Kövess minket 
-on és 
-en!
Beregszászon voltam 1944 októbere elején, amikor az oroszok bekerítették a várost. Levetettük a katonaruhát, és civilben – amit a lakosságtól kaptunk – elindultunk hazafelé.
Átkelve a Szamoson, Nyírcsászári határában két orosz katona megállított minket, és betereltek egy kis erdőbe. Itt már 300-an ültek a fűben. Rövidesen 500-600-an lettünk. Nyírgyulajon át beérve Debrecenbe, már 5-6 ezren lettünk.
Itt találkoztam össze 12 földimmel: Kozák Sándor, Mohácsi József, Szabó Dezső, Vízi András, Csörögi József, Nagy Károly, Bodnár István, Juhász József, Sári László, Gál Imre, Károlyi Gergely, Garamszegi Zsigmond Juhász János. Mindannyian egy vagonba kerültünk, és 1944. december 6-án érkeztünk meg Belcibe (Besszarábia). A 17 napi utazás alatt hétszer kaptunk kenyeret és hétszer levest. Egyik nap kenyér, a másikon „menü”. A vagonból kilépve, akaratunk ellenére összerogytunk. Ötösével összeállva, egymásba kapaszkodva vonszoltuk egymást. Az őrök állandóan kiabáltak, lökdöstek, rugdostak bennünket.
Belciben akkor 3 láger volt: a főláger, a kisláger és a téglagyári láger. A kislágerbe kerültem, amely később kórház lett. A város szélén volt, közelében egy nagy nádassal. Már akkor ez a láger lett a betegek gyűjtőhelye. December végére a halottak száma elérte itt a 150-200-at. 1945 elején kitört a vérhas és a tífusztjárvány. Éjjelente 200-250 halottat vittunk ki a közös sírba, egy gödörbe. Így ment ez május 9-ig, a háború végéig. Tudomásom szerint a városban lévő 20 000 német és 10 000 magyar hadifogoly közül csak 150 német és 3 000 magyar maradt életben. A 13 falumbeliből 9-en haltak meg. A háború befejezése után javultak az egészségügyi viszonyok, de ez már a halottakon nem segített.
Juhász János – Abádszalók
Hadifogoly Híradó 1993/9.
