Kövess minket 
-on és 
-en!
A skandináv származású, óészaki nyelvet beszélő kereskedő, hajós és harcos vikingek a 8. század vége és a 11. század között Európa szerte rettegett harcosokká váltak.
Hódításuk és portyáik után valóban pusztulás és szenvedés maradt, és valószínűleg ennek köszönhetően az északi népre sokszor sokan mind a mai napig "vademberek" csoportjaiként tekintenek. Pedig ezek a "barbár vademberek" sok tekintetben civilizáltabb életformát követtek, mint délebbi szomszédjaik.
A vikingek temetkezési rituáléit (mint ahogy életük egyéb aspektusait is) igen nehéz feltérképezni, hiszen kevés írásbeli dokumentum maradt fenn róluk, így a régészek főként a régészeti maradványok alapján tudnak elemzést adni róluk. Ám ezen maradványok szerte Európában megtalálhatók, így viszonylag pontos kép árulhat a szemünk elé.
A legtöbb északi elhunyta után kétféle módon érhette el a túlvilágot: hamvasztással vagy elföldeléssel. A hamvasztás – amely általában halotti máglyával járt – különösen gyakori volt a korai viking korban. Ekkor az a hitbeli meggyőződés volt leginkább elterjedve, hogy a füst segítségével tud a megboldogult eljutni a másvilágra. Az elhamvasztást követően megmaradt maradványokat rendszerint eltemették, általában egy urnában.
Az elhamvasztott maradványok és a holttestek is számos módon kerülhettek a föld alá a nem túl mélyre ásott síroktól kezdve (ilyenekbe általában nőket és gyermekeket helyeztek) a hatalmas méretű, kisebb dombokra hajazó halomsírokig bezárólag.
Az északi mitológiában a hajók – amelyek az élőknek az utazásban voltak segítségükre – a holtak másvilágra történő biztonságos eljutását is szimbolizálták. Néhány sírhalmot hajóformájúra építettek, körvonalaikat pedig kövekből rakták ki. Néhány magasabb társadalmi rétegből származó előkelő esetében még tovább mentek: a saját hajójukban temették el őket.
A bonyolultabb kivitelezésű hajós temetkezések ugyanakkor nem csupán a férfiak kiváltsága voltak. A valaha feltárt egyik legszebb hajós sírhant két asszonynak adatott meg, akik 834 körül hunytak el. Az "Oseberg-hajóként" emlegetett sír őrizte meg az egyik legjobban a sírmellékleteket. A vikingek egyébként is híresek voltak hajóácsolási szaktudásukról, ám az ekkor feltárt hajó mind méretét, mind kidolgozottságát tekintve is egyedülállónak tekinthető. A 21 méter hosszú és 5 méter széles Osebergnek mindkét oldalán 15-15 evező pihent, 9 méter magas árboccal büszkélkedhetett, és 30 embert befogadására volt alkalmas.
|
|
|
|
|
|
A közhiedelemmel ellentétben a temetkezési hajókat csak a legritkább esetben bocsátották vízre, egyrészt a költségei, valamint azért, hogy a legendás viking hosszúhajók ne kerüljenek illetéktelen kezekbe. Így az is valószínűtlennek tetszik, hogy a vízre tett sírhajókat egy, a partról érkező, lángoló nyílvesszővel gyújtották fel.
Függetlenül attól, hogy az elhunyt testét elégették-e vagy sem, néhány rituálé állandó elemként volt jelen a vikingek temetkezési szertartásainál. A megboldogult szinte minden esetben egy újonnan készült, még használatlan ruházatot kapott, valamint a táncos, zenés, étkezéssel és alkoholos italozással tarkított halotti tor sem maradhatott el.
A sírmellékletek, különböző ajándékok értéke általában az elhunyt társadalmi rangjával volt egyenrangú, olykor egyszerűen mellé temették, ám olykor elhamvasztották ezeket a megboldogulttal együtt. A mellékletek igencsak széles skálán mozogtak az ékszerektől kezdve a fegyvereken át a rabszolgákig bezárólag. A norvégiai Flakstad mellett feltárt viking lelőhelyen például egyetlen egy sírban több rabszolga feküdt egykori ura mellett. Néhányukat lefejezték. A DNS-elemzések megállapították, hogy közeli rokonságban biztosan nem voltak az elhunyttal, így minden bizonnyal rabszolgákról lehetett szó, akiket azért gyilkoltak meg, hogy a megboldogult a másvilágon se legyen segítség híján.
