Kövess minket 
-on és 
-en!
A legtöbb ifjú kommunista átment Rákosi kezei alatt a szegedi Csillagban, miközben a moszkvai emigráció tagjai fogyatkoztak – a későbbi diktátor nagyobb biztonságban volt itthon a rácsok mögött, mint a Szovjetunióban.
A világháború nagyobbik részét már ő is Moszkvában töltötte, ahol ugyan vizsgálat indult ellene, de Sztálin közbeszólt: „hagyják békén Rákosit!”
Rákosi Mátyás jó eszű gyerek volt, szeretett a középpontban lenni és másokat irányítani. A későbbi kommunista diktátor fiatalon kapcsolatba került a politikával, a kommunisztikus eszmék mellett kötelezte el magát, de egészen az I. világháború végéig nem volt biztos, hogy hivatásos forradalmár lesz belőle. Aztán hirtelen a tanácskormányban találta magát szociális termelési népbiztosként, és a Vörös Őrség parancsnoka lett. Ekkori élményei hatására később úgy vélte, hogy kiérdemelte a tábornoki rangot.
A két világháború között a Komintern szolgálatában állt az olasz szocialisták nagy bosszúságára, akik Pingvinnek csúfolták. A legtöbb időt azonban a rácsok mögött töltötte Szegeden, de Moszkvában ekkor sem vesztették szem elől.
A rácsok mögött nagyobb biztonságban volt
Rákosi összesen 15 évet ült börtönben 1925–1940 között. Előbb az állami és társadalmi rend erőszakos felforgatására tett kísérlet, utána a Tanácsköztársaság idején játszott szerepe miatt raboskodott a váci fegyházban, majd a szegedi Csillag börtönben – második perében életfogytiglanra ítélték, de nem kellett letöltenie.
A mából visszatekintve igencsak paradox, hogy épp ekkoriban vált a magyar kommunista mozgalom meghatározó alakjává – ennek több oka is volt. Egyrészt a Komintern-propaganda sikerrel faragott belőle Horthy börtönében sínylődő hőst az elvtársak szemében.
Másrészt Rákosi a Tanácsköztársaság idején még nem tartozott a mozgalom vezérei közé, csupán a többtucatnyi magasabb beosztású funkcionárius egyike volt valahol az első és a második vonal határán.
|
|
|
|
|
|
A sztálini terror azonban eltüntette útjából a »sorban előtte álló« riválisokat, elsősorban Kun Bélát. Rákosi a szegedi Csillagban nagyobb biztonságban volt, mint a Szovjetunióban élő magyar kommunista emigráció tagjai.
Emellett maga a börtön is különös miliőt biztosított, ahol a kommunisták sajátos mini kommunát hoztak létre.
Rákosi „felnőtt” a börtönben
Élénk kapcsolatot tartottak a külvilággal, megvesztegették az őröket, konspiráltak, illegális irodalmat csempésztek be. Frakcióküzdelmeket vívtak a rácsok mögött, aminek kihatása volt a falakon túli kommunista mozgalomra is: a döntő szót minden kérdésben a börtönbeli vezetőség, a „szem” mondta ki, amelynek élén Rákosi Mátyás állt. Ezúttal is jól helyezkedett, börtönírnokként az őrökkel is úgy érintkezhetett, mint a kommunista foglyok szószólója.
A két világháború között illegalitásban működő kommunista mozgalom tagjai igencsak rendszeres vendégnek számítottak a szegedi Csillagban. Többségük 1–3 évvel megúszta, Rákosi a maga életfogytiglanjával a kivételek közé tartozott.
Így azonban a 30-as években gyakorlatilag mindenki átment Rákosi, a – börtönben legalábbis – „nagy öreg” kezei alatt, sokuk neve nagyon is ismerősen csenghet későbbi szerepük okán, mint Révai József, Karikás Frigyes, Kádár János, Apró Antal, Fock Jenő. Vagy éppen Szücs Ernő, aki egyes visszaemlékezések szerint Rákosi samesze volt a Csillagban.
Később az ÁVH parancsnokhelyettese, végül áldozata lett, Rákosi parancsára verték agyon kihallgatói már a „népi demokrácia” börtönében 1950-ben.
A börtön Rákosi számára sajátos laboratórium volt a hatalomtechnika „fejlesztéséhez”, gyakorlásához. Az információbirtoklás és -adagolás monopóliuma, intrikák, ravaszság, alattomosság mind olyan részét képezték az eszköztárának, amelyeket 1945 után a nagypolitikában is használt.
Maga mögött tudhatta a nemzetközi kommunista mozgalom támogatását, a szervezeti kereteket a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), a Komintern, a Vörös Segély vagy éppen a szovjet kormány biztosította számára úgy, hogy ő maga börtönben ült. Illetve nagyban támaszkodhatott kiterjedt családja támogatására is.
|
|
|
|
|
|
Két szerencsés tényező
A szabadulást 1940 tavaszán két tényező szerencsés együttállása hozta el, de úgy is mondhatjuk, hogy egy kedvező pillanatban meghozott politikai döntés volt. A magyar jog szerint ugyanis az igazságügy-miniszter kezdeményezhette bármely elítélt feltételes szabadlábra bocsátását akkor, ha jó magaviseletével ezt „kiérdemelte”, és büntetésének háromnegyedét már letöltötte.
Életfogytiglan esetén 20 évvel számoltak, 1925-től 1940-ig pont 15 év telt el. A szovjet–magyar kapcsolatok pedig épp ekkor hirtelen – és csak rövid ideig – meredeken kezdtek felfelé ívelni.
Az első világháborút követően ugyanis Románia bekebelezte az 1812 óta az Orosz Birodalom részét képező Besszarábiát, amely „kibővített” visszaszerzésére Sztálin az 1938 után radikálisan megváltozott helyzetet látta alkalmasnak. A Szovjetunió és Németország a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékában Közép-Kelet-Európát érdekszférákra osztotta, a németek elismerték a szovjetek igényét – többek között – a Romániához tartozó Besszarábiára (a Romániának 1940 júniusában átnyújtott ultimátumban a szovjetek még megtoldották követeléseiket Észak-Bukovinával).
Magyarország ekkor már nyíltan kifejezte igényét Erdély visszacsatolására. Kevesen tudják, hogy 1940-ben kis híján magyar–román háború tört ki. Ebben a helyzetben a magyar és a szovjet érdek átmenetileg közelített egymáshoz, és ez volt Rákosi szerencséje.
A feltételes szabadlábra bocsátás törvényi lehetőségét kihasználva a magyar hatóságok Moszkvának kedvező döntést hozva átadták Rákosi Mátyást a szovjeteknek, ügyét tehát végső soron a politika döntötte el. Budapesten ugyanakkor igyekeztek gondoskodni arról, hogy soha többé ne térhessen vissza Magyarországra. Cserébe a Szovjetunió 1941 márciusában visszaszolgáltatta Magyarországnak az 1849-es cári intervenció idején zsákmányolt honvédzászlókat. A zászlók ekkor már évek óta Rákosi kiengedésének lehetséges ellentételezését jelentették, de a nyilvánosság előtt sem a magyar, sem a szovjet kormány nem kötötte össze a két ügyet.
„Hagyják békén Rákosit”
Miután 1940 novemberében Moszkvába érkezett, Rákosi először is a barvihai szanatóriumba vonult pihenni, itt ismerte meg későbbi feleségét, a jakut származású, jogi végzettséggel rendelkező, akkor a Legfelsőbb Bíróságon dolgozó Feodora Fjodorovna Kornyilovát, becenevén Fenyát. Kornyilova ekkor férjnél volt, és volt már egy fia. Rákosival 1942-ben házasodott össze, a nő 39, a férfi 50 éves volt ekkor – közös gyermekük nem született, de Fenya fiát együtt nevelték.
Rákosi 1940 végén elméletben már megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobb tekintélyű magyar kommunistának számított, de a gyakorlatban még nem lehetett a KMP vezetője. Egyrészt azért, mert volt egy lezáratlan fegyelmi ügye. 1925-ös letartóztatásakor ugyanis a rendőrségen több bizalmas információt is közölt a földalatti kommunista mozgalomról és a Kominternben folytatott tevékenységéről. Ezzel a kommunisták szemében „főbenjáró bűnt” követett el, hiszen megszegte a hatóságok előtt tanúsítandó magatartásra vonatkozó szigorú szabályokat.
Vallomásának szövege pedig „valahogy” eljutott a szovjet elvtársakhoz, ezért nem sokkal Moszkvába érkezése után vizsgálat indult ellene. Visszaemlékezések szerint ügyében maga Sztálin mondta ki a végső ítéletet: „Rákosi megszenvedett már a bűneiért a börtönben, hagyják békén.” Bár megrovásban részesítették, de karrierjében nem következett be törés.
|
|
|
|
|
|
A másik probléma abból adódott, hogy a KMP első emberének az számított, aki a pártot a Komintern Végrehajtó Bizottságában (KI VB) képviselte. Ez a személy pedig akkor az ugyancsak komoly reputációval rendelkező Gerő Ernő volt, aki vonakodott átengedni pozícióját. A burkoltan zajló versengést a KI VB 1941. januári döntése zárta le, amikor kimondták, hogy Rákosi Mátyás legyen a magyar párt képviselője. Gerő több mint egy évig játszotta a sértődöttet, mígnem Rákosi 50. születésnapján (1942. március 9-én) szimbolikus gesztust téve a KMP vezetőjének nevezve köszöntötte korábbi vetélytársát. Innentől kezdve beletörődött a saját második helyébe, a szürke eminenciás szerepébe.
Helyeselte a sztálini leszámolást
Rákosinak nem volt könnyű dolga a párt élén, az aktív magyar kommunista emigrációt körülbelül 30 fő alkotta, és ez a csapat a legkevésbé sem volt egységes, sőt. A KMP gyakorlatilag nem működött, vezető testületeit többször feloszlatták, átszervezték, a moszkvai magyar klubot bezárták, a magyar kommunisták többsége a szovjet párt tagjaként volt nyilvántartva. Pontosabban azok, akik az 1940-es évek legelején még szabadlábon voltak Sztálin diktatúrájában.
Maga Rákosi egyébként összességében helyeselte a sztálini elnyomást, a korabeli zsargon szerint a trockistákkal és más ellenséges elemekkel való leszámolást.
Néhány magyar kommunistán mégis megpróbált segíteni, közbenjárására szabadult ki a börtönből többek között Lukács György vagy Rudas László, míg másokat cserben hagyott. Korábbi barátja, Sík Endre (aki 1958 és 1961 között külügyminiszter volt) például hiába fordult hozzá segítségért.
A magyar kommunista emigráció helyzete, feladatai gyökeresen megváltoztak 1941 nyarán, amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót.
Molotov letiltotta a cikkét
Ebben az időszakban Rákosi az emigráció irányítása mellett elsősorban a moszkvai Kossuth Rádió adásait szervezte, illetve frontpropagandával foglalkozott azokon a szakaszokon, ahol magyar egységek harcoltak. A hadifoglyok számának gyarapodásával egyre nagyobb energiát követelt a körükben végzett agitációs és propagandamunka, valamint a partizánkiképzés, partizánalakulatok felállítása – Rákosi ezeken is igyekezett rajta tartani szemét.
Eközben pedig kénytelen volt azzal szembesülni, hogy a sztálini politika nemcsak az országokat, de a kommunista pártokat is „majdani győztesekre és vesztesekre osztotta”, ez pedig szűkítette a magyarok mozgásterét. A példa kedvéért: a szovjetek Rákosiék többszöri szorgalmazása ellenére sem engedték magyar antifasiszta egységek felállítását.
Többször Rákosi „orrára koppintottak”, amikor szerintük túl messzire ment, vagy túlzottan önállósította magát, illetve adott esetben megpróbált sajátos magyar érdekeket képviselni.
|
|
|
|
|
|
Utóbbira remek példa egy, a Pravdának 1944-ben leadott cikk, amelyben Rákosi Mátyás így fogalmazott: „Amint egy magánember legjogosabb követeléseit is elveszíti, ha annak behajtására egy rablóval szövetkezik, úgy Magyarország is végleg elveszíti vélt vagy jogos igényeit, ha Hitler segítségével akarja őket érvényesíteni.” Nagyon halványan, de a szöveg azt sugallta, hogy a magyar kommunista vezetés mögött álló Moszkva hajlandó esetleg fontolóra venni a trianoni határok kiigazítását Magyarország javára.
A cikk megjelenését maga a szovjet külügyi népbiztos, Vjacseszlav Molotov tiltotta le.
A moszkovita négyesfogat
A háború utolsó éveiben a moszkvai magyar kommunisták már a hazatérést tervezgették, kormányzati szerepre készültek. A Komintern 1943-as, taktikai megfontolásokat tükröző feloszlatásával pedig az egyes pártok irányítása – természetesen szoros szovjet kontroll mellett – az úgynevezett Külföldi Bizottságok kezébe kerül.
A KMP esetében a Külföldi Bizottság élére természetesen Rákosi Mátyás került. Az összetétel 1944 őszére vált véglegessé: Rákosi mellett Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József lett a testület tagja. Összeállt a később „négyesfogatként” elhíresült társaság.
