Kövess minket 
-on és 
-en!
Cikkünkben az amerikai, a német, a szovjet és más haderők harcászati felderítési alakulatait, módszereit és hírszerzését hasonlítjuk össze az alapvető jellemzőiket tekintve.
A francia felderítés
1940-ben a francia gyaloghadosztályok rendelkeztek egy felderítő-zászlóaljjal. Az részben lovas, részben pedig motorkerékpáros volt. A nehézfegyverzetük géppuskákból, páncéltörő-lövegekből és néhány könnyű aknavetőből állt.
A franciák 1940-ben 3 lovashadosztályt is alkalmaztak felderítésre. Ezeknek az volt a feladata, hogy derítsék ki, hogy a németek hol támadnak és tartsák őket vissza addig, amíg a francia csapatok megfelelő ellenintézkedéseket tesznek.
Viszont ez alapvetően kudarccal végződött: a francia lovashadosztályoknak nem sikerült időben kiderítenie, hogy hol fog a német főcsapás bekövetkezni, mivel a német páncélos-alakulatok alapvetően megkerülték őket. Ezért a francia főparancsnokság nem jött rá időben arra, hogy a német főerőkifejtés az Ardennekben történik.
A franciák 1940-ben azon okból is hátrányban voltak, mivel a németeké volt a légi fölény, amely okból a német felderítő-repülőgépek látták a francia csapatokat. 1940-ben minden német hadtest rendelkezett saját felderítő-repülőgépekkel.
A szovjet felderítés
A szovjet felderítésre alapvetően az volt jellemző, hogy úgy próbáltak információt szerezni, hogy közben lehetőleg észrevételnek maradjanak. Ezért a szovjet lövészhadosztályok felderítő egysége viszonylag kicsi, 120 fős volt és nem rendelkezett nagy tűzerővel. A szovjet felderítők általában kis csoportokban és gyalog haladtak.
A szovjet felderítésnek emellett része volt a polgári lakosság, az ellenállók, a partizánok és a kémek alkalmazása, ami beleillett a fent vázolt módszerek közé.
|
|
|
|
|
|
A szovjet lövészezredek két felderítő-szakasszal is rendelkeztek, amikből az egyik gyalogos, a másik pedig lovas volt. Viszont idővel előfordult, hogy megették a lovakat.
A szovjetek emellett rendelkeztek motorkerékpár-ezredekkel is, amiknek felderítés volt a feladata. Ezek a fő erők előtt haladtak, lényegében mint egy előrevetett osztag. Ezek alapvetően harckocsikkal és tüzérséggel megerősített motoros zászlóaljak voltak.
1944-től kezdve a szovjetek arra alkalmazták a felderítőiket, hogy a fő támadás előtt elfoglalják a németek által a főellenállási vonal előtt kialakított előőrsöket, ez által csökkentve azok hatását a szovjet offenzívákra.
A szovjet lövészhadosztályok felderítő-századai ugyan kevés nehézfegyverrel rendelkeztek, de géppisztolyokkal jól el voltak látva, mivel a 120 fős létszámból nagyjából 36-an azzal voltak felfegyverezve.
A német felderítés
A németek ezzel szemben nem akartak minden áron észrevételnek maradni, hanem inkább az információ gyors megszerzésére törekedtek. Ezért a német felderítő-alakulatok a szovjet felderítő alakulatoknál sokkal nagyobb létszámúak (623 fő) voltak és jellemzőbb volt rájuk az erőszakos felderítés. A német gyaloghadosztályok felderítő-zászlóaljai rendelkeztek saját tüzérséggel, páncéltörő lövegekkel és páncélautókkal is.
A német felderítők gyakran alkalmazták a tűzfelderítést, vagyis úgy derítették fel az ellenfél állásait, hogy az állások kialakítására ideális helyekre tüzet nyitottak, kiváltva az ellenfél válaszát. A német gyaloghadosztályok felderítői általában 20-30 kilométerre vagyis egy napi gyaloglásnak megfelelő távolságra előzték meg a hadosztályt.
A németek a páncélautók mellett jelentős mértékben alkalmaztak lovas alakulatokat is a felderítésre. Egy német gyaloghadosztály felderítő-zászlóalja általában rendelkezett egy lovas egységgel, ami nagyjából 200 fős volt. Ez nem volt a legmodernebb, de a lovakkal sokkal nagyobb távolságot meg lehetett tenni napi szinten, mint gyalog haladva és a lónak nem kellett benzin. Emellett végszükség esetén a lovakból le lehetett lőni néhányat, ami több napra való húst adott az egységnek (bár ez inkább a szovjetekre volt jellemző).
Német felderítők a háború elején
|
|
|
|
|
|
Az előbbiek mellett a német gyaloghadosztályok felderítő-zászlóaljai rendelkeztek géppuskákkal és aknavetőkkel is, amiket oldalkocsis-motorkerékpárokkal szállítottak.
A háború későbbi szakaszában a németek rendelkeztek a legjobb páncélautókkal. A német 8-kereskes nehéz-páncélautóknak jelentősebb jobb volt a teljesítménye, mint a korábbi 4- és 6-kerekes páncélautóknak. Sokan a német Puma páncélautót tartják a világháború legjobb páncélautójának, mivel jól kombinált a mobilitást és a tűzerőt.
A németek emellett a páncélos-hadosztályoknál jelentős mértékben alkalmaztak motorkerékpáros-felderítőket is. A motorkerékpárokkal utakon gyorsan lehetett haladni és akkoriban Németországban komoly motorkerékpár-ipar volt, vagyis volt rá gyártási kapacitás. Viszont kedvezőtlen időjárás esetén előjött, hogy a motorkerékpároknak gyenge a terepjáró-képessége, ami az orosz télben különösen nagy probléma volt.
Az 1939-41 időszakban egy német páncéloshadosztálynak két zászlóalj-erősségű felderítő egysége is volt, amikből az egyik páncélautókkal, a másik pedig motorkerékpárokkal volt ellátva. 1942-ben ezeket egyesítették egyetlen alakulatba. ’42 után viszont a motorkerékpáros egységeket kivonták a páncéloshadosztályokból és onnantól kezdve egy zászlóaljnyi felderítő egysége volt a német páncéloshadosztályoknak.
Német páncélos felderítő egység a Szovjetunió területén
A háború korai szakaszában a német páncéloshadosztályokban a hadosztály-közvetlen felderítő-zászlóaljak mellett a páncélosezredek rendelkeztek saját motorkerékpáros felderítő-szakaszokkal is. A háború későbbi szakaszában viszont ezeket kiváltották könnyűtankokkal.
A háború végén a németek a páncéloshadosztályaik felderítő-egységét gyakran felderítés helyett harccsoportokként (Kampfgruppe) alkalmazták, amihez megerősítették azokat páncélosokkal és/vagy rohamlövegekkel.
Az amerikai felderítés
Az amerikaiak a kettő közül inkább a szovjetekre hasonlítottak, bár lényegesen jobban fel voltak szerelve. Az amerikai felderítők jó terepjáró-képességet biztosító Jeep-ekkel haladtak és rendelkeztek jól felfegyverzett páncélautókkal is.
|
|
|
|
|
|
Az amerikai felderítés számára kezdetben probléma volt, hogy az alakulatiaknak nem volt elég tapasztalata, mivel később léptek be a háborúba. Ezért a háború elején még inkább a szovjetekhez hasonlóan megpróbáltak észrevétlenül felderíteni, de a háború alatt rájöttek, hogy ez nem realisztikus és közelebb kerültek az erőszakos felderítéshez, bár nem annyira, mint a németek.
Amikor az amerikai felderítők először találkoztak a német felderítőkkel az afrikai hadjárat során, akkor az amerikaiak tapasztalata az volt, hogy az amerikai felderítők tűzerőben hátrányban vannak.
A háború későbbi szakaszában az amerikai felderítő alakulatoknak az volt a tapasztalata, hogy az esetek többségében nem felderítésre, hanem inkább védelemre és biztosításra (őrségként) alkalmazták azokat.
A háború végén az amerikai páncéloshadosztályok felderítő-egységei rendelkeztek M8 rohamlövegekkel. Az gyakorlatilag egy könnyű harckocsi volt, amibe sikerült beépíteni egy 75 mm-es tarackot. Ez jelentős tűzerőt biztosított az amerikai felderítőknek.
Amerikai felderítők 1944 decemberében
A háború végén az amerikai hadtestek rendelkeztek saját felderítő egységgel, ami zászlóalj-erősségű volt. A német hadtestek nem rendelkeztek közvetlenül a parancsnokságuk alá tartozó felderítő-egységgel, hanem az alájuk tartozó hadosztályok felderítő-zászlóaljaira voltak utalva.
Fényképfelderítés
A háború korai szakaszában a brit légierő azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a harcászati felderítő-repülőgépeik nem tudják túlélni a német vadászgépek által jelentett fenyegetést. Ezért a britek kifejlesztették a Supermarine Spitfire fényképfelderítő verzióit.
A Spitfire PR. (Photo-Reconnaisance) verziói nagyobb üzemanyag-tartályokat kaptak és az esetek jelentős részében fegyvertelenek voltak, mivel a védettségüket a sebességük és a csúcsmagasságuk biztosította.
|
|
|
|
|
|
Fényképfelderítő Spitfire
A szövetségesek felderítés információinak a 70 százalékát a fényképfelderítés biztosította vagyis nagyobb jelentősége volt, mint az Enigma feltörésének. A britek a háború alatt összesen több mint 1000 fényképlederítő Spitfire-t gyártottak. A fényképfelderítést a britek alkalmazták harcászati és hadászati céllal is.
A németek számára a légi fölény miatt a háború első felében elégségesek voltak a harcászati felderítő-repülőgépek. 1943-tól kezdve viszont megváltozott a helyzet az egyre erősebb szövetséges légierők miatt, ami miatt 1943-ban a németek elkezdték gyártani a 109-es fényképfelderítő verzióját, a G-8-at. Ezeknek a gépeknek 1944-től kezdve lett komolyabb jelentősége, mivel akkor már a korábban gyártott lassú és alacsonyan repülő közel-felderítő repülőgépek nem tudták volna túlélni a szövetséges légi fölényt.
1944-ben a németek elkezdtek sugárhajtású fénykép-felderítő repülőgépeket alkalmazni, mivel akkor már a benzinmotoros felderítő-repülőgépeiket elfogta a szövetséges légvédelem. Az 1944-es ardenneki offenzívát ilyen repülőgépek által biztosított felderítési adatokkal készítették elő.
Egyéb német felderítési módszerek
Amikor a frontvonal megmerevedett, akkor a németek gyakran alkalmaztak fülelőőrsöket. Ezeket éjjel használták és a feladatra kijelölt katonák éjjel a megfelelő felszereléssel a lehető legközelebb jutottak az ellenfél állásaihoz.
A németek emellett kiküldtek harcfelderítő járőröket is. Ezek általában szakasz erősségűek voltak és szintén éjjel mozogtak. Ezek észrevétlenül próbálták megközelíteni az ellenfél állásait, majd egy kijelölt célpontot megtámadtak. Ezeknek a támadásoknak az volt a célja, hogy foglyokat ejtsenek, akiket később kihallgattak.
A németek, amennyiben úgy gondolták, hogy az ellenfél állásai erősek, úgy a harcfelderítő-járőröket tüzérségi- és aknavető-tűzzel támogathatták.
A németek emellett az ellenséges felderítés akadályozására is kiküldtek járőröket. Ezek nem támadtak, de az ellenfél állásaihoz a lehető legközelebb állítottak fel csapdákat. Emellett ezeknek az is a célja volt, hogy felmérjék az ellenfél állásait.
|
|
|
|
|
|
Harcászati szintű rádiófelderítés és lehallgatás
Ugyan ez már más témát is érint, de néhány ezzel kapcsolatos információt ennek a cikknek a részként is megemlítünk.
A németek a fronton a tábori telefonjaikhoz egyeres kábeleket használtak és a visszavezetést földeléssel oldották meg. Ezzel nagyon sok anyagot spóroltak, de így elvileg lehallgathatóak voltak.
A szovjetek, annak érdekében, hogy ne legyenek lehallgathatóak, kéteres kábeleket használták a fronton. Emellett ők úgy általában nagy hangsúlyt fektettek a vezetékes hírközlésre, hogy nehezebben legyenek lehallgathatóak.
A német hadosztályok rendelkeztek saját rádiófelderítő egységekkel. Ezek tipikusan a titkosítatlan vagy pedig legalábbis egyszerűen megfejthető rádióadásokra vadásztak, amiket gyorsan át tudtak adni a fronton lévő csapatoknak. A háború kezdetén a német rádiófelderítés nagyon decentralizált volt, aminek az volt a célja, hogy a gyorsan megfejthető üzeneteket azonnal át tudják adni a csapatoknak.
Ezzel szemben a brit hírszerzés erősen centralizált volt. Ennek az volt az eredménye, hogy erősebben titkosított üzeneteket is tudtak támadni. Viszont az üzenetek gyakran csak napok után értek ki a frontra.
Maguk a németek amúgy amikor gyors hadműveleteket hajtottak végre a szárazföldi csapataikkal, akkor általában egyszerűen alkalmazható titkosítást például fedőneveket (zsargont) használtak. Ennek az volt az oka, hogy az erős titkosítás nem csak az ellenfél számára nehezíti meg az üzenet feltörését, hanem az alkalmazó fél számára is lassíthatja a hírközlést a csapatok között. Ezért amikor egy hadműveletet gyorsan kellett végrehajtani, általában órákon belül, akkor a németek nem titkosították az üzeneteket, hogy gyorsabban tudjanak támadni a csapataik.
A német páncéloshadosztályok üzeneteinek harcászati szintű titkosítása: a Stosslinie (lökésvonal)
Annak érdekében, hogy a hadműveletek folyamán a német páncéloshadosztályok gyorsan tudjanak üzeneteket váltani és az ellenfél mégse tudja megfejteni az üzeneteket, a német hírközlő csapatok kidolgoztak egy egyszerű titkosítási eljárást, amit úgy hívtak, hogy Stosslinie (lökésvonal).
A Stosslinie lényege az volt, hogy a csatatéren használt térképek koordináta rendszerét titkosították, egy naponta változó koordináta rendszerrel. Ez által az ellenfél valamennyire érthette a németek szándékait, de nem tudta, hogy hol támadnak, hol haladnak a német csapatok. Így a német páncéloshadosztályok belső hírközlése gyors és egyszerű maradt, de az ellenfél mégsem értett belőle mindent.
Stosslinie egy térképen
Magát a lökésvonalat úgy határozták meg, hogy minden nap reggel kijelölték, hogy a hadosztály milyen tengely mentén fog támadni (ez volt a lökésvonal) és ahhoz viszonyították a többi objektum koordinátáját.
A brit megoldás a frontvonali lehallgatás ellen: a Fullerphone
A brit csapatok úgy általában jól fel voltak szerelve híradástechnikai felszereléssel. Ennek az is a része volt, hogy a britek a gyalogságuk számára lehallgathatatlan telefonokat gyártottak, amiknek Fullerphone volt a neve.
A második világháború idején a tipikus tábori telefonok váltóárammal működtek. Az egy korszerű megoldás volt, de lehallgatható volt. A britek erre úgy reagáltak, hogy még az első világháború idején kifejlesztették az egyenáramú Fullerphone-t, amit gyakorlatilag nem lehetett lehallgatni.
Amúgy a britek a Fullerphone gyártása során abból a szempontból visszafejlődtek, hogy a második világháborús modellek már beszédet nem tudtak továbbítani, hanem csak morzézni lehetett velük. Ezért a pontosabb kifejezés erre a felszerelésre a „DC Wire Telegraph”, vagyis az egyenáramú vezetékes telegráf.
Fullephone
A Fullerphone egyik jellegzetessége volt, hogy a megfelelő felszereléssel el lehetett érni vele, hogy ugyan azt a vonalat egyidejűleg használja, mint amin egy váltóáramos telefon üzemelt. Ezért egy vezetékkel két kapcsolatot lehetett továbbítani.
Német siker a harcászati rádiófelderítésben: a SLIDEX titkosítási rendszer feltörése
Az 1944-45 időszakban a német szárazföldi haderő számára volt egy nagyon fontos információ-forrás, mégpedig a SLIDEX rendszeres feltörése. A SLIDEX egy harcászati-szintű titkosítási rendszer volt, amit tipikusan hadosztályokon belüli titkosításra alkalmaztak.
A probléma az volt vele, hogy túlságosan egyszerű volt használni, ami amúgy az alkalmazás szempontjából előnyös lehetett, de egyszerű volt miatta feltörni is. A német lehallgatók tipikusan 1-3 óra alatt fel tudták törni az üzeneteket.
A németeket segítette ebben az is, hogy a SLIDEX-et alkalmazó amerikaiak és britek nem titkosították a teljes üzeneteket, hanem csak azt a részt, amit kritikusnak tartottak, ami megkönnyítette a német hírszerzők dolgát.
A SLIDEX nagyon fontos információ forrás volt a német csapatok számára, ami miatt a német vezetés nagy erőforrásokat biztosított a forgalom figyelésére. 1944 decemberében az ardenneki csata idején a németek a SLIDEX miatt voltak értesülve a szövetséges csapatmozgásokról, mivel figyelték az amerikai katonai rendészet üzeneteit.
