Kövess minket 
-on és 
-en!
Christopher Nolan rendezte Dunkirk című film annak ellenére, hogy egy kivételesen jó, átélhető világháborús mozi, van egy rettentesen gyenge pontja, amelyre nem árt fölhívni a figyelmet.
(MNO)
A második világháború elején a Franciaország ellen indított német hadjárat ugyan nem volt különösebb hatással Közép-Európa belső viszonyaira, maga az eseménysor és tanulságai mégis érdekesek, mert jól megvilágítják a Führer gondolkodását, s egyúttal azt is, ahogy az angolok látni és láttatni szeretik a világháború egyes eseményeit.
Nolan filmje nem akar moralizálni vagy igazságot tenni – ez erénye is a filmnek –, de azt az általános tévedést, hogy a németek a légierejükkel akarták megsemmisíteni a BEF-et (British Expeditionary Force), meg sem kísérelte eloszlatni. A Dunkirk valóban izgalmas háborús opusz, amely átélhető módon három szálon (földön, égen, tengeren) futtatja az eseményeket. Nolan kiválóan használta föl a kevés még meglévő, működőképes korabeli harci eszközt, valamint jól keverte a drámai részeket az akciójelenetekkel. Amint egy interjúban elmondta: „Szempont volt az is, hogy a nézőpontok váltogatásával el tudjam érni, hogy a néző ne kapjon pihenőidőt, és a feszültség végig a vászon elé szegezze.” Ezt a célt a rendezőnek kétségkívül sikerült elérnie. Hiányérzete csak annak lehet, aki esetleg utánaolvasott a dunkerque-i eseményeknek, és beleütközött a Hitler által adott háromnapi haladékba, ami lehetővé tette az angoloknak, hogy a BEF zömét hazaszállítsák.
A német véderő 1940 májusában villámháborús lendülettel kerülte meg az áttörhetetlennek tartott Maginot-vonalat, majd kettévágta a francia–angol–kanadai–belga hadsereget, s azok a legnagyobb káoszban voltak kénytelenek Dunkerque (angolul: Dunkirk) üdülővárosig menekülni. A német páncélosok megállíthatatlanok voltak, a város körüli védelmi zóna egyre kisebb lett, így a dunkerque-i strandon szorongó több tízezer, többnyire angol katona drámai körülmények között várta a menekülést jelentő behajózást. Az első világháborús győzelemből fakadó önelégültség a franciáknál olyan felkészületlenséget és gyenge hatásfokot eredményezett, amely az egész francia haderőre érvényes volt, és totális erkölcsi-katonai összeomlásukhoz vezetett. A németek pedig bebizonyították, hogy a kisebb létszámú, gyengébb páncélvédettségű harckocsik jobb műszaki felszereltséggel, magasan képzett legénységgel és kiváló minőségű rádiókkal sokkal hatékonyabbak a harcmezőn, mint azt a szövetségesek gondolták.
A németek gyors közeledése miatt a szövetségesek számára nem sok esély volt a menekülésre, de ekkor váratlan dolog történt: a német páncélosok „állj” parancsot kaptak, amely egyenesen Hitlertől jött. Erre azonban ritkán szokás emlékezni, mert bizony kellemetlen kérdéseket és következtetéseket vet föl.
A Führer 1940. május 23-án Charleville-be, az ideiglenes főhadiszállásra érkezett, hogy tanácskozzon tábornokaival, akik a világraszóló győzelmet már a kezükben érezték. 1940. május 24-én azonban, még a Charleville-ben tartott helyzetértékelés idején Hitler kiadta a 13-as számú utasítását, amelyben elrendelte a német páncélosok megállítását, egyben pedig a Luftwaffének adott lehetőséget arra, hogy a katlanba zárt brit erőket támadhassa. Ezzel viszont az a probléma, hogy a Luftwaffe technikailag és logisztikailag nem állt készen egy akkora feladatra, mint egy szűk helyre zsúfolódó hadsereg megsemmisítése. Ezt a ködös idő, valamint a sziszifuszi munkát végző brit légierő is nehezítette.
|
|
|
|
|
|
Ezzel Hitler is tisztában volt, nem kevésbé a német légierő vezetése. Így Wolfram von Richthofen is, a Luftwaffe tábornoka, akinek főhadiszállása csak 50 mérföldre volt a szorongatott Dunkerque-től, tehát tökéletesen átlátta az angolok reménytelen helyzetét. A híres Vörös Báró unokaöccse szoros telefon-összeköttetésben állt a Luftwaffe vezérkari főnökével, Hans Jeschonek tábornokkal. A tőle kapott magyarázat a páncélosok megállásáról ugyancsak kihozta sodrából von Richthofent, és talán ő fogalmazta meg legjobban a főtiszti karnak a döntéssel kapcsolatos érzelmeit: „Hát mit képzel Adolfchen [Adolfocska, Hitler gúnyneve], meddig szórakozhat még? – ordította beosztottjai előtt. – Jeschonek azt mondja, visszavonta Dünkirchen alól a páncélosokat, hogy megkímélje az angolokat a szégyenletes vereségtől. Miféle baromság ez?”
Charleville-ben is forrtak az indulatok, de nagyon keveset lehet tudni az ekkor ott történtekről. A német hadsereg vezérkari főnöke, Franz Halder a naplójában „fájdalmas veszekedésekről” tesz említést. A lényeget Walter Schellenberg, a német kémfőnök foglalta össze emlékiratában: „Hitler 1940. május 23-án a katonai tanácsadók elkeseredett ellenállása ellenére kétnapos harci szünetet rendelt el. Ezenfelül parancsot adott a német gyors kötelékeknek, hogy vonuljanak vissza a La Bassée-csatornához. Ez lehetővé tette az angolok visszavonulását a Brit-szigetekre. Hitlernek az az állítása, hogy parancsával biztonsági reteszt teremtett a délnyugati francia csapatokkal szemben, minden alapot nélkülözött. … A valódi okokat azonban az ő faji és világpolitikai koncepciójában kell keresni.”
Hitler ugyanis ekkor erősen hitt egy angolokkal kötendő kompromisszumos békében, amire viszont a Churchill-féle háborús kabinettel esélye sem volt. Hitler és a tábornoki kar vitája odáig jutott, hogy május 27-én újra elrendelte a páncélosok előretörését, de addigra az angolok rendkívüli szervezőkészségről tanúságot téve, a Dinamó hadművelet keretében több mint háromszázezer katonát szállítottak át a La Manche csatornán. Ezzel összefüggésben a Führer július 19-én a Reichstagban mondott nagy beszédében békeajánlatot tett Angliának a következő szavakkal: „E történelmi órában lelkiismereti kötelességemnek tartom, hogy még egyszer az Angliában élők józan eszéhez szóljak. Úgy érzem, ezt annál is inkább megtehetem, mert nem legyőzöttként könyörgök valamiért, hanem győztesként szólok a józan észhez. Semmi kényszerítő okot nem látok e háború folytatására.” Churchill a brit parlament támogatásával megvetéssel utasította el ezt az ajánlatot.
A németek, illetve Hitler szándékát a páncélosok megállítása kapcsán az angol katonai szakemberek is fölismerték már a drámai események idején, de később is. A leghíresebb brit katonai teoretikus, hadtörténész Basil Liddell Hart így fogalmazott: „A brit hadsereg Franciaországból való szökését gyakran nevezték Dunkerque csodájának. A német páncélos erők elérték a csatornapartot a brit hadsereg háta mögött, amíg az még mindig mélyen benn volt Flandriában. Elvágták a saját ellátóbázisaitól és a francia hadsereg zömétől, így valószínűnek látszott, hogy a tengertől is elvágják. Azok, akik ebből a helyzetből elmenekülhettek, gyakran töprengtek azon, hogy ez nekik vajon hogyan sikerült. A válasz az, hogy Hitler beavatkozása mentette meg őket, amikor már semmi sem maradt. Egy hirtelen parancs leállította a páncélos erőket, amikor már Dunkerque közelében voltak, és visszatartották, amíg a visszavonuló britek elérték a kikötőt, és kicsúsztak a karmaik közül.”
Mindezt Hart szerint Hitler azért tette, mert „ha az angol sereget foglyul ejtik Dunkerque-nél, az angolok úgy érezhették volna, hogy folt esett a becsületükön, amelyet le kell mosni. Azzal, hogy hagyta elmenekülni az angolokat, Hitler kiengesztelni remélte őket”. Szokatlanul őszinte szavak. Nolan valószínűleg nem olvasta Liddell Hart könyvét, a The Other Side of the Hillt, amely 1948-ban jelent meg.
A közel negyedmillió katonából álló BEF volt Nagy-Britannia egyetlen kiképzett és jól felszerelt hadserege Európában, a másik hadseregük a Távol-Keleten állomásozott. Igaz, hogy a brit katonák mindössze a puskájukat tudták megmenteni, de legalább ők megmenekültek, és ennek tudatában Churchill 1940. június 4-i nagy hatású beszédében látszólag joggal mondta: „Harcolni fogunk a parton, a partra szállási helyeken, harcolni fogunk vidéken és a városok utcáin.” Majd a mikrofonra tette a kezét és hozzátette: „És sörösüvegeket fogunk hozzájuk vágni, mert valójában az az egyetlen, amink van.” A BEF ugyanis teljes nehézfegyverzetét és szállítóeszközeit Flandriában hagyta. Liddell Hart is elismeri könyvében, hogy Anglia 1940 nyarán kiszolgáltatott, védtelen állam volt, a német invázió mégsem történt meg. Nolan tehát egy olyan történelmi akciófilmet készített, amely nagyon egyoldalúan mutatja be az eseményeket. Ha Nolan történetileg hiteles filmet akart volna készíteni, akkor a charleville-i német főhadiszálláson történteket is be kellett volna mutatnia, amennyire lehetséges. Ez nem így történt, ezért a film tévedésen alapuló közvélekedést ismételt meg, látványos elemekkel teletűzdelve.
