Kövess minket -on és -en!

Pietersburg mellett 3500 hófehér fakereszt virít a dél-afrikai vörös földbe tűzve. Ezek a keresztek emlékeztetnek minket azokra a búr farmerekre, akiket az elmúlt évtizedekben feketék gyilkoltak meg a „felszabadított” Dél-Afrikában – olvasható a Szent Korona Rádió oldalán

Azóta fehér farmernek lenni az országban a világ legveszélyesebb foglalkozásának számít. Amikor az ANC terroristái és a fegyveres banditák mellett még a kormány is a vesztüket és a javaikat akarja, a búrok már csak magukra számíthatnak. A HVIM egy búr farmert kérdezett a dél-afrikai állapotokról, hogy a mainstream média hazugságaival ellentétben megismerhessük a valóságot.

Leon Poolman hetek óta járta Európát, amikor Szentpétervárra utazott, hogy a búr Bittereinders tagjaival együtt részt vegyen az ISL „Paladins” konferencián. Itt kötött barátságot a HVIM delegációjával, ami lehetőséget nyújtott egy terjedelmes interjú elkészítéséhez. A vármegyések kiemelt figyelemmel hallgatták történeteit, hiszen Dél-Afrikából ritkán jutnak el hiteles hírek Európába.

Az egykor Afrika leggazdagabb régióinak számító Dél-Afrika és Rodézia iskolapéldái voltak annak, hogy a dolgos európai telepesek miként tudták felvirágoztatni a terméketlen területet. Munkájuknak köszönhetően nem csak ők, de a helyi fekete lakosság is soha nem látott jólétben élhetett. Ez a jólét természetesen nagy tömegben vonzott oda afrikaiakat a kontinens más területéről is. Társadalmuk a szegregáción és a búr vezetésen alapult, ami évszázadokig működött. A 20. század második felében azonban külső nyomásra, emberjogi mozgalmak zászlói alatt Nelson Mandela és kommunista terroristái vették át a hatalmat. A véres hatalomátvétel nem csak a fehér lakosságot sújtotta, de a velük egyet nem értő feketék is ezrével estek áldozatául a lincseléseknek, bestiális gyilkosságoknak.

Azóta a búrok elnyomásban élnek egykor virágzó országuk romjai között. A világ közvéleménye, ami aggódva figyelte az emberi jogokat az apartheid rendszer alatt, most elfordítja tekintetét, és nem vesz tudomást a farmjaikon legyilkolt búr farmerek sorsáról. A társadalmi igazságosság bajnokai semmi kivetnivalót nem látnak abban, hogy a dél-afrikai kormány legújabb törvénytervezete alapján kompenzáció nélkül lehet majd elvenni a farmerek birtokait, ha „az állam érdeke úgy kívánja”.

Maréknyi búr hazafi a Bittereinders soraiban próbálja megszervezni önvédelmüket, míg a „235” mozgalom tagjai az önrendelkezés elősegítésével próbálják biztosítani túlélésüket a földön, amihez évszázadok óta gyökereik kötik.

Nekünk, egy kontinensnyi távolságból, korlátozottak az eszközeink, amikkel búr bajtársainkon segíteni tudunk. A legtöbb, amit tehetünk, hogy minél több helyre eljuttatjuk küzdelmük hírét, áttörve a média hallgatásának falát. Az ő sorsuk intő példa lehet számunkra, hogy mihez vezethet, ha a jószívűség kinyitja az ország határait a bevándorlók előtt - írják a vármegyések.

Kövess minket -on és -en!

Charles Augustus Lindbergh (1902–1974) svéd bevándorlók leszármazottjaként látta meg a napvilágot Amerikában.

Egy vezető zsidó szupremácista szervezet arra szólította fel az ausztrál kormányt, hogy „azonnal lépjen”, miután egy nemzetiszocialista csoport vonult végig Melbourne belvárosán.

Egy újabb borzalmas antiszemita merénylet adott alkalmat rettegésre a hivatásos rettegőknek. Az egyik londoni kávéházban olyan cappuccinót szolgáltak fel egy zsidó párnak, amelyen a tejhabot, horribile dictu, kakaóhorogkereszt díszítette. Az esetből világhír lett. Ez nem vicc, bármilyen viccesen is hangzik.

Az 1945 novemberében kezdődő nürnbergi koncepciós perben a Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok által létrehozott Nemzetközi Katonai Törvényszék a legyőzött nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom 24 prominens katonai, politikai és gazdasági vezetőjének egyoldalú felelősségét állapította meg a második világháború bűneiben.

„… Dwight D. Eisenhower nemcsak a nemzetiszocialista rendszert gyűlölte megszállottan, hanem mindent, ami német. Az amerikai és a francia megszállási zónában több mint ötmillió német katonát zsúfoltak össze szögesdróttal bekerített gyűjtőhelyeken...

Bárhogy is zajlott le a magyar állam Kárpát-medencébe költözése, azaz a honfoglalásnak nevezett folyamat, annyi tény, hogy a környező nagyhatalmaknak nagyon nem tetszett.

Nyolc évtizednyi piacdemokrácia, konzumidiotizmus, feminista imperializmus és rendszerszintű férfiellenesség nyomán a nyugati fehér férfi mentálisan jórészt elvesztette a férfiasságát.

A francia származású feledhetetlen Leon Degrelle tábornok (Belgium, 1906-1994) a második világháború utolsó életben maradt nagy, keresztény és jobboldali politikai és katonai vezetője volt.

Miközben a Wehrmacht katonái a rommá lőtt Berlin utcáin elszánt és hősies küzdelmet folytattak a Vörös Hadsereggel, 8,5 méterrel a Birodalmi Kancellária kertje alatt, egy türelmes asszony álmai a beteljesülés előtt álltak.

William Joyce-ra gyakran utalnak „Lord Haw-Haw” néven, ami viccnek tűnik, és ami tényleg az is. Akik azonban valóban tudják, ki volt Joyce, tisztában vannak vele, hogy kivételes ember volt, aki Nyugat-párti nézeteiért szenvedett mártírhalált.

A bad-kreuznachi amerikai táborban 1945 áprilisa végén megkezdődött a szelektálás: elengedték a betegeket, a lengyeleket, az oroszokat, és elkülönítették a tisztikart. Minket, magyarokat és a németeket vegyesen egy vonatszerelvénnyel Észak-Franciaországba, Torénba irányítottak.

Az 1945 kora tavaszán elindított Tavaszi ébredés kódnevű hadműveletnek, a második világháború utolsó nagy német offenzívájának – amellyel a Führer kísérletet tett a Vörös Hadsereg visszaszorítására, és a létfontosságú zalai olajmezők biztosítására –, a Dunántúl volt a terepe.

Terrorszervezetté nyilvánította az Antifa mozgalmat Donald Trump. Az amerikai elnök a közösségi oldalán jelentette be a döntést, de abból nem derül ki, mely csoportok az érintettek, mivel a szervezet nem rendelkezik központilag meghatározott struktúrával.

„Púpos gnóm”, „vörös hóhér”, „a diktatúra legvéresebb hiénája”, „egy emberkeverék karvalyból és hiénából gyúrva” – írták a korabeli újságok a Tanácsköztársaság bukását követően Korvin Ottóról. „Nemes jellemű, izzó lelkű forradalmár”, „egy elvi vasember” – zengtek róla dicshimnuszokat az 1945–1989 közötti politikai rendszerek tollnokai.

A Tiszamenti falucskában – Tiszaeszláron – egy Solymosi nevű parasztasszony kékítőért küldötte Eszter nevű 14 éves leányát. A kis Solymosi Eszter azonban sohasem tért vissza.