Major Tibor: A bolsevista terror szálláscsinálói

Kövess minket -on és -en!

Európa, történelmében átélt minden felforgató népvándorlást, látott véres háborúkat és átkos széthúzást, de a második világháborút követő lét és nemlét ily tragikus válaszútja elé nem került még soha.

Gazdaságilag meggyengült, politikai hatalmát elvesztette, nemcsak épsége lett oda, de biztonsága is főleg azért, mert a rövidlátásból kinyitott kapukon át egészen a kontinens szívéig férkőzött a bolsevizmus, a pánszlávizmus álmait soha nem remélt mértékben valóra váltó pánrusszizmus.

A bolsevizmus formájában jelentkező pánszláv imperializmus, nyugat felé egészen a Hamburg-Trieszt vonalig nyomult előre, s ezzel elszakította Európa területének 27 százalékát, benne megfosztotta a maradék nyugati részek gazdasági életét a Marshall-segélynek megfelelő évi kereskedelmi kontingenstől, úgyhogy mindezek következtében egész kontinensünk életveszélyes helyzetbe sodródott. Másrészt pedig ezáltal, hogy európai viszonylatban elavult és túlhaladott ideológiai tanítások marxi-bolsevizmus és liberáliskapitalista-demokratizmus kényszerzubbonyát húzták karhatalmi segédlettel az egész európai közéletre.

A pánszláv-zsidó-bolsevista világterrorral érdekszövetségben álló "titkos erők (szabadkőmûvesség) fölénybe jutó befolyásának eredményeként könyvelhető el az a tény, hogy a győztesek nem ötletszerûen, hanem előzetes háromhatalmi konferenciák "megfontolásai és közös elhatározásai" alapján "feltétel nélküli megadást" követeltek 1945-ben, nemcsak a még harcoló katonáktól, hanem a védekező ellenállást kifejtő európai politikusoktól is. Ilyen feltételek kikötésében egyetlen öntudatos európai politikus és egyetlen, a maga honvédelmező esküjét híven megtartó katona soha nem egyezik bele. Azok az elemek, anarchisták és disszidens, többnyire fajidegen politikusok, akik előre tapsoltak az ilyen "békerendező" tervnek, a fegyveres harcok idején vagy a koncentrációs táborokban várták az ellenséges lobogó alatt érkező "felszabadítókat", vagy szökésben voltak, vagy az ellenséges hadviselés fejtágító szemináriumban készültek egy hátborzongató és mindenképpen nemzetáruló bosszúmû végrehajtására. A téridegen nagyhatalmak imperialista elfogultságához és önző érdekeihez idomított "európai egyensúly-elmélet" gyötrelmes következményeit az 1945-ös összeomlás szemléltetően megmutatta: "A teheráni-jaltai politika eredményeként Európa fölött két téridegen hatalom győzött, a Washington-Moszkva tengely. Európa keleti felét – olvasható Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története c. történettudományi munkájában – Moszkva, nyugati felét Washington szállta meg. Ennek eredményeként – Németországot és Ausztriát négy megszállási övezetre osztották. Finnországot, Jugoszláviát és Dániától Franciaországig szociáldemokrata (marxista) és kommunista túlsúlyú népfontos kormányok alakultak. Angliában a Labour Party (munkáspárt) jutott hatalomra. Franciaországban Lavel sírja mögé 5 millió kommunista sorakozott, Spanyolország, Portugália, Görögország és Finnország kivételével Európa nagyjában tehetetlenül hevert a White House (USA) által világhatalomra segített Kreml lábai előtt."

Alig találhatnánk tárgyilagosabb leírást a nyugati nagyhatalmak végzetesen utat tévesztett külpolitikájára vonatkozóan, mint Werner Keller: "Ost minus West = null (Der Aufbau Russlands durch den Westen) címû könyvét. Nyugat az európai belső tájak gyengítése végett, két világháború folyamán hatalmassá tette a maga ellenségét: a szláv-zsidó vezetésû bolsevizmust, s nem akadályozta meg a fenyegető rém interkontinentális támaszpontjainak kiépítését. Mindezekből kitûnik a csődbe jutott Európa siralmas képe.

A második világháború végén az európai nagyhatalmak kimerültek és az egyetemes katasztrófából csak két "óriás" emelkedett ki, a Szovjetunió és az Egyesült Államok. Amerika gyorsan leszerelt csapatait nagy részben visszavonta nemzeti területére, minek következtében a Szovjet óriási fölénybe került és folyamatba tehette a katonai hatalommal kellően ki nem töltött területek meghódítását és a judeobolsevizmus Moszkva központ körül való kialakítását.

A moszkvai terveket még csak titkosnak sem nevezhetjük. A világ totális felforgatásának és forradalmasításának gondolata, már az első pillanattól fogva szerepelt a "kommunista kiáltvány" zsidó megfogalmazóinak és zsidó ideológusainak a célkitûzései között.

A cárok idején lépésről-lépésre folyt az Oroszországgal szomszédos, valamint az országon belül élő nem-orosz népek oroszosítása, hol fegyverrel, hol az ortodox egyház lassú, tervszerû térítő munkájával. Így olvasztotta magába az ország évszázadok folyamán az Ukrajna területén élt kazár és besenyő népeket, a bolgár-törököket, a krimi és kaukázusi tatárokat, és letteket, finnek, észtek egy részét és a mongolok tekintélyes hányadát.

Sztálin nacionalizmusát, pánszláv beállítottságát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy már 1945-ben feloszlatta a Kominternt és helyébe a nemzeti eszmét tette meg cégérül.

Az orosz nép félelmetes erejû beolvasztó képességének tudatában jelentette ki Sztálin a második világháború végén, amikor a magyar kérdést tárgyalták Moszkvában, hogy "a magyar kérdés csak vagon-kérdés!", azaz csak bizonyos számú vagonra lesz szükség a magyar népnek Szibériába való deportálásához, a többit ott elvégzi az orosz népkohó és az ortodox egyház…

Amikor a Szovjetunió meghódította Magyarországot 1944-45-ben, első politikai cselekedetével lekapcsolta az ország területéről és népességéből a röviddel azelőtt visszaszerzett részeket. Szétverte a nemzeti állam egész épületét és elpusztította a nemzeti akaratot kivitelező összes szerveinket. Új politikai szervezetet állított fel, amelynek mozgatója többé nem a magyar öntudat, hanem a marxi-lenini ideológia, amely a nemzetköziség elvét vallja. Az állam vezetését csak egy osztályra bízza, a munkás osztályra, amely helyett azonban a kommunista párt diktatórikus hatalma cselekszik.

A meghódított Magyarországon a lényeg nem az volt, hogy a marxi-lenini tanításnak önmagában van-e vagy nincs értéke, hanem az, hogy a szovjet uralma csak ezen a módon tartható fenn. Oly borzalmas terroruralmat vezettek be, a várt demokráciát, jogállamot és a szocializmust annyira meghazudtolták, hogy ez a rendszeresített zsidó-kommunista pokol már az első naptól magában hordozta azt az ellentmondást, amely 1956. október 23-ra vezetett. Az orosz Szolzsenyicin többek között ezeket írja a Kreml uraihoz intézett Nyílt levelében: "Az ideológia színfala mögé rejtjük imperialista törekvéseinket. A "felszabadít" szerepet játsszuk és azt hirdetjük, hogy a kommunizmus világmegváltó tanait visszük az elnyomott millióknak, – mialatt a valóságban megszálltuk és rendszerüket rákényszerítettük Kelet-Közép Európa népeire… E rabnemzetek szabadságvágyának letörésére hatalmas megszálló hadseregeket tartunk ezekben az országokban."

Nem azt akarjuk mondani, hogy az 1945 előtti Magyarországon minden szociális rend, tökéletesség, krisztusi igazság teljessége volt. De az igaz, hogy az akkori helyzet ellen lehettek és voltak lázadók, krisztusi szociál forradalmárok, mint Prohászka Ottokár, Milotay István, Szabó Dezső, Ravasz László, Oláh György, Málnási Ödön. E kornak voltak Hóman Bálintjai, Baráth Tiborjai, Gömbös Gyulái, Bárdossy Lászlói és nem utolsó sorban Szálasi Ferencei, ennek az elkerülhetetlen szociális megújhodásnak, magyar társadalmi forradalomnak, amelyet akartunk a krisztusi keresztként, a vörös csillag fényében látni.

A Horthy-kornak kétségtelenül nagy érdemei voltak, azokat senki sem akarja elvitatni. Horthy kormányzása idején sajnos éppen a leglényegesebb feladat teljesítése maradt el, az ellentétek csak feszültek és növekedtek az országban. Nem volt kifejezett elnyomás, de lassan a belügyminiszter posztja lett a legfontosabb állami poszt. A fokozódó világnézeti és társadalmi nyomás alatt, a nemzetiszocialista irányzat egyre nagyobb erővel ostromolta a feudális-kapitalista-klerikális szerkezetet.

Gömbös Gyula, aki a Szegedi Gondolat alapítói közt volt, a harmincas évek elején megkísérelte, hogy ennek az elgondolásnak érvényt szerezzen. A Gömbös-féle program megvalósítását azonban – a középosztály, munkásság és a parasztság összefogását és hatalomra emelését – Horthy Miklós és konzervatív rendszere megakadályozta. Az új irányzatnak tett formai engedményeket csupán a Duna-medencében megjelent új nagyhatalmak barátságának megszerzése végett tette, de nem a társadalom politikai erőviszonyainak átrendezése céljából. "A nemzeti alapú szociális mozgalmak, megújulás gondolatát az egyes társadalmi osztályok között mégis állandóan és növekvő sikerrel terjesztették. Még az arisztokráciában is voltak hívei – és az irányzat tragikus körülmények között, a magyarországi uralom szükségszerû formájában, a diktatúra és külső támogatás bizonyos fokú igénybevételével, 1944. október 15-én átvette a hatalmat. Rövid pár hónapi uralom volt ez a lassan a Dunántúl szegélyére szorítkozó országrészben, de feledhetetlen benyomásokat hagyott hátra a lelkekben – olvasható Baráth Tibor: A Külföldi Magyarság Ideológiája címû történetpolitika tanulmányában – mert, ha csonka formájában is és súlyosbodó beavatkozás kíséretében, mégis megvalósult a magyar életben Szeged óta megálmodott kormányzati formula: a középosztály, parasztság és munkásság Nemzeti Frontja, e három osztálynak nacionalizmus és szocializmus jegyében történt kölcsönös átitatódása és a hatalomba való bevétele. Vele egyidőben bekövetkezett a feudális-kapitalista-klerikális rendszer fájdalommal járó leváltása és a kormányzó lemondása. Az idő azonban túl rövid volt ahhoz, hogy ez a gondolat intézményekben is testet ölthessen és az újjászületés munkáját elvégezze."

A szovjet katonai megszállással egyidőben 1944/1945-ben egy politikai bûnszövetkezet kezébe került a megcsonkított Szent István-i Magyarország sorsa. 1942-ben írja önvallomásában Nagy Ferenc, suttyomban már együtt meneteltek a szociáldemokratákkal, közös titkos üléseket tartottak és a földalatti együttmûködés hálózata készen állt. 1943-ban a kisgazdák aláírták a németekkel való szakításról szóló jegyzőkönyvet és ettől kezdve a Tildy körüli kis csoport a szovjet megszállás előérzetében tudatosan kereste a kommunistákkal való szövetséget. Tildy Zoltán volt az első nemzeti oldalról jött politikus, aki lélekben bolsevista kollaborátorrá lett és a Független Kisgazdapárt orcája mögé bújva végezhette országfelforgató tevékenységét. A döntő szerepet a megszálló hatalom tankjai, politikai rendőrsége, hadserege és aljas diplomáciája játszotta.

Az 1945-ös tisztának, szabadnak és igaznak mondott választások a Kisgazdapártnak, mint ismeretes 57 százalékos győzelmet biztosítottak. A magyarság kisgazdákra szavazó zöme, köztük a polgári osztályok szóhoz jutott rétege, nem az állami és társadalmi szerkezet átalakítására, nem parasztállam teremtésére adott mandátumot, még kevésbé saját magának likvidálására, hanem a bolsevizmus feltartóztatására.

A politikai erők azonban a nép által adott megbízatással nem tudtak élni. A parlament kezdettől fogva a népakaratot meghamisító manipulációk színterévé vált.

Tildy Zoltán köztársaságában Nagy Ferenc miniszterelnöksége alatt először "háborús – és népellenes" perek ürügyén, majd klerikális izgatás mesterséges vádjával, későbbhamis összeesküvési vádakkal kiváló közéleti személyeket és egész néprétegeket iktattak ki a politikai életből és az életből egyaránt. Ezer és ezer halálos ítéletet hagyott jóvá Tildy Zoltán, akit a nép már ekkor – palástos hóhérnak nevezett. Nagy Ferenc miniszterelnök volt az, aki egyik, vidéken megtartott beszédében büszkén kijelentette, hogy Magyarországon büntették meg a legkeményebben a világ öszszes nemzetei közül a háborús bûnösöket. Rákosi és Nagy Ferenc meglátogatván Trumant a Fehér Házban, 1946-ban arra kérték az USA elnökét, hogy ne engedje be az USA-ba az ausztriai és nyugat-németországi táborokban nyomorgó magyarságot, mert annak "tagjai szélsőséges fasiszták, gyilkosok és terroristák". Csak az amerikai magyarság néhány tagjának köszönhető, hogy e Truman különb magyar lett, mint Nagy Ferenc – és mégis megszüntette a magyarok exenemy státustát.

Fiala Ferenc: Talán Hausner is hazudott? (Hídfő. 1979. nov.) cikkében olvasható, hogy Budapest mellett "az ország több helyén is voltak tömegkivégzések és voltak hónapok és évek, amikor egy megátkozott népbírósági törvény keretén belül és a törvény megkerülésével öltek és gyilkoltak. Polgárokat és katonákat. Legyilkolták a Pest melletti Gyömrő egész intelligenciáját, a község plébánosán kezdve és a községháza telefonos kisasszonyán végezve. A több, mint száz legyilkoltat tömegsírba dobták. Nem a tömegsír, de a Duna hullámai nyelték el a kelenföldi Csonka Gépgyár szerelőmûhelyében legyilkolt katonatiszteket és állami hivatalnokokat és ez volt az a tavasz, amikor a Paks alatti Duna-ágában a Lágymányoson bedobott hulláktól kövérre híztak a halak… Az ország elnöki székében pedig ott ült a korrupt és gyáva Tildy Zoltán, a kormány ügyeit pedig Nagy Ferenc vezette."

Ezt a véres 1945-1948-as korszakot, magyarirtást elnevezték demokráciának és úgy emlegetik, mint Magyarország demokratikus újjáéledését.

Rákosi Mátyás és Kádár János judeo-bolsevista diktatúrájával együtt ennél aljasabb és undorítóbb kora még nem volt a Duna-Tisza között élő, sokat szenvedett magyar népnek, amely korszak kitörülhetetlenül él, mindenki emlékezetében.

Kövess minket -on és -en!