Kövess minket 
-on és 
-en!
Legutóbb két gyilkosság valósággal sokkolta Amerika és a nyugati világ konzervatív közvéleményét. Mindkettőnek létezik egy olyan aspektusa, amely többé-kevésbé elsikkad a velük foglalkozó információáradatban.
Irina Zarucka 23 éves ukrán menekültet egy skizofrén néger késelte halálra az egyik vibrálóan sokszínű amerikai nagyváros villamosán. Ami ezeket az emigráns ukrán „hercegnőket” illeti, ki kell emelni egy új, eddig példátlan jelenséget. Azt tudniillik, hogy mostanra a gyermekvállalási korú ukrán nők többsége külföldre menekült. Ha a második világháború alatt a hadviselő országok női lakossága Amerikába menekült volna, miközben férjeik és fiaik a fronton harcoltak és haltak meg, a férfiak, azaz apáik, testvéreik, férjeik annyira elárulva érezték volna magukat, mint még soha senki más. Miért harcoltak volna egy olyan országért, amelyből a családjuk nőtagjai az első nehézségeknél elmenekülnek? Az ukrán nők millióinak távozása azt bizonyítja, hogy Ukrajna semmilyen értéket nem képvisel az ukránok számára.
Irina Zarucka bármelyik európai országot választhatta volna, de a családja többi nőtagjával együtt úgy döntött, hogy Amerikába megy új életet kezdeni, hogy megvalósítsa „az amerikai álmot”. Márpedig ennek az álomnak alapvető dimenziója a multikulturális sokszínűség. Ha egy fehér nő annyira szereti Amerikát, hogy odaköltözik, akkor meg kell tanulnia szeretni George Floydot, a BLM-et, az „etnikaiérzékenység”-órákat, a faji szegregáció megszüntetését és a fekete bírákat, akik az állítólagos fehér felsőbbrendűség elleni küzdelem nevében szisztematikusan engedik szabadon bűnöző rassztársaikat, ahogyan Zarucka gyilkosát is 14-szer, sorozatban.
Ez az ukrán nő az amerikai multikulturális paradicsomban töltött három év után nem akart visszatérni Európába, éppen ellenkezőleg, el akarta felejteni Ukrajnát, és teljes mértékben ki szerette volna élvezni az amerikai kozmopolita élményt. A fehér kisebbségű Amerikát részesítette előnyben a szláv fehér világgal szemben, mert az megfelelt annak, amit keresett: az átlagos modern nő által áhított anyagi kényelmet. Ez az ukrán nő az Amerika megtestesítette etnikai halál szimbóluma. Sorsa persze szánalomra méltó, de nem jobban, mint az ukrán férfiaké, akiket a globalista érdekek kényszerítenek – szó szerint kényszersorozással – a halálba, miközben fiatal nőtársaik nagy része külföldön élvezi az életet, a nyugati szabad(os)ságot és az igazi amerikai kultúra efféle megnyilvánulásait, mint amilyennel Zarucka szembesült azon a végzetes villamoson.
Charlie Kirköt, az amerikai republikánus-keresztény szcéna emelkedő csillagát egy republikánus-keresztény családból származó fehér fiatal gyilkolta meg (és most ádáz vita zajlik az interneten arról, hogy az illető antifasiszta-e vagy „groyper”, azaz kereszténynacionalista). Kirk TPUSA szervezetét kezdettől fogva cionista-neokonzervatív adományozók támogatták, és az évek során ő ezt azzal hálálta meg, hogy szüntelenül áradt belőle a palesztinellenes és iszlamofób gyalázkodás, propagandacélú utazásokat tett Izraelbe, és a rendezvényein keményen támadta azokat a nacionalista erőket, amelyek bírálták Izrael iránti elkötelezettségét.
A Trump-korszakban kevés amerikai nem zsidó bizonyult értékesebbnek nála a zsidó állam számára. Miközben azonban a gázai népirtás példátlan reakciót váltott ki a népi jobboldal köreiben, ahol ma már csak a fiatal republikánusok alig negyede szimpatizál inkább Izraellel, mint a palesztinokkal, Kirk egyfajta Kállay-kettősbe kezdett. Egyszer az izraeli haszbarát visszhangozta, például „a Hamász által lefejezett csecsemőkről”, máskor a gázai éhínséget tagadta, ugyanakkor fiatal publikuma nyomásának engedve az Izrael-lobbi és Izrael számára egyaránt kényes kérdéseket feszegetett például arról, hogy Jeffrey Epstein Moszad-ügynök volt-e, vagy hogy az izraeli kormány szándékosan hagyta-e megtörténni az október 7-i támadást.
A TPUSA júliusi csúcstalálkozóján lehetővé tette jobboldali bázisának, hogy kifejezze haragját a Trump-kormányban érvényesülő izraeli befolyás miatt, és fórumot biztosított Tucker Carlsonnak és Megyn Kellynek, a két legbefolyásosabb jobboldali véleményvezérnek, valamint Dave Smith anticionista zsidó komikusnak, akik elítélték Izrael gázai etnikai tisztogatását, és Epsteint az izraeli titkosszolgálat ügynökének nevezték.
|
|
|
|
|
|
Korábban Kirk állítólag elutasította Netanjahu ajánlatát a TPUSA jelentős összegű támogatására vonatkozóan, és úgy vélte, hogy Netanjahu megpróbálja őt elhallgattatni, miután nyilvánosan megkérdőjelezte Izrael túlzott befolyását Washingtonban, és több teret követelt annak bírálatára. Kirk „zsarnoknak” tartotta az izraeli miniszterelnököt, és undorodott attól, amit a Trump-kormányban látott, ahol Netanjahu személyesen akarta diktálni az elnök személyzeti döntéseit. Júniusban figyelmeztette Trumpot, hogy ne bombázza Iránt Izrael nevében, és amikor Trump válaszul „letromfolta”, ez az eset megerősítette benne azt a meggyőződését, hogy az USA elnöke egy külföldi hatalom ellenőrzése alá került, és saját országát egy sor katasztrofális konfliktusba sodorja.
Tucker Carlson elmondta, hogy miután Kirk a Fehér Házba látogatott, hogy rávegye Trumpot, ne támadja meg Iránt, „rendkívül erőszakos” és „heves” üzeneteket kapott adományozóitól, sok „esküdt ellenséget” szerzett magának, és folyamatos megfélemlítési kampány célpontjává vált. Láthatóan felháborodottnak tűnt egy augusztus 6-i interjú során, amelyet Megyn Kelly készített vele, amikor az Izrael-barát személyiségektől kapott fenyegető üzenetekről beszélt: „Kevesebb lehetőségem van… kritizálni az izraeli kormányt, mint maguknak az izraelieknek, és ez nagyon, nagyon furcsa.”
Meggyilkolásának előestéjén Kirk egy Ben Shapiróval, Izrael első számú amerikai haszbaraügynökével folytatott beszélgetés során vitatta Netanjahu azon állítását, miszerint „nem lehet MAGA-párti az, aki Izrael-ellenes”. Ezek a fejlemények és a belőlük logikusan levonható következtetések nyugtalanították az izraeli vezetést, és Netanjahu kénytelen volt egy szeptember 11-i NewsMax-interjúban kifejezetten tagadni, hogy a kormánya megölte volna Kirköt, akinek az örökségét azóta is igyekszik egyoldalúan Izrael-barát színben feltüntetni, holott a valóság ennél azért árnyaltabb. Enyhén szólva.
