Kövess minket 
-on és 
-en!
Alakulatunknak az orosz túlerővel szemben vissza kellett vonulnia, egészen a Stájer Alpokig. Itt ért bennünket a háború vége.
Egy nagy fenyveserdőben gyülekeztünk, és a többség úgy határozott, hazaindulunk. Sajnos azonban nem így történt: zabrálás, Jánosháza, Konstanca, majd Novorosszijszk lett az utazás vége. Erdőben kezdtük, erdőben fejeztük be.
Egy nagy erdei táborba szállítottak, ahol két nagy földbe vájt barakk várt ránk, ha esett, az alsó priccsek alatt állt a víz. Reggeli, ebéd, vacsora: mindig korpaleves, ritkán kukoricakása, 20 dkg fekete kenyér. Rohamos fizikai romlás következett be, aminek következtében több legyengült bajtársunk a tábori WC-ben lelte halálát: beleestek a gödörbe, s megfulladtak.
A mi csoportunk utat épített. Sokat szenvedtünk az eső miatt, fatalpú cipőnk is hamar tönkrement. Vitaminhiány miatt én is „ókás” lettem, munkaképtelen. Bal kezemről a bőr a hússal együtt lemállott, a testemen a bőr nyálkássá vált. A napozás volt az egyetlen gyógyszer, ami némi javulást hozott. Ezt látván, rögtön adtak munkát: a konyhára jártam fát vágni, kis élelempótlékért. Ez azonban nem tartott sokáig. Hamarosan hídépítésre fogtak be a krasznodári országúton. Itt egy rendes őrt kaptunk. Ő is mindig éhes volt. Megosztottuk vele a földeken szerzett és az elakadt gépkocsik megtolásáért kapott élelmeket. Mindent nyersen ettünk.
Tapasztalataim és egykori bajtársaim elmondása szerint még a frontokon sem halt meg annyi magyar katona, mint a hadifogolytáborokban. Ezt a mérhetetlen szenvedést elfelejteni nem lehet.
Pető Gyula – Gyömrő
Hadifogoly Híradó 1995/6.
|
|
|
|
|
|
