Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Napjaink tömegemberét folyamatosan üzenetekkel bombázza a tömegmédia. Ez a médiatikus információáradat fokozatosan olyan szubjektív képzetet (a szó szoros értelmében vett kényszerképzetet) kelt benne a valóságról, amely valóságosabbnak tűnik neki, mint maga a tényleges (objektív) valóság.

 „A valóság átértelmezésében meghatározó szerepet játszik a virtualitás fogalma: virtualitás az, ami nem a valóság, de olyan, »mintha« az lenne. (…) Virtualitás a nem abszolút mértékkel rendelkező valóság, az a valóság, amelynek nem eleve adott abszolút jellege van, hanem viszonylagos és változó mértéke. A reprezentációs technikákkal előállított létezők eredendően virtuálisak.” (Ropolyi László, ELTE) Magától értetődően egy meghamisított valóságról van szó, amely csak önmagát képviseli, és a rendszergazdák társadalmi modelljét hitelesíti. A probléma az, hogy ez a kamuvalóság egyre inkább az egyedüli valóságnak tűnik, és a döntéshozók ez alapján hozzák meg döntéseiket, nem pedig a tényleges valóság alapján. Mindez egy kafkai világot eredményez, amely végül menthetetlenül darabokra fog törni a valódi világon, hiába is tagadják ez utóbbi létezését. Vegyünk néhány példát a problematika szemléltetésére.

Egy totális gazdasági összeomlás lehetősége nincs benne a gazdaság média által szolgáltatott reprezentációs narratívájában, amely 2008 óta egyetlen vezérmotívumra korlátozódik: „a növekedés újraindult!” Szokás szerint mindenki csatlakozik az uralkodó reprezentációs narratívához. Még ha az emberek nem is teljesen balekok, mégis hagyják a bankokban szunyókálni a pénzüket, noha a valódi valóság egészen mást mutat nekik: szüntelenül növekvő adóssághegyet, amely sohasem lesz lebontva; pénzügyi buborékokat, amelyek csak arra várnak, hogy kidurranjanak; gyakorlatilag csődben lévő államokat; hektikus gazdasági környezetet; olyan törvényeket, amelyek lehetővé teszik a magánbetétek megcsapolását a csődbe jutott bankok feltőkésítésére; általános munkanélküliséget, amely az automatizálás és a harmadik világbeli bevándorlás következtében még általánosabb lesz; bankóprést, amely főleg a tőzsdei spekulációt és a hitelalapú (fenn az ernyő, nincsen kas) fogyasztást táplálja, és így tovább. A virtuális valóság azt duruzsolja, hogy minden ugyanúgy folytatódhat, mint korábban. A tényleges valóság azt mennydörgi, hogy semmi sem folytatódhat ugyanúgy, mint korábban. A médiatikus üzenet ereje azonban kötelez, és a népesség zavartalanul fogyaszt, mintha nem kellene előbb vagy utóbb megfizetnie a „szükségszerű kiigazítások” (vagyis az elkerülhetetlen nadrágszíj-megszorítások és egyéb sokkterápiák) árát.

Másik példa: a nemek reprezentációs nar­ratívája, amely szerint egy férfi és egy nő között nincs semmiféle különbség, vagyis egy férfi ugyanolyan nő, mint a többi, vagy ha jobban tetszik, egy nő ugyanolyan férfi, mint a többi. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nincs szükség sajátságos férfi-női társadalmi szerepekre. A nemek közötti biológiai határok mesterséges eltörlése valójában az aktuális rendszerpropaganda egyik nagy átnevelő-felforgató témája Nyugaton.

Mint a modernitás legtöbb aberrációja, ez is az angolszász világból ered. Ez esetben is megfigyelhető, hogy fittyet hányva a természetre, nem a tényleges, hanem a virtuális valóságnak megfelelően változnak a törvények, a társadalmi választások, sőt általában az erkölcsök. Az emberi történelem és a biológia – amelyek egyaránt azt bizonyítják, hogy a férfiak és a nők különbözőek és komplementerek – semmit sem számít a virtuális valósággal szemben, amelyet a televízió, a reklám és a mozi plántál a fejekbe. A társadalmi magatartások fokozatosan úgy alakulnak, mintha férfiak és nők többé már nem is léteznének valójában, és egy intézményesített hermafroditizmus keretében valamiképpen feloldódnának a férfias nők és nőies férfiak semleges nemű köztes kategóriájában.

Pedig ez a virtuális hímnő-nőhím egy mutáns és életképtelen embertípus, amely ellentmond kétmillió évnyi evolúciónak. Miért életképtelen? Mert az a társadalom, amelyik többé már nem a gyermekszülést tartja a nők és a csoportvédelmet a férfiak prioritásának, arra ítéltetik, hogy előbb-utóbb lecserélik olyan népességek, amelyek asszonyai gyerekeket szülnek a férfiak védelme alatt. Nyugaton most éppen ez történik. A szociológiai-politikai hermafroditizmus tehát egy időleges jelenség, egy természetellenes zárójel, egy átmeneti pillanat, amely megelőzi az eltűnést. Mintha kimondottan az lenne a cél, hogy teljesen elpuhítsa, elnőiesítse, kiherélje az európai (fehér) férfit, hogy minél könnyebb legyen a Coudenhove-Kalergi által propagált kevert rasszú „újeurópai” kitenyésztése.

Alapszabály, hogy a valóság plátói árny­képe azon nyomban elenyészik, amint szembesül a tényleges valósággal. Vegyük például a multikulturalizmus idillikus-harmonikus virtualitását, amellyel a média traktálja a jónépet. Ez az imázs trendinek számít a balliberális urbánus (illetve újabban már inkább rezidenciális) burzsoázia és a közvéleményformáló médiaértelmiség köreiben, mert anyagi és szociális helyzetüknél fogva halvány fogalmuk sincs az etnikai kisebbségekkel való együttélés valóságáról. Számukra a virtuális multikulti maga a paradicsom.

Egészen más a helyzet a nagyvárosi őshonos plebs esetében, amely a multikulturalizmust a mindennapjaiban kénytelen meg- és túlélni, és ez olyan érzés, mint amikor valakit gyomorszájon vágnak. Nem egyszer, hanem folyamatosan. Életvitelszerűen. Számukra tehát a reális multikulti maga a pokol, amelyből menekülni kell. Ez a „fehérek menekülése” (white flight) néven ismert és dokumentált szociológiai jelenség.

Akárhogyan is, a való világba való visszatérés előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz mindenki számára, mert a végtelenségig nem lehet úgy tenni, mintha nem létezne. A rendszergazdák persze túl messzire mentek, és már nem visszakozhatnak. Így aztán a tényleges valóság minden bizonnyal brutális módon (gazdasági összeomlás, energetikai válság, etnikai polgárháború formájában) fog jelentkezni. A kamuvalóság katasztrófákat eredményez, amelyek majd leleplezik valódi természetét. A tényleges valósághoz való visszatérés olyan lesz, mint a szülés: véres és fájdalmas. Ez lesz a realitás revánsa. Naturam expellas furca, tamen usque recurret (A természet visszatér, ha vasvillával űzöd is el).

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Házunkba 1944. december 31-én lépett be az első szovjet katona, és németeket keresett. Miután jól megetettük őt, társai is meglátogattak egyre sűrűbben. Közben néha elvittek tolmácskodni, mert lengyelül beszéltem.

Neobolsevik Amerikában a fehéreket – konkrétan a heteroszexuális fehér férfiakat – hibáztatni az elképzelhető összes társadalmi gondért, bajért, bánatért valósággal nemzeti sportnak számít, amely a feketék és az etnomazochista fehérek körében hovatovább népszerűbb még a kosárlabdánál is.

A nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom egyik első embere, Heinrich Himmlernek bajorországi, festői környezetből álló tóparti villáját szállodává és étteremmé alakították át, amiért „természetesen” áll a bál a zsidó-liberális médiában.

Mi a magyarság jelenlegi helyzete a pozsonyi csata tükrében? Szinte lehetetlen vállalkozás a megfogalmazott kérdésre minden igényt kielégítő válaszokat adni, de ugyanilyen lehetetlen, hogy nemzeti érzelmű magyar ember ne gondolkodna el ezeken az összefüggéseken ezekben a napokban.

Az első ember alkotta eszközt, amely áttörte a világűr határát, az Adolf Hitler szupertitkos csodafegyver-programját, az A-4-es vagy közismertebb nevén a V-2-es ballisztikus rakétát megépítő fejlesztőcsoport vezetője, dr. Wernher von Braun konstruálta meg.

Egy céges prezentációtechnika tréningre készülve érdekes dolgot fedeztem fel az OpenAI képrajzoló mesterséges intelligenciájával való interakcióban.

Hét évtizeddel a második világháború vége után még éltek emberek, akiknél hitelesebben senki sem tudta elmondani, mit tapasztalhatott egy civil a budai oldalon 1944-45 telén.

Az, hogy az emigrációban minden a nemzeti irányt képviselő férfi ellen a legaljasabb hajsza folyik, lassan már természetes lesz még azok számára is, akiken a rágalom ostora csattog.

A Szovjetunióba 1944 decemberében és 1945 januárjában tömegesen elhurcolt férfiak és nők között szép számban találunk papokat is. Közülük többen soha nem tértek vissza hazájukba.

Szabadon engedték az antifasiszta Ilaria Salist, akit egy erőszakos bűncselekmény miatt tartottak eddig fogva a magyar hatóságok – írta a La Repubblica.

Százezres halálkvóták túlteljesítésében versengtek a Sztálin kegyeiért remegő parancsnokok, amikor a paranoia új szintre lépett a Szovjetunióban.

A világ félrevezetett népei, főként az amerikai demokrácia szemében ma is úgy él a hajdanvaló „Csehszlovákia”, mint a „humanizmus és a becsület, a jólét ás szocialista igazságosság” hazája – ezzel szemben persze a régi Magyarországot szeretik úgy feltüntetni a csehek, mint a feudalizmus, a reakció, túlzó sovinizmus földjét.

Zsidó-liberális hisztéria vezette fel a Bayern München és az olasz Lazio visszavágóját, aminek a tétje negyeddöntőbe jutás a Bajnokok Ligájában.

A vérzivataros 20. század során több híres és hírhedt személyiség is megfordult a szegedi Csillag börtön celláiban.

A balközép zöldpárt berlini politikusa Adolf Hitlert éltette, amikor a rendőrök éppen alkoholtesztre vitték.