Kövess minket 
-on és 
-en!
Az első világháborút követő években, amikor a repülés egyre fejlődött mind Európában, mind Észak-Amerikában, Németország a versailles-i békeszerződés szigorú feltételei által el volt tiltva a katonai repülés fejlesztésétől, és a civil légiközlekedésben is jelentős korlátozások léptek életbe.
E korlátozások eredményeképpen a siklórepülés lépett előtérbe, és számos siklórepülőklub alakult országszerte a két világháború közötti időszakban. Két fivér, Walter és Reimar Horten – akkor 13, illetve 10 évesen – a bonni klubba léptek be 1925-ben.
A siklórepülős tapasztalatok hamar jóval magasztosabb cél kitűzésére sarkallták őket: ez az úgynevezett „csupaszárny” konstrukció, azaz a stabilitást biztosító, ám aerodinamikailag hátrányos egyéb vezérsíkokkal nem rendelkező, ennek ellenére kormányozható repülőgép megépítése volt.
Régi álom új feladattal
Ötletük nem volt teljesen újkeletű. A német repülőgépgyártás úttörője, Hugo Junkers már 1910-ben szabadalmaztatott egy ilyen konstrukciót, ez azonban nem került megépítésre.
A Horten-fiúk az évek során egyre folytatták kísérleteiket, és 1932-ben megépítettek egy csupaszárny siklórepülőt, amely nagyrészt fából készült, lenvászon elemekkel.
Nyilvánvaló volt, hogy a csupaszárny repülő – akár siklóként, akár saját hajtóművel – ugyanannyi energia befektetésével nagyobb távolság megtételére lenne képes aerodinamikailag előnyös formájának köszönhetően.
A Horten-fivérek eme kísérleti példánya azonban továbbra is stabilitási problémákkal küzdött. Első prototípusuk 1933-ban repült először, eddigre már mindkét fivér a Hitlerjugend tagja volt.
|
|
|
|
|
|
Walter és Reimar Horten két csupaszárny makettel (kép forrása: Pinterest)
Javában dúlt már a második világháború, amikor 1943-ban Hermann Göring marsall, a Luftwaffe vezére azon, a korban szinte elképzelhetetlen követelésének adott hangot, hogy a német légierő következő bombázója képes legyen 1000 kilogrammnyi bombaterhet 1000 kilométer távolságba szállítani 1000 kilométer/óra sebességgel.
Az 1939 óta a Luftwaffe kötelékét pilótaként erősítő Horten-fivérek (harmadik fivérük, Wolfram bombázópilótaként eddigre már életét vesztette Dunkerque felett) Göring elé vitték csupaszárny konstrukciójukat, rávilágítva arra, hogy előnyös aerodinamikai tulajdonságai könnyebben lehetővé tennék a kitűzött cél elérését.
A Luftwaffe-vezérnek bemutatott tervrajzon a repülőgép sugárhajtóművel volt felszerelve, acél vázzal és az erre épített könnyű farostlemez elemekből állt össze. Személyzetét az egyetlen pilóta tette volna ki.
A lenyűgözött Göring félmillió birodalmi márkát bocsátott a fivérek rendelkezésére, hogy kifejlesszék a Ho. 229 jelű nagyhatótávolságú bombázót. Ennek első prototípusa, a H. IX V1 jelű, hajtómű nélküli siklórepülő sikeres próbarepülést hajtott végre 1944. március 1-jén.
Az Amerikabomber projekt keretében tervezett, ám meg nem épült H XVIII típus fantáziarajza (kép forrása: Wikimedia Commons)
A Horten-fivéreket ezt követően áthelyezték egy másik ambiciózus Luftwaffe-projekt, az úgynevezett Amerikabomber fejlesztésére. E repülőnek az Egyesült Államok közvetlen, út közbeni üzemanyag-újratöltés nélküli támadása lett volna a feladata – a fivérek itt is a csupaszárny felépítés felé hajlottak.
Prototípusok sora
A csupaszárny nagyhatótávolságú bombázó további fejlesztése átkerült a Gotha repülőgépgyárhoz, a türingiai Friedrichrodába.
|
|
|
|
|
|
A következő, két darab Junkers Jumo 004B sugárhajtóművel felszerelt prototípus (H. IX V2 néven) Oranienburgnál fel is szállt 1945. február 2-án, majd február 18-án újabb próbarepülést hajtott végre.
Reimar Horten az egyik prototípussal (kép forrása: Pinterest)
A visszajelzések szerint a repülőgép jól kormányozható volt, leszámítva az oldalirányú stabilitás enyhe hiányosságait.
Utóbbi teszt azonban tragikus véget ért: az egyik hajtómű meghibásodott, a prototípus pedig a tesztpilóta, Erwin Ziller hadnagy minden erőfeszítése ellenére a földbe csapódott – Ziller két héttel később belehalt sérüléseibe.
A nem éppen biztató fejlemények ellenére márciusban a Ho. 229 is felkerült a „vadászrepülő-vészprogram” (Jäger-Notprogramm) listájára, mint gyorsítottan gyártásba helyezendő típus. Még a hónap folyamán megkezdődött a harmadik prototípus fejlesztése, ez immár a Ho. 229 V3 nevet viselte.
A Luftwaffe prioritásai eddigre átrendeződtek: a nagyhatótávolságú bombázók helyett sokkal inkább a Németország védelmét ellátó vadászrepülők minél nagyobb számban való előállítására terelődött a hangsúly, főként a szövetségesekénél jóval fejlettebb német sugárhajtómű-technológia felhasználásával.
A V3 nagyobb méretű volt az addigi prototípusoknál, a nappali vadászrepülőként bevetni tervezett Ho. 229 A-0 típus majdani gyártási mintájaként tekintettek rá.
A zsákmányolt Ho. 229 V3 prototípus megérkezése az Egyesült Államokba (kép forrása: Wikimedia Commons)
|
|
|
|
|
|
Az erősebb, Jumo 004C jelű hajtóműveket szerelték bele, amelyek tíz százalékkal nagyobb tolóerővel rendelkeztek a 004B típushoz képest. A Ho. 229 V3-mal párhuzamosan folyt a bombázó, éjszakai vadász és kiképző szerepkörre szánt kivitelek fejlesztése is, ezek azonban egyáltalán nem, vagy csak kis részben kerültek megépítésre.
Mindez azonban véget ért 1945 áprilisában, amikor Patton tábornok 3. hadserege elérte a térséget, és a Gotha-gyárban lefoglalták a V3 prototípust, egy Horten-siklórepülővel egyetemben. A szövetségesek a Horten-fivéreket Londonba vitték kihallgatásra, majd szabadon bocsátották őket.
Tudományos fantasztikum és újjászületés
A két fivér útjai ezt követően elváltak: míg Walter a háború után újjászervezett nyugatnémet légierőnél folytatta karrierjét, Reimar matematikai doktorátusa megszerzését követően Argentínába emigrált, ahol továbbra is csupaszárny, illetve deltaszárnyú repülőgépek tervezésével foglalkozott.
Ezek egyike volt a kísérleti jellegű, az argentin narancsexport felvirágoztatására hivatott DINFIA IA 38 „Naranjero” is. Reimar 1994-ben hunyt el argentínai birtokán, míg Walter 1998-ban Németországban.
A Reimar Horten által Argentínában tervezett DINFIA IA 38 „Naranjero” (kép forrása: Wikimedia Commons)
A Ho. 229 V3 prototípus eközben előbb Franciaországba, majd az Egyesült Államokba került, ahol 1952-ben a Smithsonian Intézet szerezte meg.
Évtizedeken át szinte teljesen elfeledve pihent egy raktárban, azonban az 1990-es években a csupaszárny konstrukciójú amerikai B-2 „lopakodó” bombázó, valamint a némiképp hasonló F-117-es „lopakodó” vadászrepülő harctéri sikerei nyomán újra a köztudatba került. Sokan gondolták úgy, hogy a Harmadik Birodalomnak a csupaszárny prototípusokkal már 1945-ben a radar által nehezen észlelhető technológia volt a birtokában.
A korszerű „lopakodó” harci repülők esetében azonban nem csupán a repülőgép formája teszi lehetővé a radarjelek alacsony fokú visszaverését, ebben szerepet játszik különleges külső borításuk, valamint felületük nagy, szögletes panelekből való felépítése is.
|
|
|
|
|
|
Valódi, a radar számára teljesen „láthatatlan” repülőgép nem létezik – a „lopakodó” repülők nagy sikere kialakításuk mellett legalább ennyire múlik az egyes küldetések precíz megtervezésén, ami által minimálisra csökken az ellenséges radarrendszereknek való kitettségük.
A Ho. 229 V3 prototípus géptörzse szemből (kép forrása: Wikimedia Commons)
Mindazonáltal kétségtelen, hogy a Horten-fivérek tervrajzai és prototípusai szerepet játszottak a mai „lopakodók” kifejlesztésében. A többek között a B-2 típussal is előrukkoló Northrop Grumman (korábban Northrop) vállalat egykori vezető tervezője, Jack Northrop rendkívül nagy érdeklődést mutatott a Horten-konstrukciók iránt, és cége már az 1940-es évek második felében – ekkor még tolólégcsavaros hajtással – alkotott kísérleti csupaszárny bombázókat az Egyesült Államok légiereje számára.
A prototípus géptörzse hátulról (kép forrása: Wikimedia Commons)
A hidegháború alatt zajló „UFO-mánia” idején az is komolyan felmerült az amerikai légierő szakértőinek körében, hogy a sokak által észlelt, különös alakú repülő járművek a nyugati szövetségesek által nem ismert, a Vörös Hadsereg kezébe került Horten-tervek a Szovjetunió által megépített példányai lehetnek. E feltevés végül alaptalannak bizonyult.
A Smithsonian Intézethez tartozó washingtoni Nemzeti Légi- és Űrmúzeum szakértője, Russell Lee – aki részt vett a zsákmányolt prototípus 2011-es restaurálásában – egy érdekes felfedezésről számolt be.
A Ho. 229 V3 prototípus a restaurálás során (kép forrása: Flickr)
„Amikor levettük ezeket a fa paneleket a középső rész aljáról, láttuk, hogy ott égésnyomok találhatók” – mondta Lee. „Ez arra utal, hogy a hajtóműveket járathatták.”
|
|
|
|
|
|
Habár sokak fantáziáját ragadta meg az évek során a „náci lopakodó” gondolata – elég csak Az elveszett frigyláda fosztogatói című filmben feltűnő fiktív, tolólégcsavaros csupaszárny repülőgépre gondolni –, arra nincs bizonyíték, hogy a Ho. 229 V3 prototípus valaha harci bevetésen vett volna részt, további példányok pedig, amelyeket esetleg végül a fronton is bevethettek volna, nem készültek.
A restaurált prototípus ma a Smithsonian egyik kihelyezett intézményében, a Virginia állambeli Chantilly-ben található Steven F. Udvar-Hazy Centerben tekinthető meg az állandó kiállítás részeként.
