Kövess minket
-on és
-en!
Donald Trump a maga bumfordi módján nyilvánvalóvá tette, hogy az Egyesült Államok fel akarja számolni az Európai Unió maradék politikai-gazdasági önállóságát.
Vámpolitikája nemcsak az amerikai kereskedelmi deficit rendezését szolgálja, hanem a politikai nyomásgyakorlás eszköze Európával szemben. A nyugat-európai vezetők Kína iránti bizalmatlanságát kihasználva az USA valószínűleg elkezdi tesztelni az EU szakítószilárdságát. Ha az amerikai geostratégiai szándékoknak megfelelően Európa egyre inkább kisállamok konfliktusos halmazává válik, amelyek gazdasági helyzetüket az amerikai birodalomhoz kötik, akkor új fázisa nyílik meg a neoliberális globalizációnak, amelyet a finánckapitalista amerikai modell elfogadása fog jellemezni a szociális/gondviselő állam teljes leépítésével és a három nagy amerikai karvalytőkealap (BlackRock, Vanguard, State Street) által végrehajtott óriási privatizációs hullámmal. Trumpnak feltétlenül be kell vonnia ezeket Európa kifosztásába, hogy cserébe biztosítsák támogatásukat a rekordszintű amerikai államadósságot illetően.
Trump vámoffenzívájával az USA lehetetlenné akarja tenni a közös európai államadósság gondolatát éppúgy, mint az amerikai techvállalatok és digitális platformok megadóztatását, amelyek számára az európai államoknak adóparadicsomokat kell biztosítaniuk. A minihazák Európáját dollárosítani fogják, és kiürítik gazdasági, technikai és társadalmi képességeiből, polgárait a Három Nagy döntéseitől függő alanyokká téve.
A szabad amerikai tőkeáramlás különösen hátrányos lesz az EU-ra nézve, lehetővé téve a Három Nagynak, hogy stratégiai fontosságú vagyonrészeket szerezzen az iparban, a banki szektorban, a nyugdíj- és egészségbiztosítási területen. Valójában a hanyatló amerikai birodalom erőforrásokat von el európai protektorátusaitól, kíméletlenül megsarcolva azokat. A NATO szerepe egyre inkább az lesz, hogy fenntartsa Európa megszállását amerikai támaszpontok által, megszilárdítsa a teljes függést Amerikától egy militarista neofeudális-hűbéri kapcsolatrendszer perspektívájában, és finanszírozza az amerikai gazdaság egyes rendkívül költséges szektorait.
Mivel az Egyesült Államok horribilis államadósságának kamatszolgálata már jóval meghaladja a katonai kiadásait, külső finanszírozókra van szüksége stratégiai gépezetéhez. Európa újrafelfegyverzése pontosan ezt szolgálja, amely terv egyébként nem a közös európai, hanem a nemzeti adósságokon alapul, vagyis az európai államok eladósodnak, hogy katonai költségvetésüket a GDP-jük öt százalékára emeljék. Ezek a kiadások elsősorban az amerikai katonai-ipari komplexum nagyvállalatait fogják táplálni, folyamatosan növelve a tőzsdei értéküket, valamint egyes európai hadiipari vállalatokat, amelyek részben szintén a Három Nagy tulajdonában vannak. Ezzel párhuzamosan ezeknek az államadósságoknak a költsége felgyorsítja az európai szociális állam lebontását.
Az USA-ba irányuló export várható csökkenése miatt az EU-nak nem lesz más választása, mint hogy újabb megszorításokat kényszerítsen lakosaira, drasztikus bércsökkentésekkel és a jóléti rendszer további leépítésével, hogy javítsa az amerikai vámok által sújtott export versenyképességét. Mivel az amerikai finánckapitalizmus rendszerszintű válságban szenved, szüksége van a megnövekedett vámbevételekre is ahhoz, hogy visszanyerje az államadóssága és a dollár iránti bizalmat. Európának ebben az értelemben áldozatot kell hoznia, és neoliberális vezető osztálya hajlandó is rá, mert fél a rendszer összeomlásától, amelynek ő a következetes kifejeződése, miközben az állítólagosan szuverenista „ellenzékiek” azt képzelik, hogy ők a birodalom kedvenc vazallusai.
Az EU Egyesült Államoknak való alávetettsége, amelyet Trump vámzsarolásával szembeni kapitulációja is illusztrál, tökéletesen összhangban áll atlantista identitásával. Az EU tényleges vezetőinek az engedékenysége könnyen érthető, mert személy szerint mindnyájan teljes mértékben integrálódtak a globális pénzügyi rendszerbe: Macron Rothschild-bankárként, Merz BlackRock-alkalmazottként, Meloni pedig Trump „legjobb európai barátnőjeként”. Megjósolható a társadalmi egyenlőtlenségek és feszültségek növekedése, a recesszió, az infláció elszabadulása és ezekre válaszul bármiféle társadalmi tiltakozás vagy pláne népi ellenállás fokozódó elnyomása, mivel az EU hatalmi apparátusa szemében a neoliberális-parlamentáris rendszernek nincs alternatívája.
Az európai államok politikai osztálya teljesen alárendelte magát az amerikai-globalista pénzügyi stratégiáknak, olyannyira, hogy az uralkodó politikai erők összetétele az amerikai politikai rendszer európai verzióját képviseli, az ideológiailag egyformán reformista és opportunista középjobboldal a trumpista konzervatívokkal, a középbaloldal pedig a demokrata neokonokkal azonosítva magát. Az amerikai gazdasági diktátumpolitikával és kulturális imperializmussal, amely a „lágy hatalom” (soft power) révén hatott az európai társadalomra, megszűntek a hagyományos kulturális-ideológiai identitások, ennek következtében a népek körében eltűnt a saját magukra és történelmi szerepükre vonatkozó öntudat. Ma már hiányzik az európaiak kollektív tudatából a világukra nehezedő korszakos válság érzékelése, és az amerikai imperialista nyomással szemben nem bontakozik ki semmiféle összetartás és szolidaritás az EU tagjai között, éppen ellenkezőleg, mély hasadékok húzódnak közöttük az eltérő, sőt egymással ellentétes önérdekeik miatt.
Egy olyan Európa, amely anakronisztikus belső konfliktusok foglya, nem tehet mást, mint hogy teljesen behódol az amerikai dominanciának. Ennek előjeleként a közelmúlt transzatlanti megállapodásaiból az EU súlyosan meggyengülve került ki, így elszigetelődött, marginálissá vált és jövő nélkül maradt az alakuló multipoláris világban. Ez a fejlemény a háború utáni nyugat-európai vezetők közös felelőssége, akik az európai egységgondolatot hirdető hangzatos lózungok ellenére valójában elszabotálták az Európa erődöt mint önálló világhatalmi tényezőt, és az atlantizmus nevében amerikai gyámság alá juttatták földrészünket.
E tekintetben a Macron–Merz–Meloni-triász csak felteszi az i-re a pontot. Tőlük nem várható az EU szanálása, legfeljebb a felszámolása, végeredményben még inkább kiszolgáltatva az európai államokat a Wall Street-i globalista finánctőke kénye-kedvének.