Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
A Magyar Március 1946 óta nemcsak a szabadságharcot jelenti nekünk, hanem miként az 1849-es és 1956-os október, a mártíromságot is. 1946. március 12-én végezték ki Szálasi Ferenc Nemzetvezetőt.
1944. október 15-ig, a Horthy-árulás napjáig voltunk, akik bár jobboldalon álltunk, nem tartoztunk se fanatikus, se lelkes hívei közé. Ha mindenben egyet is értettünk Vele és mozgalmával, a stíluskülönbség árnyalatai itt-ott tartózkodásra kényszerítettek. Igaz, nem tartoztunk azok közé sem, akik a hatalomátvétel után vadul törtettek a Mozgalom felé, hogy túlkiabálják magát a Nemzetvezetőt is és letapossanak, kikönyököljenek minden régi hungaristát, minden sokat áldozott és szenvedett mozgalmi harcost. Az emigrációban is sokszor akadnak ilyen neofiták, akik ki akarják sajátítani Szálasi Ferenc nevét és elő akarják írni mindenkinek, hogy milyen mértékben legyen hungarista, jobboldali, kivel barátkozzék, kivel levelezzék, mit írjon, mit mondjon.
Vagyunk azonban sokan, akik a római századossal tartunk, aki már csak a keresztfa alatt mondhatta el: „Bizony, Istennek fia vala ez!” És én úgy hiszem, ez volt a legőszintébb megtérés. Mert a névtelen római centurió nem akkor állt Krisztus követői közé, amikor még a pálmaágak lengedeztek és a nép örömujjongása s az égi hatalomátvétel reményei kísérték a jeruzsálemi utcákon, hanem akkor, amidőn meglátta őt a halál dicsőségében.
Sokan mi is csak 1946 március 12-én mondottuk el: „Bizony, igaz magyar vala ez”, s azt hiszem, ez nagyobb csoda, mintha valaki azért követte, mert állást, hatalmat vagy bármit kapott tőle. A római impérium büszke katonája, a hatalom részese és hordozója, akkor térdelt a keresztfa elé, amidőn már a Megfeszített palástjára is kockát vetettek, amidőn már nem volt hatalma és nem adhatott semmit.
Szálasi Ferenc életének és mártíromságának az a legtisztább csodatétele, hogy halálában egyesíteni tudta maga mellett a régi ellenfeleit, az otthoni nemzetet, a számûzötteket, legalábbis az idealistákat. Magát a Nemzetet. És még azt az idegen, francia újságírót is, a modern kor római századosát, aki azt írta a mártírhalál nagy drámájáról:
„Gránit! Maga az emberré lett gránit. Gránit marad akkor is, amikor elhalad három kivégzett miniszterének holtteste előtt. Egyenletes biztos léptekkel megy a halál felé. Azután csak egyetlen gesztus, egyetlen mozdulat: odahajol a feszülethez, amit a fiatal pap nyújt fel ajkaihoz, hogy megcsókolja. És meghal anélkül, hogy egyetlen izma is megrezzenne, vagy a szemében ott ülne a félelem, vagy hogy nyelvével megérintené ajkait. A hóhér feltépi mellén a zöld inget és egy érem reszket a mellén néhány pillanatig. 15 óra 30 perc...”
S a római centurió már az ő szavaival mondja:
|
|
|
|
|
|
