Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

Kövess minket: TELEGRAM — VK — TWITTER

Az első világháborút követő nemzetközi megszorítások nem kedveztek, sőt hatalmas hátrányt jelentettek a magyar harckocsizás kialakulásának és fejlődésének.

A két háború közötti rejtés időszakában, valamint az évek előrehaladtával - érezhetően enyhülő kontroll alatt - azonban mégis megszülethetett a fegyvernem, amelynek első páncélosaira méltán emlékezhet büszkeséggel az utókor.

A Nagy Háború második felében a szembenálló nagyhatalmak már jól tudták, hogy a jövő konfliktusait alapvetően megváltoztatják az olyan, addig még ismeretlen haditechnikai fejlesztések, mint a repülőgép, a tengeralattjáró, vagy éppen a harckocsi. Ahogy akkor nevezték, a motorok háborúját elkerülendő a győztes felek kínos precizitással kötötték ki a különböző békeszerződésekben azokat a szigorú korlátozó intézkedéseket, amelyek megtiltották a legyőzött nemzetek számára bármilyen harckocsi vagy terepjáró harcjármű birtoklását.

Érdekesség, hogy az 1918-ban összeomló Osztrák-Magyar Monarchia volt az első világháború egyetlen olyan nagyhatalma, amelyik úgy vélte, hogy a harckocsik fejlesztésének költségei nem arányosak az általuk elérhető eredményekkel. Éppen ezért a háború végére mindössze rendkívül alacsony mennyiségű zsákmányolt és teherautóra szerelt saját fejlesztésű páncélozott autó állt a Monarchia rendelkezésére. Ezekből mindössze két darab maradt meg épségben Magyarországon a Tanácsköztársaság leverését célzó román megszállás után.

A sors fintora, hogy épp a háború lezárása előtt változott meg a magyar katonai vezetés hozzáállása a haditechnikai eszköz megítélését érintően. Elismerve, hogy a háború alatt terjesztett hazai propagandával ellentétben az antant igenis látványos sikereket ért el páncélosaik bevetésével, Magyarországnak sikerült 14 darab Leichter Kampfwagen II német könnyű harcjárművet beszereznie. A beérkezésük okozta örömöt azonban csakhamar megfékezte az időközben életbe lépő trianoni békeszerződés. Nem volt más megoldás, a korlátozásoknak eleget téve mind a tizennégyet szétszerelték, s, hogy mentsék, ami menthető, az alapul szolgáló teherjárműveket vidéki gazdaságokba szállították mezőgazdasági gépnek álcázva, a páncéllemezeket pedig vasúti vagonokba rakodva folyamatos mozgásban tartották, elrejtve az antant felügyelői elől.

Csak két évvel később, 1922-ben nyújtott be hazánk először enyhítésért folyamodó kérelmet. A hivatalos okirat páncélautók birtoklását és működtetését kérte, kifejezetten karhatalmi célokra, mégpedig minden ezer fő rendőr után egyet. A szóban forgó tizenkét haditechnikai eszköz kapcsán megengedő határozat született, azzal a kitétellel, hogy ezek egyik sem rendelkezhet terepjáróképességet biztosító szerkezettel, azaz lánctalppal.

Az engedély birtokában egy sor látszatintézkedés és átvezénylés kezdődött, amelynek hatására például az a két Büssing-Fross páncélautó is az államrendőrség állományába került - formálisan kiképzési célokra -, amelyek még a Nagy Háborúból és a román megszállás után maradtak meg működőképesen. Ezzel egyidőben az ekkor már Technikai Kutatóintézet álcanéven működő Haditechnikai Intézet meg is kezdte a fennmaradó tíz páncélautó tervezői munkálatait, látványosan betartva a Szövetségközi Tanács követelményeit, egyben megfelelve a hadsereg elvárásainak is. Így született meg a Rába Vp névre keresztelt páncélautó, amely a kor követelményeinek megfelelően két vezetési ponttal is rendelkezett az alváz két végében. Így megfordulás nélkül mind előre, mind hátra egyforma menetsebességgel tudott haladni.

Ám a Rendőrújonc Iskola (RUISK) álcája alatt működő katonai kiképzés rendkívül nehézkesen, lassan haladt, hiszen a ’20-as évek derekára már elavultnak számító Büssingek és a mindössze egy prototípusként legyártott Rába kevésnek bizonyultak a feladatra. Ráadásul a gyakorlat lelombozó tapasztalatokat szült: a csaknem hat méter hosszú, hét tonnás magyar gyártmányú eszközt erőtlennek, nehezen irányíthatónak, egyszersmind alkalmatlannak találták még karhatalmi, rendészeti célokra is. A jelentések nyomán le is állítottak minden további gyártást.

Más alternatíva nem lévén, a hadvezetés titkos szervezői ráébredtek, hogy belátható időn belül nem lesz saját előállításban használható páncélozott eszköze az országnak, ezért kihasználva az 1926-tól egyre inkább érezhető lazulást, újabb nemzetközi kérvényt nyújtottak be. A már engedélyezett tizenkét páncélautó beszerzése kapcsán azt a további engedményt kérték, hogy a járműveket külföldről is megvásárolhassák. Az elképzelés az volt e mögött, hogy hat kiválasztott külföldi típusból két-két példányt berendel majd Magyarország és a legjobbnak bizonyulóból szerez még be további példányokat. A kérelmet elbíráló Nagykövetek Tanácsa azokkal a feltételekkel hagyta jóvá a beadványt, hogy bármilyen vásárlás előtt a tervrajzokat be kell mutatni részére, valamint továbbra sem lehet lánctalpas eszköze az országnak, a fegyverzete is maximum egy géppuska lehet. A terv azonban kudarcba fulladt, mert megszemlélve a lehetséges opciókat, kiderült, hogy minden választható és a kritériumoknak megfelelő típus mindössze csak tervrajzon létezett még, illetve ami megfelelt volna a hazai igényeknek, azok nem estek volna át az Antant rostáján. Végül mindössze két darab Vickers típusú páncélautót sikerült vásárolni. Azokat is csak azért, mert az angol kormány hivatalosan is hadi célokra alkalmatlannak ítélte.

Kénytelen-kelletlen, a rejtve szerveződő magyar hadsereg visszatért a saját fejlesztés gondolatához, méghozzá háromtengelyes teherautókat alapul véve. A tanulmányok és tapasztalatok azonban azt mutatták, hogy a tehergépkocsik alkalmatlanok a páncélzattal és fegyverrel nehezített többlet súlyok mozgatására. A húszas évek végére hazánk összesen hét páncélozott gépkocsival rendelkezett, amelyek végül valóban csak karhatalmi, közúti célokra voltak alkalmasak.

A ’30-as évek előestéjén – kihasználva az érezhető nemzetközi enyhülést – Magyarország megkezdte egy öt harckocsiból és nyolc páncélautóból álló alegység felállításának előkészítő munkálatait, persze még mindig elfedve a különböző külföldi bizottságok szemei elől. A kiképzés fellendítése érdekében a hadvezetés páncélos gépkocsi-utánzatok beszerzéséről rendelkezett, amelyek alapjául Fiat 52.B típusú személyszállító gépjárműveket vettek. Az olcsón előállítható, kis fogyasztású, igénytelen, vékony bádoglemez páncélzatú eszközből 1932-re már tizenkét darab állt rendelkezésre, amelyek végül nyugdíjba is küldték a költséges fenntartású Büssing és Rába páncélosokat.

Váratlan fordulat következett be a harckocsik iránti igény ellátására. Mivel sem külföldi példányok megvásárlására, sem saját darabok gyártására nem volt politikai és gazdasági lehetőség, szó szerint leporolták a még 1920 tájékán elrejtett Leichter Kampfwagen II járműveket. Mindössze hat darabot tudtak újra működőképessé tenni, ezek adták a felállítandó harckocsiszázad alapját. Ezt az állományt egészítette még ki hét BMW-vázra épült harckocsi-utánzat, valamint az olaszokkal ekkorra már több éve ápolt barátságnak hála, 1930-ban öt darab Fiat 3000B könnyű páncélos is.

Így, ezzel a gépparkkal vette kezdetét hazánk harckocsizó képzése és tapasztalatgyűjtése a harmincas évek elején, amely egy új korszakot nyitott meg a magyar páncélosok történelmében.

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

      

      

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE