Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Az 1942-es év mind a hadiállapot, mind pedig a magyar lehetőségek szemszögéből a világháború legkecsegtetőbb éve volt.

Noha Mattyasovszky Kornél írása egy utólagosan szemlélődő számára túlzottan optimista lehet, a tanulmány értékelése közben fontos szem előtt tartani, hogy az mikor, milyen (politikai) hangulatban, milyen körülmények között íródott. Ugyan nemzetiszocialista világnézete ellenére kifejezetten enyhén és megengedően beszél a Kállay-kormányról, pozitív jövőképe nem légből kapott álmokon, hanem a valóság talaján nyugodott. Ekkor ugyanis még minden esély megvolt rá, hogy valóban a Németország és Olaszország által megálmodott Új Európa fog győzedelmeskedni. Utólag okosnak lenni már igen könnyű, akkor és ott viszont senki nem láthatta előre a háború sajnálatos végkimenetelét.

Mattyasovszky Kornél 1907. április 10-én született, eredetileg közgazdasági tanulmányokat folytatott (ennek megfelelően számos írása foglalkozott nemzetiszocialista gazdaságpolitikával). Az 1930-as évek második felétől több lapnál is rendszeresen publikált, ezek közül természetesen a Magyarság a legismertebb, ahol főmunkatársként dolgozott. A lap 1942-es évkönyvét is ő szerkesztette, egészen a háború végéig jelentek meg írásai. A vereség következtében 1945-ben Nyugatra távozott, az emigrációban továbbra is újságíróként, publicistaként tevékenykedett számos magyar és német nyelvű lapnál is. Élt Ausztriában, Franciaországban, majd 1950-ben az NSZK-ban telepedett le. 1994-ben hunyt el a dél-németországi Tübingenben.

Mattyasovszky élete és munkássága iskolapéldája a nemzetiszocialista értelmiségi hátország sanyarú sorsának. Aki túl is élte a háború utáni tisztogatásokat, természetesen az sem maradhatott idehaza, hanem minden esetben külföldre kényszerült a keserű hontalanság érzésével együtt. Mindezek ellenére a '45 utáni emigráns sajtó is rendkívül színvonalas volt, bizonyítva a vereség ellenére megőrzött hatalmas szellemi potenciált. Szomorú történelmünk része, hogy a legtöbben már soha nem látogathattak haza, eszméik és gondolataik érvényesülését pedig egyikőjük sem élhette meg.

Mattyasovszky Kornél: A magyar belpolitika 1942-ben

A harmadik háborús esztendő a magyar belpolitikai életben is rendkívüli mozgalmasságot idézett elő és a magyar belpolitikai élet eseményei kétségtelenül a mai világháborúhoz igazodtak. Igen helyesen jegyezte meg a miniszterelnök, hogy: háborúban álló nemzet számára nincs megadva a politizálás olyan módja és lehetősége, mint a béke időben, a háborúban fokozottabban áll a követelmény: nemzetpolitikát kell folytatnunk. Miután a nemzetpolitika fogalma alatt a nemzetiszocialista magyar ellenzék azt érti, hogy a nemzet felelős politikai vezetői, vagyis a kormányhatalom: a nemzet sorskérdéseit igyekeznek megoldani – a magyar politikának ezt, a „háborús” meghatározását kész örömmel elfogadjuk. Bizonyára a nemzetpolitikai törekvéseket szolgálta a Kormányzóhelyettes megválasztása is, akinek a személye, családjának történelmi neve és édesapjának: Magyarország Kormányzójának hervadhatatlan érdemei, bizonyára olyan szilárd állapotot teremtettek volna a magyar államfői kérdés ügyében, amely a nemzet jövőjének, nyugalmának és biztonságának szolgálatát jelenthette volna. A Kormányzóhelyettes tragikus, hősi halála a közjogi kérdéseket egyelőre kikapcsolta a magyar nemzetpolitikából.

A Bárdossy-kormány lemondása után Kállay Miklós alakított kormányt és jórészt a Bárdossy-kormány, sőt, az előző Teleki, illetve Imrédy-kormányok tagjaival vezette tovább a háborús kormányzatot. Ha egészen magas nemzetpolitikai szempontokból akarjuk bírálni és összefoglalni a magyar belpolitikai életet és annak fejlődését, akkor talán felesleges kitérni azokra a háborúból adódó kérdésekre, amelyek például a háborús mezőgazdasági és ipari termelés kérdése és a háborúból folyó terhek következtében előállott nehéz gazdasági helyzet, a szociális igények kielégíthetőségének és általában a magyar szociálpolitikának háború okozta korlátolt lehetőségű kérdéseire.

Ám ez nem jelenti azt, hogy a magyar nemzetiszocialista ellenzék a mai nemzetpolitikával meg van elégedve, hogy azt éppen olyannak ismeri el, mint amely természetszerűen és szükségszerűen a német és olasz elgondolás és vezetés alatt álló új Európához a mai állapotában és formájában hozzá tudna illeszkedni. Hivatkoztunk arra, hogy a magyar belpolitikát, tehát a magyar nemzetpolitikát nem lehet háború hatása alól kivonni. Ehhez most hozzátesszük azt, hogy főként azért nem, mert Magyarország felismerte a bolsevista hatalompolitika veszélyeit és tudatában van az évszázados német-magyar megváltoztathatatlan sorsközösségnek. Ez két tényező Magyarország helyét már régebben a tengelyhatalmak mellett jelölte meg. A magyar nemzetpolitika tehát a magyar nemzetiszocialista ellenzék megítélése szerint helyes irányban fejlődött, amikor a magyar nemzet sorsát és jövőjét Európa nagyhatalmaihoz kapcsolta, amikor a magyar nemzetpolitika ennek horderejét felismerve, a magyar nemzet jövőjét is az öncselekvéssel egyidejűleg a Németország és Olaszország által kezdeményezett európai szolidaritáshoz kötötte.

A mi felfogásunk szerint azonban a magyar nemzetpolitika fejlődése és az új Európával elkövetkezendő együttműködés előkészítése nem hibátlan és főként nem a népi politika jegyében történt. A nemzetpolitikának ugyanis, mint ahogy már említettük, – a nemzet sorskérdéseit kell szolgálnia. Mert csak az a politika nevezhető nemzetpolitikának, amely a nép sorskérdéseit éppúgy megoldani törekszik, mint a nemzet, illetve az ország sorskérdéseit. Nem elég tehát az, hogy egy sikeres és aktív magyar külpolitika Magyarországot visszajuttatta régi történelmi területeinek egy részéhez. Mert ez ugyan eredménye a nemzetpolitikának, de ezek az eredmények csak akkor lehetnék értékállóak, csak akkor szolgálhatják a magyar nép és magyar nemzet jövőjét, ha a magyar nemzetpolitika a belső kérdések megoldására is ilyen szilárdan törekszik, vagy azokat legalábbis előkészítette.

A földkérdés, a zsidókérdés és korszerű nemzetiségi politika: ezek a helyes és valóban a nemzetet szolgáló nemzetpolitikának a tulajdonképpeni feladatai. Gyakran mondják, hogy háborúban nem lehet reformokat megvalósítani. Olyan hangok is hallatszottak éppen a magyar Országgyűlésben, hogy háborúban nem szabad pártpolitikát folytatni. Ez valóban igaz, azonban nemzetiszocialista álláspontunk szerint nem szabad ezen a címen a magyar belpolitikai életet megmerevíteni, mert ez a megmerevítés és a nemzetpolitikát egy látszatautokratizmussá változtatja és ellentétben a totális államok nemzetpolitikájával, a nép nagy fokú bizalmatlanságát idézheti elő. Ez pedig különösen a háborúban, igen veszélyessé válhat.

Ha nemzeti hagyományainkra és népi karakterünkre való hivatkozással ragaszkodunk a parlamentáris rendszerhez és ezt a magyar alkotmányos élet alapjának tartjuk, akkor rossz szolgálatot teszünk a magyar nemzetpolitikának, ha csupán látszatparlamentarizmust tartunk fenn és az ellenzéket már javaslatainak benyújtásánál elütjük a törvényalkotás lehetőségeitől, sőt egy bizonyos türelmetlen irányzat szerint még a bírálat lehetőségétől is.

A magyar belpolitikai élet a háború ellenére is igen élénk volt az elmúlt esztendőben. A nagy fontosságú közjogi törvények megalkotásánál és bizonyos reformtörekvéseinél a kormány az ellenzéket nem találta szemben magával, legalább is nem voltak olyan parlamenti harcok, mint a békeidőkben. A nemzetiszocialista ellenzék és a mozgalomba beszervezett tömegek a háborúban álló nemzet köteles fegyelmezettségével viselkedtek. Pedig bármennyire is elismerjük, hogy történtek a nép és a nemzet jövőjét szolgáló bizonyos szociális és fajvédelmi intézkedések – mégsem látjuk megnyugtatóan azt, hogy a magyar belpolitika 1943-ben olyan nemzetpolitikát jelentett, amely a magyar nemzetet és a magyar népet zökkenésmentesen tudja majd beilleszteni 1943-ban abba az új európai rendbe, amelyet szövetségeseink és a mi fegyvereink győzelme után Európa vezető nagyhatalmai, Németország és Olaszország, majd kialakítanak.

Forrás: az 1943-as Magyarság Évkönyv

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

1945 januárjának elején a komáromi vasútállomáson kivagonírozott Tigris harckocsik hosszú sora nagy zajt csapva kígyózott a macskaköves utcákon, hogy a Vág-Duna hídján túl elfoglalják harcállásukat.

Megszüntette a rendőrség a „tiltott önkényuralmi jelkép használata” miatti nyomozást Szálasi Ferencné sírjának ügyében – derül ki a Budapesti Rendőr-főkapitányság tájékoztatásából.

Körözést adott ki Yaroslav Hunka 98 éves kanadai állampolgár, a Waffen-SS Galícia ukrán hadosztályának veteránja ellen az orosz belügyminisztérium.

Alig néhány hónappal a harcok után elindult a feleslegessé vált eszközök hasznosítása a megszállt és kettészakított Németországban.

Az amerikai neobolsevik rezsim feudális hierarchiájában értelemszerűen legfe­lül tanyázó, sőt egyenesen piedesztálra emelt feketék elsősorban a rabszolga őseik által a déli gyapotföldeken végzett ingyenmunka kompenzálásaként akarják kirázni a gatyájukból fehér hűbéreseiket.

Pár nappal ezelőtt súlyos támadás történt Berlinben. A Dritte Weg egyik fiatal aktivistáját támadta meg otthona előtt három antifa, akik kést is használtak az akció során.

Április negyedike, vagy ahogyan az 1945 után kiépülő kommunista diktatúra kánonjában szerepelt, a felszabadulás, nem csak a pártállam piros betűs ünnepének, hanem négy évtizeden át a rendszer legfontosabb legitimációs pontjának számított, és nem véletlenül.

Egy argentin étterem az „Anna Frank” hamburgerük mellé sajtos és szalonnával bevont „Adolf” névre keresztelt sült krumplit kínált, amíg be nem támadták a helyi zsidók.

Neobolsevik Amerikában a fehéreket – konkrétan a heteroszexuális fehér férfiakat – hibáztatni az elképzelhető összes társadalmi gondért, bajért, bánatért valósággal nemzeti sportnak számít, amely a feketék és az etnomazochista fehérek körében hovatovább népszerűbb még a kosárlabdánál is.

Az antifa terroristák ismét lecsaptak Németországban, s ezúttal talán még betegebb, még perverzebb módját választották a vérengzésnek, mint eddig.

A francia rendőrség megölt egy kés és vasrúd miatt egy férfit, aki a palesztinok elleni népirtás elleni tiltakozásul fel akart gyújtani egy zsinagógát az északnyugati Rouen városában.

72 éves korában meghalt Michael Knape, a berlini rendőrség korábbi főnöke, akit csak „neonácivadásznak”, illetve „kemény kutyának” hívtak.

A berlini rendőrség és az Állami Bűnügyi Rendőrség vizsgálatot indított az Alternatíva Németország (AFD) ellen, amiért a párt székházának teraszára egy integető hóemberfigurát helyeztek ki.

Miért maradnak le a férfiak – konkrétan a fehér férfiak Nyugaton – manapság jobban, mint valaha? Vagy lemaradnak a nőkhöz képest, vagy egyszerűn teljesen kiesnek a társadalomból, olyannyira, hogy egyesek kezdik a gyengébb nemnek nevezni őket.

Tizenhárom, „szélsőjobboldali mozgalmakhoz tartozó” embert letartóztattak vasárnapra virradóra Párizsban, miközben horogkereszteket festettek a földre a 17. kerületben – közölték a helyi francia hatóságok.