Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Napjaink tömegemberét folyamatosan üzenetekkel bombázza a tömegmédia. Ez a médiatikus információáradat fokozatosan olyan szubjektív képzetet (a szó szoros értelmében vett kényszerképzetet) kelt benne a valóságról, amely valóságosabbnak tűnik neki, mint maga a tényleges (objektív) valóság.

 „A valóság átértelmezésében meghatározó szerepet játszik a virtualitás fogalma: virtualitás az, ami nem a valóság, de olyan, »mintha« az lenne. (…) Virtualitás a nem abszolút mértékkel rendelkező valóság, az a valóság, amelynek nem eleve adott abszolút jellege van, hanem viszonylagos és változó mértéke. A reprezentációs technikákkal előállított létezők eredendően virtuálisak.” (Ropolyi László, ELTE) Magától értetődően egy meghamisított valóságról van szó, amely csak önmagát képviseli, és a rendszergazdák társadalmi modelljét hitelesíti. A probléma az, hogy ez a kamuvalóság egyre inkább az egyedüli valóságnak tűnik, és a döntéshozók ez alapján hozzák meg döntéseiket, nem pedig a tényleges valóság alapján. Mindez egy kafkai világot eredményez, amely végül menthetetlenül darabokra fog törni a valódi világon, hiába is tagadják ez utóbbi létezését. Vegyünk néhány példát a problematika szemléltetésére.

Egy totális gazdasági összeomlás lehetősége nincs benne a gazdaság média által szolgáltatott reprezentációs narratívájában, amely 2008 óta egyetlen vezérmotívumra korlátozódik: „a növekedés újraindult!” Szokás szerint mindenki csatlakozik az uralkodó reprezentációs narratívához. Még ha az emberek nem is teljesen balekok, mégis hagyják a bankokban szunyókálni a pénzüket, noha a valódi valóság egészen mást mutat nekik: szüntelenül növekvő adóssághegyet, amely sohasem lesz lebontva; pénzügyi buborékokat, amelyek csak arra várnak, hogy kidurranjanak; gyakorlatilag csődben lévő államokat; hektikus gazdasági környezetet; olyan törvényeket, amelyek lehetővé teszik a magánbetétek megcsapolását a csődbe jutott bankok feltőkésítésére; általános munkanélküliséget, amely az automatizálás és a harmadik világbeli bevándorlás következtében még általánosabb lesz; bankóprést, amely főleg a tőzsdei spekulációt és a hitelalapú (fenn az ernyő, nincsen kas) fogyasztást táplálja, és így tovább. A virtuális valóság azt duruzsolja, hogy minden ugyanúgy folytatódhat, mint korábban. A tényleges valóság azt mennydörgi, hogy semmi sem folytatódhat ugyanúgy, mint korábban. A médiatikus üzenet ereje azonban kötelez, és a népesség zavartalanul fogyaszt, mintha nem kellene előbb vagy utóbb megfizetnie a „szükségszerű kiigazítások” (vagyis az elkerülhetetlen nadrágszíj-megszorítások és egyéb sokkterápiák) árát.

Másik példa: a nemek reprezentációs nar­ratívája, amely szerint egy férfi és egy nő között nincs semmiféle különbség, vagyis egy férfi ugyanolyan nő, mint a többi, vagy ha jobban tetszik, egy nő ugyanolyan férfi, mint a többi. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nincs szükség sajátságos férfi-női társadalmi szerepekre. A nemek közötti biológiai határok mesterséges eltörlése valójában az aktuális rendszerpropaganda egyik nagy átnevelő-felforgató témája Nyugaton.

Mint a modernitás legtöbb aberrációja, ez is az angolszász világból ered. Ez esetben is megfigyelhető, hogy fittyet hányva a természetre, nem a tényleges, hanem a virtuális valóságnak megfelelően változnak a törvények, a társadalmi választások, sőt általában az erkölcsök. Az emberi történelem és a biológia – amelyek egyaránt azt bizonyítják, hogy a férfiak és a nők különbözőek és komplementerek – semmit sem számít a virtuális valósággal szemben, amelyet a televízió, a reklám és a mozi plántál a fejekbe. A társadalmi magatartások fokozatosan úgy alakulnak, mintha férfiak és nők többé már nem is léteznének valójában, és egy intézményesített hermafroditizmus keretében valamiképpen feloldódnának a férfias nők és nőies férfiak semleges nemű köztes kategóriájában.

Pedig ez a virtuális hímnő-nőhím egy mutáns és életképtelen embertípus, amely ellentmond kétmillió évnyi evolúciónak. Miért életképtelen? Mert az a társadalom, amelyik többé már nem a gyermekszülést tartja a nők és a csoportvédelmet a férfiak prioritásának, arra ítéltetik, hogy előbb-utóbb lecserélik olyan népességek, amelyek asszonyai gyerekeket szülnek a férfiak védelme alatt. Nyugaton most éppen ez történik. A szociológiai-politikai hermafroditizmus tehát egy időleges jelenség, egy természetellenes zárójel, egy átmeneti pillanat, amely megelőzi az eltűnést. Mintha kimondottan az lenne a cél, hogy teljesen elpuhítsa, elnőiesítse, kiherélje az európai (fehér) férfit, hogy minél könnyebb legyen a Coudenhove-Kalergi által propagált kevert rasszú „újeurópai” kitenyésztése.

Alapszabály, hogy a valóság plátói árny­képe azon nyomban elenyészik, amint szembesül a tényleges valósággal. Vegyük például a multikulturalizmus idillikus-harmonikus virtualitását, amellyel a média traktálja a jónépet. Ez az imázs trendinek számít a balliberális urbánus (illetve újabban már inkább rezidenciális) burzsoázia és a közvéleményformáló médiaértelmiség köreiben, mert anyagi és szociális helyzetüknél fogva halvány fogalmuk sincs az etnikai kisebbségekkel való együttélés valóságáról. Számukra a virtuális multikulti maga a paradicsom.

Egészen más a helyzet a nagyvárosi őshonos plebs esetében, amely a multikulturalizmust a mindennapjaiban kénytelen meg- és túlélni, és ez olyan érzés, mint amikor valakit gyomorszájon vágnak. Nem egyszer, hanem folyamatosan. Életvitelszerűen. Számukra tehát a reális multikulti maga a pokol, amelyből menekülni kell. Ez a „fehérek menekülése” (white flight) néven ismert és dokumentált szociológiai jelenség.

Akárhogyan is, a való világba való visszatérés előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz mindenki számára, mert a végtelenségig nem lehet úgy tenni, mintha nem létezne. A rendszergazdák persze túl messzire mentek, és már nem visszakozhatnak. Így aztán a tényleges valóság minden bizonnyal brutális módon (gazdasági összeomlás, energetikai válság, etnikai polgárháború formájában) fog jelentkezni. A kamuvalóság katasztrófákat eredményez, amelyek majd leleplezik valódi természetét. A tényleges valósághoz való visszatérés olyan lesz, mint a szülés: véres és fájdalmas. Ez lesz a realitás revánsa. Naturam expellas furca, tamen usque recurret (A természet visszatér, ha vasvillával űzöd is el).

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

A dunántúli hadműveletekben vettünk részt 1944 őszén és telén. Székesfehérvár eleste után – december 26-án – a balról Pusztavám, jobbról Csákvár–Környe irányába előre törő szovjet csapatok bekerítettek bennünket.

A liberális brit bíróság „elkötelezett fajgyűlölőknek” nevezte őket, akik a bíró szerint „terrorizmusra buzdítottak”.

Másodjára állt bíróság elé az antifa támadások elsőrendű vádlottja, Ilaria Salis a Fővárosi Törvényszéken. A Markó utcai épület tárgyalótermébe ismételten széles vigyorral a képén nézett végig a hallgatóságon. 

Habár Benito Mussolinit, a Ducét 1945-ben, 61 évesen kommunista partizánok bestiálisan meggyilkolták, a dinasztia a mai napig meghatározó az olasz politikai és közéletben, leginkább Alessandra Mussolini miatt.

Akik még nem ismernék a történetét annak a mondásnak, hogy Románia a "történelem prostituáltja", annak segítünk hat történelmi momentummal, amely eléggé tiszta képet fest arról, milyen szövetségese volt ez az ország néhai partnereinek.

Kampánycsapatának egyik tagja hozta zsidó-liberális támadások kereszttüzébe az elnökjelöltségért induló kormányzót.

Mint tüzér – aki megjárta a Don-kanyar poklát – 1944. november 4-én estem szovjet fogságba Dunaföldvárnál.

Jó ideje keringett egy különös történet, miszerint a sarkkörön lévő Alexandra Land nevű szigeten működött egy meteorológiai állomás, amely második világháború alatt a titkos német tudományos projektek helyszíne volt.

Meglepő hirdetés tűnt fel nemrég a legnagyobb magyar ingatlanos oldalon – egy, a csobánkai villaövezetben, a főváros szívétől alig húsz kilométerre fekvő századfordulós épület leírása ugyanis a következő mondattal nyit: eladóvá vált a hajdani Szálasi-villa.

1879. december 21-én született Joszif Visszarionovics Sztálin, aki három évtizeden át volt a Szovjetunió legfőbb vezetője. 

Az ügyészek egy 98 éves egykori tábori őr ellen emeltek vádat, akit azzal vádolnak, hogy részt vett a Sachsenhausen koncentrációs tábor 3300 rabjának „kegyetlen és alattomos meggyilkolásában”.

Az tény, hogy november 4-én hajnalban a szovjet csapatok ismét rátörtek Budapestre, Nagy Imre a Jugoszláv nagykövetségre menekült. Az viszont egyáltalán nem igaz, hogy ezen a napon leverték volna a szabadságharcot. Sőt.

A lengyelországi Gierloz közelében, az erdőben elrejtett Adolf Hitler második világháborús bunkere. Hilter háborús főhadiszállásának romjai egy 200 épületből álló, erdőben elrejtett város volt.

Furcsa észjárásuk van a németországi hatóságoknak: minél aktívabb és erőszakosabb a szélsőbaloldali Antifa, annál inkább fellépnek a nacionalista színtér ellen. Abszurd? Igen, de pont ez a valóság.

Ilaria Salist az európai parlamenti választáson jelöltként indítja a Vörös-Zöld Szövetség nevű olasz politikai formáció, amely megerősítette, hogy a Magyarországon fogva tartott nő felkerült a listájukra.