Kövess minket 
-on és 
-en!
Az 1942-es év mind a hadiállapot, mind pedig a magyar lehetőségek szemszögéből a világháború legkecsegtetőbb éve volt.
Noha Mattyasovszky Kornél írása egy utólagosan szemlélődő számára túlzottan optimista lehet, a tanulmány értékelése közben fontos szem előtt tartani, hogy az mikor, milyen (politikai) hangulatban, milyen körülmények között íródott. Ugyan nemzetiszocialista világnézete ellenére kifejezetten enyhén és megengedően beszél a Kállay-kormányról, pozitív jövőképe nem légből kapott álmokon, hanem a valóság talaján nyugodott. Ekkor ugyanis még minden esély megvolt rá, hogy valóban a Németország és Olaszország által megálmodott Új Európa fog győzedelmeskedni. Utólag okosnak lenni már igen könnyű, akkor és ott viszont senki nem láthatta előre a háború sajnálatos végkimenetelét.
Mattyasovszky Kornél 1907. április 10-én született, eredetileg közgazdasági tanulmányokat folytatott (ennek megfelelően számos írása foglalkozott nemzetiszocialista gazdaságpolitikával). Az 1930-as évek második felétől több lapnál is rendszeresen publikált, ezek közül természetesen a Magyarság a legismertebb, ahol főmunkatársként dolgozott. A lap 1942-es évkönyvét is ő szerkesztette, egészen a háború végéig jelentek meg írásai. A vereség következtében 1945-ben Nyugatra távozott, az emigrációban továbbra is újságíróként, publicistaként tevékenykedett számos magyar és német nyelvű lapnál is. Élt Ausztriában, Franciaországban, majd 1950-ben az NSZK-ban telepedett le. 1994-ben hunyt el a dél-németországi Tübingenben.
Mattyasovszky élete és munkássága iskolapéldája a nemzetiszocialista értelmiségi hátország sanyarú sorsának. Aki túl is élte a háború utáni tisztogatásokat, természetesen az sem maradhatott idehaza, hanem minden esetben külföldre kényszerült a keserű hontalanság érzésével együtt. Mindezek ellenére a '45 utáni emigráns sajtó is rendkívül színvonalas volt, bizonyítva a vereség ellenére megőrzött hatalmas szellemi potenciált. Szomorú történelmünk része, hogy a legtöbben már soha nem látogathattak haza, eszméik és gondolataik érvényesülését pedig egyikőjük sem élhette meg.
Mattyasovszky Kornél: A magyar belpolitika 1942-ben
A harmadik háborús esztendő a magyar belpolitikai életben is rendkívüli mozgalmasságot idézett elő és a magyar belpolitikai élet eseményei kétségtelenül a mai világháborúhoz igazodtak. Igen helyesen jegyezte meg a miniszterelnök, hogy: háborúban álló nemzet számára nincs megadva a politizálás olyan módja és lehetősége, mint a béke időben, a háborúban fokozottabban áll a követelmény: nemzetpolitikát kell folytatnunk. Miután a nemzetpolitika fogalma alatt a nemzetiszocialista magyar ellenzék azt érti, hogy a nemzet felelős politikai vezetői, vagyis a kormányhatalom: a nemzet sorskérdéseit igyekeznek megoldani – a magyar politikának ezt, a „háborús” meghatározását kész örömmel elfogadjuk. Bizonyára a nemzetpolitikai törekvéseket szolgálta a Kormányzóhelyettes megválasztása is, akinek a személye, családjának történelmi neve és édesapjának: Magyarország Kormányzójának hervadhatatlan érdemei, bizonyára olyan szilárd állapotot teremtettek volna a magyar államfői kérdés ügyében, amely a nemzet jövőjének, nyugalmának és biztonságának szolgálatát jelenthette volna. A Kormányzóhelyettes tragikus, hősi halála a közjogi kérdéseket egyelőre kikapcsolta a magyar nemzetpolitikából.
A Bárdossy-kormány lemondása után Kállay Miklós alakított kormányt és jórészt a Bárdossy-kormány, sőt, az előző Teleki, illetve Imrédy-kormányok tagjaival vezette tovább a háborús kormányzatot. Ha egészen magas nemzetpolitikai szempontokból akarjuk bírálni és összefoglalni a magyar belpolitikai életet és annak fejlődését, akkor talán felesleges kitérni azokra a háborúból adódó kérdésekre, amelyek például a háborús mezőgazdasági és ipari termelés kérdése és a háborúból folyó terhek következtében előállott nehéz gazdasági helyzet, a szociális igények kielégíthetőségének és általában a magyar szociálpolitikának háború okozta korlátolt lehetőségű kérdéseire.
Ám ez nem jelenti azt, hogy a magyar nemzetiszocialista ellenzék a mai nemzetpolitikával meg van elégedve, hogy azt éppen olyannak ismeri el, mint amely természetszerűen és szükségszerűen a német és olasz elgondolás és vezetés alatt álló új Európához a mai állapotában és formájában hozzá tudna illeszkedni. Hivatkoztunk arra, hogy a magyar belpolitikát, tehát a magyar nemzetpolitikát nem lehet háború hatása alól kivonni. Ehhez most hozzátesszük azt, hogy főként azért nem, mert Magyarország felismerte a bolsevista hatalompolitika veszélyeit és tudatában van az évszázados német-magyar megváltoztathatatlan sorsközösségnek. Ez két tényező Magyarország helyét már régebben a tengelyhatalmak mellett jelölte meg. A magyar nemzetpolitika tehát a magyar nemzetiszocialista ellenzék megítélése szerint helyes irányban fejlődött, amikor a magyar nemzet sorsát és jövőjét Európa nagyhatalmaihoz kapcsolta, amikor a magyar nemzetpolitika ennek horderejét felismerve, a magyar nemzet jövőjét is az öncselekvéssel egyidejűleg a Németország és Olaszország által kezdeményezett európai szolidaritáshoz kötötte.
|
|
|
|
|
|
A mi felfogásunk szerint azonban a magyar nemzetpolitika fejlődése és az új Európával elkövetkezendő együttműködés előkészítése nem hibátlan és főként nem a népi politika jegyében történt. A nemzetpolitikának ugyanis, mint ahogy már említettük, – a nemzet sorskérdéseit kell szolgálnia. Mert csak az a politika nevezhető nemzetpolitikának, amely a nép sorskérdéseit éppúgy megoldani törekszik, mint a nemzet, illetve az ország sorskérdéseit. Nem elég tehát az, hogy egy sikeres és aktív magyar külpolitika Magyarországot visszajuttatta régi történelmi területeinek egy részéhez. Mert ez ugyan eredménye a nemzetpolitikának, de ezek az eredmények csak akkor lehetnék értékállóak, csak akkor szolgálhatják a magyar nép és magyar nemzet jövőjét, ha a magyar nemzetpolitika a belső kérdések megoldására is ilyen szilárdan törekszik, vagy azokat legalábbis előkészítette.
A földkérdés, a zsidókérdés és korszerű nemzetiségi politika: ezek a helyes és valóban a nemzetet szolgáló nemzetpolitikának a tulajdonképpeni feladatai. Gyakran mondják, hogy háborúban nem lehet reformokat megvalósítani. Olyan hangok is hallatszottak éppen a magyar Országgyűlésben, hogy háborúban nem szabad pártpolitikát folytatni. Ez valóban igaz, azonban nemzetiszocialista álláspontunk szerint nem szabad ezen a címen a magyar belpolitikai életet megmerevíteni, mert ez a megmerevítés és a nemzetpolitikát egy látszatautokratizmussá változtatja és ellentétben a totális államok nemzetpolitikájával, a nép nagy fokú bizalmatlanságát idézheti elő. Ez pedig különösen a háborúban, igen veszélyessé válhat.
Ha nemzeti hagyományainkra és népi karakterünkre való hivatkozással ragaszkodunk a parlamentáris rendszerhez és ezt a magyar alkotmányos élet alapjának tartjuk, akkor rossz szolgálatot teszünk a magyar nemzetpolitikának, ha csupán látszatparlamentarizmust tartunk fenn és az ellenzéket már javaslatainak benyújtásánál elütjük a törvényalkotás lehetőségeitől, sőt egy bizonyos türelmetlen irányzat szerint még a bírálat lehetőségétől is.
A magyar belpolitikai élet a háború ellenére is igen élénk volt az elmúlt esztendőben. A nagy fontosságú közjogi törvények megalkotásánál és bizonyos reformtörekvéseinél a kormány az ellenzéket nem találta szemben magával, legalább is nem voltak olyan parlamenti harcok, mint a békeidőkben. A nemzetiszocialista ellenzék és a mozgalomba beszervezett tömegek a háborúban álló nemzet köteles fegyelmezettségével viselkedtek. Pedig bármennyire is elismerjük, hogy történtek a nép és a nemzet jövőjét szolgáló bizonyos szociális és fajvédelmi intézkedések – mégsem látjuk megnyugtatóan azt, hogy a magyar belpolitika 1943-ben olyan nemzetpolitikát jelentett, amely a magyar nemzetet és a magyar népet zökkenésmentesen tudja majd beilleszteni 1943-ban abba az új európai rendbe, amelyet szövetségeseink és a mi fegyvereink győzelme után Európa vezető nagyhatalmai, Németország és Olaszország, majd kialakítanak.
Forrás: az 1943-as Magyarság Évkönyv
