Kövess minket 
-on és 
-en!
Ausztriában kerültem a szovjet hadsereg hatalmába 1945. május 11-én. Szörnyű utazás után – miközben a vagonlakók 25 százaléka elpusztult – lázas betegen szálltam ki a vagonból Focsaniban.
Életben maradtam. Következett egy újabb szállítás az észtországi Walgára. Ez a láger a hadifogolyélet minden keserve és szenvedése ellenére is már menedéket jelentett. Ide mintegy hatezer hadifoglyot gyűjtöttek össze, többségében németeket. A magyarok közül csak tiszteket és hadapródokat hoztak ide, mintegy ezerkétszáz főt.
A lágerparancsnokság 1946 nyarától századosig bezárólag a tisztek részére is kötelezővé tette a munkát. Innen származik egy kedves emlékem.
A táborhelytől mintegy 50 kilométerre hídépítési munkára osztottak be. Mindössze két orosz őr felügyelt ránk. Jól kijöttünk velük. Egyik este, tábortüzet gyújtvá, a közeli tanyából „magyar beszéd foszlányait” hozta felénk az esti szellő. A szöveget nem értettük, de a beszéd hangzása tipikusan magyar volt. Őreink kérésünkre elengedtek a tanyára. Az emberek, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, meghívtak magukhoz lakásukba. Én egy idősebb tanárnőhöz kerültem, aki jól beszélt németül, így megértettük egymást. Ő tudott nyelvrokonságunkról. Könyvei között megtalálhatók voltak Jókai, Gárdonyi könyvei észtül. Elmondta népének nyomorúságát a háború alatt, és nehéz helyzetüket a háború után.
Ezután őreinknek köszönhetően rendszeressé váltak a találkozások. Mi elvégeztük a nehezebb ház körüli munkákat, mert kevés férfi volt odahaza, ők kötöttek nekünk kesztyűt, pulóvert, zoknit, megkínáltak ételellel is, pedig ebben ők is szűkölködtek.
A „jólét” nem tartott sokáig. Az ötödik hét vasárnapján, amikor a szokásos látogatatáson voltunk, egy különítény tagjai nekünk estek és ütlegelni kezdtek, visszavittek a lágerbe, bezártak egy vizes, dohos pincébe – 24 óráig felénk sem néztek. Miután megállapításuk szerint nem lázítottunk, és nem akartunk megszökni, továbbra is kijárhattunk hidat építeni, de minden este vissza kellett mennünk a táborba, és nem látogathattuk meg a helybeli lakosokat. A két őrt többé nem láttuk... Így ért véget hadifogságom legelfogadhatóbb időszaka.
Palotás Mihály – Budapest
HH 1996/5.
|
|
|
|
|
|
