Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Valaha, réges-régen, még a II. világháborúban volt egy erődítményekből álló védvonal, melyet a később legyőzhetetlennel minősített szovjet haderő sem tudott áttörni. Árpád-vonalnak hívták.
A Magyar Királyi Honvédség három védelmi vonalat jelölt ki a várható orosz támadással szemben, a Kárpátok előhegyeiben húzódó Hunyadi-állást, a valójában soha ki nem épült Szent László-állást és a Keleti-Beszkidektől a Berecki-havasokig húzódó, Árpád-vonalat.
Az Árpád-vonal két végpontja között légvonalban több, mint a 600 kilométer a távolság. Nem volt kis vállalkozás a kiépítése. Még az is kérdéses volt, hogy érdemes-e egyáltalán ilyen védvonalak kiépítésével foglalkozni, hiszen a németek már a háború elején bebizonyították, az áttörhetetlennek hitt erődrendszerek nagyon jól festenek egy szemlén, de nem sokat érnek a valóságban. Ékes példa volt erre a franciák remekül, az I. világháborús tapasztalatok alapján kiépített Maginot-vonala, amelyet a Wehrmacht nem csupán trükkösen megkerült, de három helyen át is tört. A hasonló szovjet védvonalak sem tudtak ellenállni a Blitzkriegnek (villámháború), Vörös Hadsereg nem tudta velük feltartóztatni az akkor még nyerésben lévő németeket.
A magyar védvonal terveinek kidolgozásához már 1940 őszén hozzákezdett az Erődítési parancsnokság. Természetesen szó nem volt – de anyagi lehetőség sem – a Maginot-vonalhoz hasonló erődítményrendszer kiépítéséről. Az Árpád-vonal a terepviszonyok adta lehetőségeket kihasználó, vasbetonból épített tüzelőállásokból és az azokat támogató védelmi létesítményekből, figyelőállások álló rendszer volt. Kiépítése szinte az utolsó pillanatig, egészen 1944-ig tartott.
És hogy vizsgázott?
Kiválóan. A dübörgő szovjet gőzhenger, a 4. ukrán front 1944 augusztusától három ízben próbált áttörni az erődzáron, mindannyiszor sikertelenül. A hihetetlen ember és anyagi fölényben lévő támadó erők nem boldogultak az ezeréves magyar határokat védő magyar és székely határőr csapatokkal.
Aztán 1944. augusztus 23-án –már az első világháborúból jól ismert módon – Románia szövetségest váltott, így a 3. és 4. Ukrán front szabad utat kapott, délről megkerülhette a Kárpátokat. Ez az átkaroló hadművelet azzal jár, hogy a védelmi rendszernél rendületlenül kitartó csapatokat ki kellett vonni az állásaikból, nehogy körbe zárhassa őket a Vörös Hadsereg. A magyar kormány ekkor még nem látta elérkezettnek az időt a háborúból való kiugrásra, ezért – a németekkel közösen – ellentámadást indítottak. A 2. magyar hadsereg helytállásának köszönhetően az egyesült szovjet és román erők közel egy hónapig nem voltak képesek betörni az Erdélyi-medencébe, így nem sikerült kivitelezniük a tervüket, a Kárpátalján harcoló 1. magyar hadsereg és német csapatok bekerítését.
|
|
|
|
|
|
A többi meg - ahogy mondani szokták -, történelem. Az oroszokat már nem lehetett megállítani. Szeptember 21-én fel kellett adni Aradot és a szovjetek huszonharmadikára elérték Magyarország trianoni határait.
Az iskolai történelemkönyvekben sokáig úgy szerepelt – magam is így tanultam -, hogy a támadó Vörös Hadsereg Battonyánál lépte át a magyar határt. A legenda szerint azért állította ezt a szocialista történetírás, mert a kommunista rezsim nagyhatalmú külügyminisztere, Puja Frigyes e község szülötte volt. A valóság az, hogy a Lökösháza-Battonya-Nagylak vonalában több ponton is a mai Magyarország területére léptek.
Az Árpád-vonalról még csak annyit, hogy a szovjetek a háború alatt és után is több tanulmányt készítettek a magyar védelmi rendszerről, elvégre ez volt Európában, a II. világháború idején, az egyetlen védelmi vonal, melyet a támadók nem tudtak harcban elfoglalni.
