) Jelenlegi harchelyzetünk állandósulásával kell számolni. A védőállások kiépítését ezért az ezredparancsnokságok továbbra is tökéletesítsék, a téli óvóhelyek létesítését fokozzák.”

Miután a német páncélos seregtestek támadása a nagyobb ellenséges erők beavatkozása következtében a Vértes hegységtől délre elakadt, Schell Zoltán ezredes, a huszárseregtest parancsnoka – a védelemre való áttérést mellőzve – azt határozta el, hogy támadó csoportjával a Kotló-hegyen át Csákvárra tör előre és onnan a német páncélos erőkkel harcban álló szovjet csapatokat oldalba és hátba támadja. A kapcsolatot a Zámolytól keletre elakadt német 4. lovasdandárral kellett volna megteremteni. Az 1. huszárhadosztály támadó csoportja a német 6. páncéloshadosztály 11. páncélosezredének 12 páncélosával közösen január 28-án indította meg támadását.

Az ellenséges védőállás január 28-ai áttörésére szervezett fő támadó harccsoport Mihályi Iván alezredesnek, a 4/I. huszárosztály parancsnokának vezetésével alakult meg. E harccsoport a 4/I. huszárosztályból, a 15. kerékpáros zászlóaljból, a 25. gyaloghadosztálytól vezényelt 1. gyalogezred két zászlóaljából, illetve egy-egy nyilas és motorkerékpáros századból állt össze. A harccsoportot a 3/I. és a 2/II. huszárosztály támogatta. A seregtest teljes tüzérsége Kósa-Reznek Jenő ezredes egységes vezetése alatt támogatta a harccsoportot. A támadó csoport fegyverzete – parancsnokának, Koltay Zoltán századosnak emlékezete szerint – hat német és négy magyar géppuskából, 14 golyószóróból, 12 géppisztolyból, 66 Panzerfaustból, egy nehézpuskából és közel 400 kézigránátból áll. Az öltözet hócsizma, báránybőr bekecs és felette hóköpeny volt. A harccsoport R-6-os rádión keresztül tartotta a kapcsolatot Mihály Iván alezredessel, aki nem vett részt a támadásban, hanem távolról irányította azt.

Az 1. huszárhadosztály hadszíntere a Vértesben, 1945. január 28. (Hadtörténeti Térképtár)

A 1. huszárhadosztály alakulataival szemben Kőhányáspusztánál a szovjet 52. lövészhadosztály 431. lövészezredének 2. zászlóalja, az úttól keletre lévő területen 1. zászlóalja, az úttól nyugatra pedig 3. zászlóalja foglalta el védelmi vonalát. A 429. lövészezred ettől az ezredtől északkeletre, a 439. lövészezred pedig délnyugatra helyezkedett el utóvédállásaiban.

A reggel 11 órakor megindított támadás – a félórás tüzérségi romboló tüzet követően – sikeresen haladt előre. A szovjet csapatok nem tanúsítottak ellenállást, állásaikat már korábban kiürítették. A 4/I. huszárosztály a délután folyamán birtokba vette a Vásár-hegyet, a 399. magassági pontot és a Nagy-bükk 466. háromszögelési pontot. Ezt követően a támadó csoport délután fél 5-kor feljutott a Kotló-hegy 390. magassági pontjára, ahol ellenséget már nem talált. A nehéz terepviszonyok igen megviselték a huszárokat, tervezett felváltásuk szükséges lett volna. A Kotló-hegy peremvonalán körkörös védelemre rendezkedtek be, fedezékeiket az ásóikkal vágott kőkemény hókockákból építették ki. Az éjjeli órákban a Kőszál és a Nagy-bükk felől hallatszó ellenséges puskatűzből bizonyossá vált, hogy a saját biztosító részek nem szállták meg a magaslatokat. Az első harcérintkezés az ellenséges csapatokkal éjfélkor következett be. Hajnali két órakor a Szőlő-hegy aljából már egy századnyi csoport fogta körül a Kotló-hegyet. Amint a Koltay százados által vezetett támadó harccsoport áthaladt az ellenséges vonalon, a szovjetek azonnal visszatértek feladott állásaikba. A 4/I. huszárosztály alakulatainak visszavonulási útját lezárták és meghiúsították a telefonösszeköttetésüket is. Gyakorlatilag csapdába ejtették a huszárokat. Koltay százados támadó csoportja kilátástalan helyzetbe került. Mozgókonyhájuk nem volt, a sebesültekről és a lőszerutánpótlásról nem tudtak gondoskodni. Remélték, hogy egy saját felmentő egység rövidesen felszabadítja majd őket.

Kilőtt német Panzer V típusú közepes (magyar viszonylatban nehéz) harckocsi

Ezen idő alatt a 3/I. huszárosztálynak a Hosszú-hegy ellen megindított támadása rövidesen egy kétirányú, századerejű ellentámadásba ütközött. Hasonlóképpen zajlottak le a 2/II. huszárosztálynak a Körtvélyespuszta elleni támadásai is. A két harccsoport támadása az erős elhárító tűzben elakadt. A nap folyamán a német 6. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja, melynek Csákvár elfoglalása érdekében a Kotló-hegytől keleti irányban kellett támadnia, több páncélosának aknára futását követően nem tudta folytatni előretörését. Az éjjeli órákban Wack Géza tartalékos zászlós önként vállalkozott arra, hogy szakaszával eljut Csákvárra és ott felderíti az ellenség erejét és csapatösszevonásait. Felderítését mindaddig folytatta, míg Csákvár piacán a szovjet csapatok közé keveredve fel nem ismerték. Szakasza jól irányzott tüzével a meglepetést kihasználva az ellenség vonalán átküzdötte magát és sikeresen visszatért a vállalkozásból. Haditetteként soron kívül tartalékos hadnaggyá lépették elő.

Wack Géza tartalékos hadnagy, az utolsó huszárbravúr végrehajtója

Január 29-én a bekerített magyar harccsoport öt alkalommal próbált kitörni Csákvár irányába, ahol a szovjet 429. lövészezred védelmi vonala húzódott. Vállalkozásuk minden esetben kudarcot vallott. A Kotló-hegyen uralkodó állapotokról Koltay százados az eseményeket követően alábbiakat jegyezte fel: „Az emberek riadtan vették észre, hogy puskáik záródugattyúját nem tudják kihúzni. A beásás lehetetlen volt. Helyzetünk a szorosan ránk tapadt ellenség előtt ismert volt. A kivágott hótéglák alatt rengeteg száraz gallyat találtunk, ezért a tűzrakást engedélyeztem. Az emberek egész éjszaka felváltva futottak a tüzekhez és melegítették fegyverzetüket, hogy negyed óra hosszat ismét használhassák. Élelmezése senkinek sem volt. Konzervét már az előző nap 5-6 óra körül mindenki elfogyasztotta. Egyedüli táplálék a kulacsban felolvasztott hólé volt. Alvásról szó sem lehetett. A sebesültvivők „aki elalszik, megfagy” jelszóval a tartalékban levő részt is ébren tartották. Az első éjszaka kb. 20% volt a fagyási sérültünk. 9 órakor a hadosztály felmentési kísérlete meghiúsult, az ellenség visszaverte a támadást. 11 órakor az ellenség szétverte a Farkas századot a Kőszál északi lejtőjén. A Kotló-hegyről támogatva a század 60%-a feljut a hegyre. A szünet nélküli ellenséges kísérletek miatt nagy a lőszerfogyasztás. Takarékoskodás elrendelve. A harcképtelen embereknél csak öt-öt lőszer marad, a többi kiosztva. Géppuska heveredek feltöltve. Golyószórók nem működnek, a puskák is csak felmelegítve. Kézigránát és Panzerfaust van elég. Minden embert végigjárok, lelket öntök beléjük, hogy már csak ezt az éjszakát bírják ki, holnap Csákváron lesznek.”

Az 1. huszárhadosztály hóleplet viselt huszárai a Vértesben, 1945 januárjában

Január 30-án a Kotló-hegyen körülzárt huszárok utolsó felmentési kísérlete is kudarcot vallott. A reggeli órákban a Szőlő-hegyről kozák egységek rohanták meg Farkas László tartalékos főhadnagy századát, de közel- és kézigránátharcban sikerült azokat visszavetni. A 4/2. huszárszázad IV. szakaszát azonban az ellenség foglyul ejtette. Röviddel ezután a szemben álló 431. lövészezred parancsnoksága – egy hadifogságba került huszár által – megadásra szólította fel Kotló-hegy védőit. Koltay százados azonban ezt nem fogadta el és rövid mérlegelése után a kitörésre szánta el magát. A lőszerkészletet ugyan elegendőnek tartotta, éhező emberei fizikai állapotát, a sebesültek és fagyottak szállítását azonban kétségesnek vélte.

A Kotló-hegyet feladó csoport a déli órákban indította el a kitörést. Kezdetben a Kotló-hegy és a Nagy-bükk között húzódó horhosban haladt, melyet nappal nem szállta meg az ellenség. Amikor az erdő szálfás részébe értek, minden irányból, még a fákról is géppuska- és egyéb kézifegyver tüze zúdult rájuk. Itt húzódott a szovjetek védelmi vonala. Egyes huszárok ügyesen, fától-fáig küzdötték előre magukat, de a zöm megadta magát. Minden mozgás megállt, pedig az erdőszegély már csak 200 méterre volt. Az erős géppuskatűzben a két védővonal közötti tisztáson kellett átjutni. Koltay századost először csak négy embere, majd egyre több követte. Az erdőszegélyt elérve 60-70 méter után jutottak a saját vonalakig.

A kitörésben részt vett Kenessey Miklós méneskari főhadnagy, a 4/3. (méneskari) huszárszázad parancsnoka az alábbiakban emlékezett vissza január 30-ai nap eseményeire: „Támadásunk vissza, a már előre szemrevételezett, körülbelül 15-20 méter széles, kevés helyről belátható, szűk völgyön keresztül indult meg, melyet azonban egymásután hevenyészett ágtorlaszok mögötti orosz támpontok zártak le. A három napon át kiéhezett és átfagyott huszárok, mint az oroszlánok vetették magukat az oroszra és törték át magukat. A méneskariak a visszavonulást fedezték és utolsónak törtek ki a gyűrűből, védekezve az oldalról és hátulról támadó ellenség ellen. Közelharcban, szuronnyal, karabélytussal és a még megmaradt kézigránáttal vertük vissza a ránk törő oroszokat. Koltay százados vezette a csoport élét, mely szintén közelharcban törte át az ellenséges gyűrűt. A méneskariakra zúdult a már felriadt ellenség. A 4/3. század teljesen felmorzsolódott. A kitörés után csak a századparancsnok, Papp István törzsőrmester és tizenhét huszár érte el a saját vonalat.”

Feuchtersleben Kornél őrnagy, az 1. huszárhadosztály parancsnokának segédtisztje, mivel a Kotló-hegyen bekerített harccsoporttal nem volt kapcsolata, csupán megérzésére hagyatkozva próbált segítséget nyújtani: „Amikor az orosz állások mögött hirtelen megélénkülő tűzről kaptam jelentést, biztos voltam abban, hogy Koltayék támadnak visszafelé. 11 üteg állt a rendelkezésemre. Semmiféle összeköttetés a körülzártakkal nem volt, s így csak a jó Istenhez tudtam folyamodni, hogy segítsen elhatározásra jutni, hova lövessek zárótüzet. Elgondolásom az volt, hogy Koltay feltehetően úgy gondolkodik, hogy az orosz a betörési irányban levő nyeregben fogja visszavárni, ezért ott lesz a legerősebb. A csákvári út kereszteződését az orosznak mindenképpen tartania kell, mert ez a Vértes átjárója. Tehát Koltay számára a második nyereg lesz a legkedvezőbb visszavonulási út. Így intézkedtem erre. Amint az első lövések eldördültek, a bal védőkörletből jött a jelentés, hogy távcsővel látták amint Vérteskozmában egy gránát telibe talált egy sorakozó orosz gyalogszázadot, s a további tűz megbénított minden mozgást.”

Marjay Tamás hadnagy, akit Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntettek ki

A 4/I. huszárosztályból – szemtanúi becslések szerint – közel 70-en tértek vissza a szovjet 429. és 431. lövészezredek kettős bekerítéséből. Közülük – szintén becslésekre hagyatkozva - legtöbben a 4/2. huszárszázad II. és III. szakaszába tartoztak. Koltay százados körülbelül 30 hősi halált halt huszárját vesztette el. A tiszti veszteség is súlyos volt. Dr. Farkas László tartalékos főhadnagy, Szilágysomlyó tiszteletbeli főszolgabírója a kitörés során kettő súlyos váll-lövést kapott és nem volt már szállítható, Lázár István hadnagyot még a Kotló-hegyen fejlövés érte és a kitörés alatt egy darabig eszméletlenül hordágyon vitték, dr. Rajky László tartalékos hadnagy mell- és gerinclövés következtében szintén a kitörés alatt vesztette életét.Komjáthy Attila századost viszont egyik őrmestere a hátán menekítette ki a tűzvonalból, a szintén megsebesült Marjay Tamás hadnagy, a 4/1. huszárszázad szakaszparancsnoka pedig hihetetlen módon érte a saját állásokat. Az 1945. március 3-ai 52. számú hadosztályparancs az alábbiakban emlékezett meg Marjay hadnagy haditettéről és megmeneküléséről: „Marjay hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen, szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitart szakaszával és egymás után közelharccal veri vissza a nyomasztó túlerő meg-megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére áll és elkeseredett közelharcban áttöri a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsont-lövéssel megsebesül, az orosz védőállás mögött fekve marad. A dermesztő hidegben keze-lába lefagy. Ilyen állapotban öt napon át étlen-szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen kimerülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről-hegyre csúszik-kúszik Marjay hadnagy az orosz védőálláson át, míg saját csapataihoz visszatér. (…)” Életét csak mindkét lába és ujjai amputálásával tudták megmenteni. Hőstettét a legmagasabb kitüntetéssel, a Tiszti Arany Vitézségi Érem adományozásával ismerték el.

Forrás: Ars Militaria Blog

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

      

      

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE