Kövess minket 
-on és 
-en!
A napköveket a 13-14. század óta emlegetik a vikingekről szóló történetek. Ezek szerint a navigációs eszközként használt kristályok tették lehetővé az Atlanti-óceánt átszelő hajóutakat Izlandra, Grönlandra és Észak-Amerikába.
A Han dinasztia idejében, Kínában feltalált mágneses iránytű híján az északiak saját navigációs módszereiket kifejlesztve építették ki kereskedelmi hálózatukat és fedeztek fel új, letelepedésre alkalmas földeket.
Az egyik ilyen eszközük a napiránytű volt, amelynek egy példányát a Uunartoqban, az egyik grönlandi viking telep helyén találták meg 1948-ban. Ez azonban értelemszerűen csak akkor működött, ha a Nap a horizont fölött volt, és nem takarták felhők.
Egy elmélet szerint a legendás napkövek a fényt polarizáló kristályok voltak, amelyekkel szürkületben vagy részben beborult ég alatt is meg lehetett állapítani a Nap azimutját (a rajta áthaladó magassági körnek a meridiánnal bezárt szögét).
A napkövek léte régóta tudományos vita tárgyát képezi. Egyik legkorábbi említésük a Rauðúlfs þáttrben (Rauðúlfr története), egy Szent Óláfr királyról szóló allegorikus mesében olvasható. Ez leírja, Óláfr és kísérete (köztük a királynő és a püspök) utazását Eystridalirba (ma: Østerdalen), Norvégia egy félreeső, Svédországgal határos területére.
„Az idő felhős és havas volt, pont ahogy Sigurðr megjósolta. A király akkor magához hívatta Sigurðot és Dagot. A király megparancsolta, hogy mindenki nézzen körül, de sehol sem láttak tiszta eget. Ekkor Óláfr megkérdezte Sigurðtól, merre van éppen a Nap. Sigurðr határozott választ adott. A király előhozatta a napkövet, felemelte, és látta, honnan sugárzik a fény a kőből, és az megerősítette Sigurðr állítását.”
A Hrafns saga is leír egy hasonló jelenetet, de a középkori források tanúsága dacára a kutatók csak az 1960-as években kezdtek komolyabban foglalkozni a lehetőséggel, hogy a vikingek polarizált fényt használva tájékozódtak volna.
|
|
|
|
|
|
Egy dán régész, Thorkild Ramskou, megfigyelte, hogy a Scandinavian Airlines System légitársaság pilótái, amikor az Északi-sarkvidék fölött repülnek, egy Kollsman-féle égi iránytűnek nevezett eszközt használva tájékozódnak. Ennek fő alkotóeleme egy polárszűrőként működő kristály, amellyel megtalálható az ég legfényesebb területe.
Ramskou ebből kiindulva feltételezte, hogy a vikingek egy helyben hozzáférhető ásványt (kordieritet, turmalint vagy kalcitot) használhattak a napfény polarizációjára. A Guy Ropars által lefolytatott kísérletek megmutatták, hogy az izlandi pát (a kalcit egy víztiszta, nagykristályos változata) mind felhős időben, mind szürkületi fényviszonyok között képes a polarizáció révén felfedni a Nap állását.
További bizonyítékul szolgált az Alderney mellett 1592-ben elsüllyedt Erzsébet-kori hajóroncsban talált izlandi pátkristály, ami arra utal, hogy a navigációs technika az iránytű elterjedése után is használatban maradt. A viking korból származó napkövet azonban mind a mai napig nem találtak a régészek.
