Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Gyászhírek és gyásztáviratok a gyászkeretes újságokban, sírva dolgozó munkásnők a hangulatjelentésekben, és az időjárás-jelentést is kiszorító rádióközvetítések.
A központi propaganda óriási fordulatszámra kapcsolt 1953. március 5-én, amikor is az ország – és a világ – Sztálin halálhírétől lett hangos.
A napilapok és a rádió – a szovjet közlemények alapján – tájékoztatta a közvéleményt Sztálin megbetegedéséről. Az Esti Budapest részletesen beszámolt a főtitkár állapotáról. E szerint március 2-ára virradó éjszaka az ekkor 74 éves Sztálin agyvérzést kapott, amely kiterjedt az agy létfontosságú területeire, ezután a jobb oldala lebénult, beszélőképességét, majd öntudatát is elveszítette. Két nappal később még több részletre fény derült: „Március 4-én hajnali 2 órakor J. V. Sztálin egészségi állapota továbbra is súlyos. Jelentős légzési zavarok észlelhetők: a légzés gyakorisága eléri a percenként 36-ot, a légzés ritmusa szabálytalan, huzamosabb periodikus szünetekkel. Az érverés gyorsulása észlelhető, percenként 120-ig, teljes arythmia, a maximális vérnyomás 220, a minimális vérnyomás 120. Testhőmérséklete 38,2 fok.”
A tudósításoknak köszönhetően az egész ország – és az egész világ, ahová eljutottak a szovjet hírügynökségek közleményei – úgy érezhette magát, mintha ott állna a 12 orvosprofesszor társaságában a generalisszimusz ágya mellett. Az ilyen és ehhez hasonló, tárgyilagosnak tűnő beszámolókat azonban alaposan beleforgatták a propagandába és a személyi kultuszba. A Szabad Nép újságírói az egész ország nevében fogalmazták meg, miként érte őket a hír: „Mélységes aggodalmunkban egynek érezzük magunkat a szovjet néppel, lelkünkkel mindnyájan ott vagyunk nagy tanítónk és felszabadítónk betegágyánál. Szívünk minden dobbanása most érette dobban, aggódva és reménykedve lessük a küzdelmet, amely Sztálin elvtárs egészségéért folyik.”
A Magyar Rádió március 6-án, péntek reggel jelentette be hivatalosan Sztálin halálát. A propagandagépezet a következő napokban kapcsolt a legmagasabb fokozatra. A lapok gyászkerettel jelentek meg. A propaganda valamennyi csatornáján és fórumán a megrendülés és a bánat áramlott. Túlcsorduló érzelmek, teátrális mondatok, amelyek szerzői mintha abban indultak volna versenyre egymás ellen, kit tudja a brosúraízű, „bürokratikus tolvajnyelvnek” is nevezett szókészletet minél jobban csűrni-csavarni a veszteség igazi és mély voltának érzékeltetésére.
Olvashatunk „a szovjet néppel együtt dobogó szívekről”, a „mindannyiunk édesapja” iránti szeretetben osztozó népekről, Sztálinról, mint a „szabad és független országunk” boldogulásának forrásáról, a háború utáni fejlődés Sztálin nevével való „széttéphetetlen egybeforrásáról”. Ugyanakkor a gyász által beburkolt jelen mellett az utópisztikus hitre épülő propagandában szinte azonnal megjelent a jövőre vonatkozó iránymutatás és a szocializmus építésére való mozgósítás is: „A mi gyászunk azonban nem sírás, a mi gyászunk az az erő, amely megacélozza izmunkat, hogy még keményebben tudjunk harcolni Sztálin elvtárs szellemében a békéért.”
A lapok szerkesztőségeiben és a rádióban nagyon figyeltek arra, nehogy kétértelmű vagy áthallásos megfogalmazás kerüljön a közleményekbe. Az elővigyázatosság indokolt volt, ahogyan ezt a Népszava sajtóhibája is bizonyítja. A lap 1953. március 6-i számában véletlenül az szerepelt, hogy „az egész magyar nép mély megrendeléssel értesült” Sztálin betegségéről. A nyomdahiba miatt a bíróság az aznapi olvasószerkesztőt, Bodó Bélát több havi börtönbüntetésre ítélte.
|
|
|
|
|
|
1953. március 8-án tartotta „gyászülését” az országgyűlés, amit a rádió is közvetített, aznap még az időjárás-jelentés is elmaradt. Március 9-én a temetésről szóltak a híradások. A gyásznak megvolt az országos koreográfiája: fekete zászlók, fekete szalagos Sztálin-portrék, gyászgyűlések. A temetés napját nemzeti gyásznappá nyilvánították és 5 percre megállt az ország.
A hangulatjelentések – ahogyan Kocsis Piroskának az ArchívNET 2008/2. számában megjelent forrásválogatásából kiderül – nemcsak a gyászrendezvények szervezeti lebonyolításáról és a tömeg fegyelmezettségéről számoltak be, hanem arról is, mennyire láttak szomorúnak, megrendültnek az arcokat.
Az 1953. március 9-én, Budapest III. kerületének üzemeiről készült beszámoló például így szólt: „Kerületünkben minden üzemben röpgyűlést tartottak. Itt több dolgozó sírt, de a röpgyűlés előtt is, mikor bementek az üzembe, és megtudták, hogy Sztálin elvtárs elhunyt, több dolgozónknak kicsordult a könny a szeméből. Pl. a Textilfestő gyárban Kocsis Béláné a mosógépen sírva dolgozott, és mikor a Pártbizottság egyik tagja megkérdezte tőle, hogy miért sír, azt mondta, hogy kérdezhet ilyent, hiszen egy ilyen Ember, aki a világ dolgozóiért harcolt, a gyermekekért és azért, hogy mi itt nyugodtan dolgozhatunk, őt vesztettük el, Sztálin elvtársat.”
A központilag sugárzott érzelemáradattal szemben az már közel sem volt olyan egyértelmű, hogy eközben a bérházak konyháiban vagy a falusi udvarok félreeső szegleteiben a bánat vagy az öröm könnyei csillantak-e meg a szemekben. A bizonytalantól való félelem, a megkönnyebbülés és a bizakodás mellett az érzelmi reakciók ezernyi árnyalata fogalmazódhatott meg válaszként.
Rákosi Mátyás és a Magyar Dolgozók Pártjának vezetői tisztában voltak azzal, hogy a nyilvános vélemény nem feltétlenül van átfedésben a valódi közhangulattal. Tipikus lenyomatai ennek a politikai viccek, amelyek szöges ellentétben álltak az újságokat megtöltő gyásztáviratok stílusával és tartalmával. A megjátszott lojalitás mögött volt éppen elég ok az elkeseredésre. 1953 elejére a diktatúra az egyik legmélyebb szakaszába érkezett, 40 ezren voltak rendőri őrizetben, internálásban, több ezer főt telepítettek ki Budapestről. Akiket a feljelentések, letartóztatások és egyéb atrocitások nem érintettek, azok az életszínvonal-csökkenéssel, az áruhiánnyal küszködtek, ami a legtöbb családot sújtotta. Nem véletlen, hogy az ÁVH ezekben a márciusi napokban is erősen figyelte a közhangulat változását.
