Kövess minket 
-on és 
-en!
1945. február 11-én a budapesti német-magyar helyőrség lőszere és élelme fogytán volt, a magyar főváros fegyveresen nem volt tovább tartható.
A magyar és német védők nem adták meg magukat az ostromló szovjet hadseregnek, hanem északnyugati irányban megkísérelték a kitörést az ostromgyűrűn át a saját csapataikhoz. Az akció során sokan hősi halált haltak, de 823 katona elérte a saját vonalakat.
Ez a legendás, hősi magatartás a becsület és a szövetségi hűség együttes megnyilvánulása volt. A becsületé, mert mind a magyar, mind a német katona többre becsülte a katonai eskü megtartását, mint a saját életét, és a szövetségi hűségé, mert a német katona úgy harcolt Buda véráztatta utcáin, mintha saját fővárosának védője lenne, és a magyar katona hű maradt ezeréves hagyományunkhoz: ahogy őseink sohasem árulták el szövetségesüket, ugyanúgy 1945 februárjában is bebizonyította a magyar katona, hogy a magyar nem áruló fajta! Ezért a "hűség a becsületem" jelmondat ugyanúgy ráillett a budai kitörés magyar résztvevőire, mint német bajtársainkra.
A budai kitörés a magyar főváros 51 napos ostromának záróakkordja volt. Budapest védői a mintegy nyolcszoros túlerővel szemben, háztól házig tartó véres küzdelemben tartóztatták fel Sztálin katonáit. A sztálini tervek szerint Budapestet december 21-re kellett volna elfoglalniuk a bolsevista erőknek. Ezt a határidőt tűzte ki Sztálin, mert ez volt a születésnapja, de 1944. december 21-én Budapest még körül sem volt zárva! A budapesti helyőrség ellenállása hullámtörő és erőfelmorzsoló hatást gyakorolt az ellenfélre. A budapesti ostrom alatt elvesztegetett idő és elszenvedett emberveszteség döntően hozzájárult ahhoz, hogy Sztálin csapatai nem érték el az Atlanti óceánt, de még a Rajnát sem. Sztálin nem jutott meleg tengerhez, és nem tudta egész Európát bolsevizálni, tehát a tulajdonképpeni háborús célját nem érte el.
Bizonyos történészek azt az ellenvetést teszik, hogy nem volt értelme a magyarnémet ellenállásnak, mert a Jaltai Konferencián már kijelölték a német megszállási zónahatárokat, ezért a Szovjet európai előnyomulásának a diplomácia, és nem a háború végén kialakuló hadászati helyzet szabott határt. Hozzáteszik, hogy a jaltai zónahatároktól való eltérés katonai konfliktust eredményezett volna az angolszászokkal, sőt, ha Sztálin a Rajnán túl merészkedik, Franciaországgal is. Akik ilyen ellenvetést tesznek, megfeledkeznek arról, hogy Sztálin a maga céljai elérése érdekében egész politikai pályafutása alatt a világtörténelem egyik leggátlástalanabb, de ugyanakkor egyik legcélratörőbb államfőjének bizonyult. Ahogy 1940. november 11-én, Molotov berlini látogatását követően (amikor Molotov mindhárom kérésének Adolf Hitler ellentmondott) szemrebbenés nélkül megszegte az 1939-es német-szovjet egyezményt, és teljes erejével készülni kezdett a németellenes háborúra, éppen ilyen gátlástalanul szembefordult volna nyugati háborús szövetségeseivel is, ha érdekei úgy kívánják, amit lényegében az 1947-es görögországi és az 1950-es koreai konfliktus idején meg is tett. Ha megtette békeidőben, amikor egy közigazgatásilag is kialakult, konszolidálódott status quo megváltoztatásáról volt szó, sokkal könnyebben megtehette volna a második világháborús harcok folyamán, amikor még nem alakult ki az angolszászok és a franciák számára kijelölt zónákban a katonai közigazgatás, és Franciaországban sem stabilizálódott igazán a helyzet. Ezért joggal mondhatjuk, hogy NyugatEurópa a német-magyar katonai ellenállásnak köszönheti, hogy mentes maradt a bolsevizmus okozta iszonyú szenvedésektől és erkölcsi rombolástól.
De ehhez a hősies ellenálláshoz arra a lelkierőre volt szükség, amelyet a német katona a nemzetiszocializmusból, a magyar katona pedig a Hungarizmusból merített. Arra a lelkierőre, amely nem demoralizálódik a legnagyobb megpróbáltatások idején sem, amely mindhalálig kitart a túlerő ellen, mert a földi életénél szentebb neki az, amit ez a jelszó kifejez: "A hűség a becsületem."
Ugyanez a csodálatos lelkierő jellemezte a második világháború során a német népet is, amelyet az angolszászok az éjjel-nappal folyó szőnyegbombázások sorozatával akartak demoralizálni. Az 1943-ban és 1944-ben a német nagyvárosok ellen intézett, a természetjogot és a genfi konvenciót súlyosan sértő, kifejezetten a polgári lakosság élete ellen irányuló légitámadások bőségesen megvalósították a háborús bűntett összes tényállási elemét. E két év alatti légitámadásokat gondos matematikai számításokkal, kísérletekkel készítették elő. Az angolszász kalkuláció szerint 59 német nagyváros elpusztítása esetén garantálva lesz Németország demoralizációja. Ám ez a kalkuláció a gyakorlatban csődöt mondott: az 59 város gyakorlatilag elpusztult, de Németország tovább harcolt. Ezért került sor a budai kitöréssel majdnem egyidőben, 1945. február 13-ról 14-re virradó éjjel, majd február 14-én a délelőtt folyamán a legalább 300 000 halálos áldozatot okozó három terrortámadásra Drezda ellen, amely zsúfolásig tele volt a szovjet csapatok elől menekülő polgári lakosokkal. A légitámadások által keltett, 800 km/óra sebességű tűzvihar okozta légszomj vagy a rendkívül felmelegedett levegő szívó hatása következtében rengetegen elpusztultak azok közül, akik életét a romboló bombák özöne még megkímélte. Az elevenen elégő emberek halála valódi "holocaust" volt, vagyis teljesen elégő áldozat, de az ószövetségi állatáldozatoktól eltérően ez nem Isten tiszteletét, hanem a Sátán céljait szolgálta!
|
|
|
|
|
|
Az, hogy az ilyen iszonyú méretű pusztítások ellenére a német nép nem demoralizálódott, részben a bámulatos német közigazgatási szervezettségnek volt köszönhető: nem maradt tartósan fedél nélkül egyetlen életben maradt, kibombázott polgári lakos sem: a nemzetiszocialista állam mindenki számára azonnal teremtett legalább átmeneti hajlékot. Ekkor mindenki megtapasztalhatta, hogy mit jelent az igazi szocializmus: bajtársiasságot, szolidaritást. Minden német érezhette, hogy a legnagyobb bajban sincs egyedül. A nemzetiszocializmus, amely – Adolf Hitler szavai szerint – a lövészárok élményéből született, a legnagyobb erkölcsi diadalát a második világháború lövészárkaiban és Drezda romjainál aratta: megmutatta az utókor számára, hogy minden olyan kalkuláció csődöt mond, amely nem veszi számításba a lelkierőt. A szőnyegbombázások megfoszthatják otthonától, vagyonától, sőt még a földi életétől is az embert, de erkölcsileg nem törik meg azt, akinek szilárd az isteni gondviselésbe vetett hite, és aki tudja, hogy mindenkor számíthat nemzettestvéreire, mert megtalálta honfitársai millióival együtt az utat a népi közösség anyai ölébe.
Adolf Hitler az 1943-as újévi beszédében – többek között – ezt mondta: "Ellenségeink romboló és gyújtóbombákkal akarják megsemmisíteni a Német Birodalmat, de a valóságban csak megerősítenek minket, mert így eltűnik a különbség szegény és gazdag német között, és a közösen átélt szenvedések megszilárdítják szociális egységünket. Ezért ez a háború okozta szörnyűséges vajúdás is az új világ megszületését szolgálja. Az, hogy ez vér és könnyek között megy végbe, természetes, hiszen minden nagyság fájdalmak között született, és minden halandó kínok között jött a világra."
A német katona a drezdai vandál pusztítás után is becsülettel harcolt a túlerő ellen, és a német birodalmi kormány a becsülethez híven ekkor sem mondta fel a Genfi Egyezményt. S bár a túlerő 1945 májusában kiütötte a fegyvert a német és magyar katona kezéből, és Európára rászakadt a bosszúállás pusztító démona, de Budapest ostroma, az azt lezáró budai kitörés és a drezdai Apokalipszist követő további német ellenállás eleven cáfolata a történelmi materializmusnak, amely szerint a gazdasági tényezők a történelem legdöntőbb meghatározói. Buda és Drezda példája eleven bizonyítéka Szálasi Ferenc szavainak:
"A szellem irányít mindent. A szellem és az igazság erősebb, mint bármi más. S mivel az igazság az életet szolgálja, az igazság fog győzni, nem az átmeneti hangulatok!"
Úgy legyen.
