Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Elmondhatom, hogy egy amerikai kisváros külvárosában nőttem fel, nem sok tapasztalatom volt a feketékről. Az átélt élmények csak arra a néhány esetre szorultak, amikor a tanteremben beszélgettem egy-két feketével az iskolába járó kevés közül.
Semmilyen szempontból nem voltak problémásak, és Amerika külvárosában élve keményen dolgoztak, hogy alkalmazkodjanak a környezethez, hogy elkerüljék azt az átkot, hogy hátrányos helyzetűek legyenek a középiskolában.
Amikor megszereztem a tanári diplomámat, hamar rájöttem, hogy szinte lehetetlen munkát találni. Végül abban az egyetlen iskolában töltöttem be egy állást, ahol találtam üresedést – a többségi fekete középiskolában. Nem értettem, hogy az emberek miért nem akarnak ott dolgozni, és nem értettem a fajok közötti kapcsolatok bonyolultságát sem. Összefoglalva a tapasztalatot, azt mondhatnám, hogy minden 90 perces periódusból csak körülbelül 15 perc engedte meg a tanulást. A hátralévő idő azzal telt, hogy rávegyem a tanulókat: figyeljenek oda.
Amikor megírattam az első dolgozatot, az egész osztály megbukott. Ez után lehetővé tettem a tanulóknak, hogy újra elvégezzék ugyanazt az értékelést a füzetük segítségével. Ismét megbukott az egész osztály. Ez után megengedtem, hogy a tanulók ismét elvégezzék ugyanazt a tesztet a tankönyveik segítségével. Ennek ellenére az egész osztály megbukott. Végül megengedtem az egész osztálynak, hogy okos-telefonja segítségével újra letehesse a tesztet. Az egész osztály megbukott. Az adminisztráció mindig nyomást gyakorolt a tanárokra az eredményekért. De az adminisztráció is teljesen fekete volt. Olyan anyagokat kértem, amelyek a tanulók (3–5 osztály) olvasási szintjén voltak, de nem voltak hajlandók az anyagokat átadni. A szükséges anyagokat végül a saját pénzemből vásároltam meg.
Az 55 fekete diákomat négy csoportba lehetne osztani: jó gyerekek, akik kétségbeesetten ki akartak jutni a gettóból (kb. 4 diák), tisztességes gyerekek, akik egy kis erőfeszítéssel talán felül tudnak emelkedni, és jó állampolgárokká válhatnak (4 diák), rossz gyerekek, akik visszaadták, amit a fehér tanárok hallani akartak (7 diák), gettói bűnözők (40 diák).
Amikor az Egyesült Államok egyik legrosszabb gettójában tanítottam, kétszer is kórházba kerültem szívroham miatt. Mindkét alkalommal kiderült, hogy pánikrohamom van. A tanárok gyakran cserélődtek, mert nem bírták tovább, a fekete tanárok pedig a legnagyobb arányban.
A bandakapcsolatok észrevétlenek lettek volna, ha az iskolában nem lennének gyakori lövöldözések. Az első eset után vártam, hogy megérkezzenek a rendőrök. Soha nem tették. A bandatagok az iskola kerítése mentén lopva keresték a rivális bandatagokat, hogy rájuk lőjenek. Az iskola fegyveres biztonsági őrének gyakran el kellett kergetnie ezeket a személyeket. Három alkalommal elég közel voltam egy „sétálóhoz”, hogy attól féljek, egy golyó eltalál.
|
|
|
|
|
|
A zavargások is meglehetősen gyakoriak voltak, hiszen a baráti társaságok kivétel nélkül támogatták tagjaikat. Ezek az esetek nagyon gyorsan eszkalálódhatnak. Például két lány, akik elkezdtek veszekedni egy fiú miatt, hívták a barátaikat, a barátaik barátait, és így tovább, és így tovább. Az első nagyobb zavargás után az lett a politika, hogy a tanárok a harcoló diákok és a segítségükre érkező diákok közé álltak. Azt hiszem, az egyetlen ok, amiért élve kijutottunk, az volt, hogy szemkontaktust létesítettünk minden érkező tanulóval, és lebeszéltük őket. Az ismerősség vagy a tisztelet megakadályozott bennünket abban, hogy a tanulók csatlakozzanak a küzdelemhez.
Amit láttam: diákok élelmiszerboltokat raboltak ki iskolai egyenruhában, diákok azt mesélték, hogy a nagymamájuk állatokkal létesített orális szexet kábítószerért cserébe, diákok szexelnek az üres osztálytermekben, diákok nem értik, hogy a világ nem volt fekete-fehér a színes fényképek elterjedése előtt, rendkívül megfélemlítő külsejű apák, akik megpróbálnak érdemjegyet szerezni a gyerekeiknek, de nem képesek megérteni az alapvető ismereteket sem, amelyeket egy első osztályos tanuló is képes lenne elérni, fiúk ütik a lányokat, nyílt droghasználat, nyílt rasszizmus a diákok között, akik „hülye afrikaiaknak” nevezték egymást, és kattogó hangokat adtak ki, hogy utánozzák az afrikai nyelveket (ezek a diákok afro-amerikaiak voltak, nem afrikai bevándorlók). Az utolsó tanítási napon néhány jó tanuló megmutatta nekem a fürdőszobát. A WC-t és a mosdót teljesen szétverték. Kikérdeztem a fekete igazgatót erről, és azt mondta: „Mit gondolsz, miért mondtam, hogy ne engedd ki őket a mosdóba?”
Három év után egy középiskolába kerültem, ahol a tanulók többsége zsidó, perzsa vagy spanyol származású volt. Ott nem volt probléma. A zsidó és perzsa gyerekek azonnal megértették a leckét. Nem volt szükség kármentesítésre. A spanyol gyerekeknek volt némi bajuk, és egy kicsit lemaradtak, de nem annyira, hogy ne értsenek meg egy leckét, és elég tisztelettudók voltak ahhoz, hogy ne akadályozzák a tanulás előrehaladását. Végül otthagytam ezt a munkát, de csak anyagi okok miatt.
A következő évben felvettek a kerület egyik legrangosabb iskolájába. Az iskola egynegyede fekete, egynegyede spanyol, egynegyede ázsiai, és egynegyede fehér volt. Minden diák egyenrangú volt. Az iskola 6-12 osztályos volt. Új probléma jelentkezett. Egy tucat 6. osztályos fehér, spanyol és ázsiai lányból álló osztálynak el kellett viselnie a 9. osztályos feketék által tanúsított obszcén viselkedést, az oktatás folyamatos zavarását.
Az iskola udvarán sétálva ázsiai, spanyol és fehér gyerekeket lehetett látni, akik együtt ülnek. De a fekete gyerekek a fekete gyerekekkel ültek. Sok diák videojátékkal játszik a telefonján ebéd közben, de már akkor is voltak különbségek. A fehér, spanyol és ázsiai diákok hajlamosak voltak kirakós játékokkal játszani, amelyekhez problémamegoldó készségre volt szükség. A fekete tanulók sportjátékokat vagy erőszakos játékokat játszottak, mint például a Mortal Kombat. A mosdót rendszeresen szétverték.
Érettségiző korukra a fehérek, az ázsiaiak és a spanyolok utálják fekete osztálytársaikat. Bomlasztó és tudatlan tolvajoknak látták őket. Emlékszem, egy tanár ült egy értekezleten, és azt mondta: „Emlékszel Martin Luther Kingre? – Nem a bőrszínem, hanem a jellemem tartalma alapján ítélsz meg? Valószínűleg ki kellett volna hagynia az utolsó részt.”
Az fenti cikk eredileleg az Amerikai Reneszánsz (amren.com) oldalon jelent meg 2022. június 1-jén.
|
|
|
|
|
|
