Kövess minket: Telegram — XVkontakte

A diktatúra Magyarországon 1950-re elérte az otthonokat, a hétköznapok része lett.

Az ÁVH csaknem önálló intézményként végezte a társadalom szétzúzását és megfélemlítését, már nemcsak személyek, családok, hanem egész társadalmi csoportok estek áldozatul, az internálások, kitelepítések mellett megkezdődött a tényleges kényszermunka. Hogyan működött ez a rendszer? Milyen „rabságtípusok” léteztek a hazai kommunista diktatúra legsötétebb éveiben?

A Vörös Hadsereg 1944 augusztusában lépte át keleten az akkori magyar határt, a front fájdalmasan lassan, de a következő év áprilisára átvonult hazánkon. A lakosság megszabadult a német megszállóktól, a nyilas rémuralomtól, a háború véget ért. Ekkor még kevesen sejtették, hogy Joszif Visszarionovics Sztálin „jóvoltából” ugyanebben a pillanatban a pokol egy másik, hasonlóan mély és sötét bugyra nyílt meg Magyarország előtt: a szovjet megszállással megkezdődött a kommunista hatalomátvétel, a sztálini diktatúra kiépítése.

Az 1947-es párizsi békeszerződés aláírásáig Magyarországon a főhatalmat a Szövetséges Ellenőrző Bizottság gyakorolta, ami a kelet-európai országok esetén praktikusan a Szovjetuniót jelentette. A Vörös Hadsereggel együtt 1944 novemberétől folyamatosan érkeztek haza a Moszkvában kiképzett magyar kommunista vezetők – köztük 1945 januárjában a párt első embere, Rákosi Mátyás –, egyértelmű feladattal: a szovjet hatóságok segítségével végrehajtani az ország szovjetizálását. Az ideiglenes kormányban azonnal kulcspozíciókat (ha nem is mindenhol miniszteri széket, de államtitkárit és döntő befolyást igen) szereztek az olyan fontos területeken, mint a bel-, az igazság- és a pénzügy, és hozzá is láttak a politikai berendezkedés és a társadalom átalakításának.

Utóbbi legfontosabb eszköze a már 1945-től Péter Gábor vezette politikai rendőrség volt, egyik hírhedt helyszíne pedig a 70 éve megnyitott recski kényszermunkatábor. Ennek, és a hortobágyi zárt táborok létrehozásának emlékére szervezett idén az egész országra kiterjedő megemlékezés-sorozatot a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Magyar gulág címmel, és készített a témában egy megkapó, információkban gazdag ismeretterjesztő kisfilmet is: Mi, a rendszer ellenségei. Kommunista táborvilág Magyarországon.

Egy kiállított fotó a Recski Nemzeti Emlékparkban. Fotó: Komka Péter / MTI

1945-től 1953-ig tízezreket tartottak bírói ítélet nélkül fogságban, tettek tönkre egy életre, nőket, férfiakat, sokszor gyerekeket is, egész családokat. Hogyan működött ez a rendszer? Milyen „rabságtípusok” léteztek a hazai kommunista diktatúra legsötétebb éveiben? Erről kérdeztük dr. Bank Barbara történészt, a NEB tagját.

Rabság, ítélet nélkül

Még el sem ültek a harcok, de a Vörös Hadsereg által megszállt területeken máris megkezdődtek a tömeges internálások, hivatalos nevén a rendőrhatósági őrizetbe vételek. A kifejezés azt az eljárást takarja, amikor az illetőt bírósági ítélet nélkül elzárják hat hónapra, és ezt háromszor meghosszabbíthatják, magyarán a belügyi hatóságok saját hatáskörükben, gyakorlatilag jogi indoklás nélkül két évre bárkit megfoszthattak a szabadságától. Az internálás nem számított újdonságnak, rendkívüli helyzetekben a két világháború között is ezzel a módszerrel igyekeztek féken tartani mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal politikusait és aktivistáit, 1945 után azonban tömegessé vált.

A háború vége rendkívüli állapotokat teremtett, a háborús bűnösök elfogása indokolta a gyors cselekvést, de az 1945 márciusában felállított, az első pillanattól a kommunista párt ellenőrzése alatt állt politikai rendőrség igencsak „megspékelte” a gyakorlatot. A vélt vagy valós háborús bűnösök mellett begyűjtötték a kiépülő új rendszer akár csak feltételezett politikai ellenfeleit, bárkit, akit akár a szomszédja ilyesmivel megvádolt – még csak bizonyítékra sem volt szükség. Így vált az internálás a diktatúra kiépítésének fontos eszközévé.

Országszerte 25-30 ezer embert zártak a megyeszékhelyeken és a fővárosban működő internálótáborokba 1945 és 1946 között tárgyalás, ítélet nélkül – mondja Bank Barbara.

Hozzáteszi: a foglyokat gyárakban, építkezéseken dolgoztatták, romeltakarítást végeztettek velük, illetve a szovjet hadsereg is igénybe vette munkájukat. A kényszermunka kifejezést nem használták, hiszen egy belügyminiszteri rendelet értelmében az internáltak munkájáért elvileg fizetség járt – persze pénzt végül senki nem kapott. A munkáltatás rendszere annyira kaotikus és szervezetlen volt, hogy a rabok őrzése, ellátása még a „rabszolgamunka” ellenére is „ráfizetéses” volt a hatóságok számára.

Minden antikommunista reakciós

1946 őszén összeültek az internálásokat felülvizsgáló bizottságok, amelyek a dokumentumok és a politikai rendőrség véleménye alapján felülvizsgálták, kit és miért tartanak fogva – ez még mindig távol állt a jogtól, a döntések rendkívül önkényesek voltak. Ezután központosították a rendszert. A vidéki internálótáborokat felszámolták, egy központi gyűjtőtábort jelöltek ki a fővárosban, ez volt az úgynevezett Buda-déli internálótábor, a mai Petőfi laktanya Újbudán. A felülvizsgálatok hatására a fogvatartottak száma jelentősen csökkent, majd rövidesen ismét növekedni kezdett, ahogy az egyre inkább megszilárduló kommunista hatalom folytatta a letartóztatásokat. Kik kerültek a célkeresztbe?

Munkaszolgálatosok a Töhötöm utca a Károly Király (ma Petőfi) laktanya mellett. Fotó: Fortepan

Elméletben egykori nyilasok, háborús bűnösök, a gyakorlatban viszont mindenki, akinek a háború előtt bármilyen módon köze volt például a közigazgatáshoz: állami alkalmazottak, tisztviselők, nyugati fogságból hazatért katonatisztek, csendőrök – sorolja a teljesség igénye nélkül a történész. Révai József a Szabad Nép hasábjain világosan kifejtette: mindenki reakciós, aki antikommunista.

A Buda-déli központi táborban 1947-ben 3-4 ezer ember raboskodott, nők, férfiak vegyesen, átmenetileg gyerekek is, amíg a szülők letartóztatása után megoldották az elhelyezésüket. A bánásmód durva volt, az ellátás nagyon szegényes. Ám ebben az időben még engedélyezték a csomagküldést az internáltak részére, így a foglyok tudták pótolni a hiányokat. Többségük dolgozott: vagy a tábor területén kialakított műhelyekben, vagy 20-30-50 fős csapatokban külső helyszíneken. Kevés volt az őr, a táborélet reménytelensége miatt gyakoriak voltak a szökések.

Innentől kezdve egészen 1950-ig sok a bizonytalanság, hiányosak a történeti dokumentumok, a szakemberek számára nincs elég adat a központi internálótábor működésével kapcsolatban.

A történészek összességében 40 ezer főre teszik az 1945–1950 között internáltak számát.

Nyílt erőszak

Miután a kommunista párt 1948-ban magába olvasztotta a szociáldemokrata pártot, és megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, megkezdődött a pártállami diktatúra időszaka Magyarországon. A szovjetizálás addig Rákosiék tudatos döntése értelmében „lassan haladt”, hogy ne tűnjön annyira agresszívnak – ezen egyébként volt is jócskán vita a tempón gyorsítani kívánó ’19-es tanácsköztársaság „öreg kommunistáival”.

A diktatúra 1950-re elérte az otthonokat, a hétköznapok része lett. Az ÁVH csaknem önálló intézményként végezte a társadalom szétzúzását és megfélemlítését, már nemcsak személyek, családok, hanem egész társadalmi csoportok estek áldozatul, megkezdődött a tényleges kényszermunka – fogalmaz a szakember.

A megbízhatatlannak ítélt családokat 1950-től kezdték tömegesen elhurcolni a Hortobágyon, a Nagykunságban, a Felső-Tisza vidékén folyamatosan kialakított összesen 12 úgynevezett zárt tábor valamelyikébe. Az indok, hogy hermetikusan lezárják a határt az ellenséggé vált Jugoszlávia és a Nyugatot képviselő Ausztria irányába, pontosabban a déli és a nyugati határsávból „kipucolják” a reakciósnak nyilvánított elemeket, továbbá a városokból is eltávolítsák a számukra oda nem illő családokat – ez önmagában 8-9 ezer embert érintett.

Rekonstruált barakk a Recski Nemzeti Emlékparkban. Fotó: Komka Péter / MTI

Az áldozatokat éjjel verték fel, fél órájuk volt, hogy a legszükségesebb holmikat összecsomagolják, és már indult is velük a teherautó. Minden mást, értéktárgyakat, generációk óta őrzött családi emlékeket hátra kellett hagyniuk. Egykori tanyákon, azok gazdasági épületeiben, istállókban, pajtákban szállásolták el őket, ahol röviddel azelőtt még állatokat tartottak.

A tábor szögesdróttal volt bekerítve, a „telepesek” csak engedéllyel hagyhatták el. Gyakori volt az éhezés, előfordult, hogy a csecsemőket sem tudták megfelelően táplálni.

Ki akarták tépni a gyökereket

Hasonló sorsra jutott a Budapestről kitelepített 14 ezer, osztályellenségnek bélyegzett lakos – nemcsak értelmiségi, polgári, arisztokrata réteghez tartozók, hanem alacsonyabb státuszúak is – 1951 nyarán. A déli és keleti országrész falvaiban jelöltek ki számukra kényszerlakhelyet paraszti otthonokban, ahol az érkező családoknak sokszor apró, 2×2 méteres kis helyiségekben kellett meghúzniuk magukat.

A harsogó propaganda szerint a „nép ellenségeinek” lakásaiba nélkülöző munkásemberek költözhettek, ám ez csak a legritkább esetben történt így: a pártvezetőket, megbízható funkcionáriusokat, a hatalom kiszolgálóit, katonatiszteket, ÁVH-sokat jutalmazták velük.

Mi értelme volt mindennek? A régi rendszer működtetőin – akár egy MÁV-os tisztviselőn és hozzátartozóin – vett bosszú a megalázáson túl stratégiai célt is szolgált. Sztálin elmélete szerint ugyanis, aki saját szavai szerint a deportálásokkal „megmozgatta a birodalmat”, így próbálták gyökértelenné tenni az embereket:

A tökéletes »gyökértelenítés« pedig a legkisebb és legszorosabb nemzetalkotó egység, a család szétzúzása – emeli ki Bank Barbara.

Recsk és a gyűlölet

Visszatérve az internálásokhoz, 1950-ben az Államvédelmi Hatóság formálisan is átvette több börtön és tábor irányítását, amelyeket jelmondatukhoz híven működtettek: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Teljes titokban, 1950 nyarán szovjet minta alapján létrehozták a recski kényszermunkatábort, amely ma 70 éve, 1950. július 19-én kezdte meg működését. A következő három évben összesen körülbelül 1800-an raboskodtak itt. Az embertelen körülményekbe és az ÁVH-sok brutalitásába sokan belehaltak – az áldozatok pontos számát máig nem ismerjük. Recsk mellett további kényszermunkatáborokat állítottak fel Tiszalökön, Kazincbarcikán, Sajóbábonyban és Bernátkúton.

Recsk több szempontból is a magyar gulág jelképe. A fogvatartottak között a társadalom szinte minden rétege képviselve volt, a kommunista irányvonalat el nem fogadó szociáldemokratáktól kezdve egykori katonatiszteken át a második világháború alatti ellenállási mozgalom tagjaiig. Az éhezéstől legyengült internáltakat a hegyen megnyitott kőbányában dolgoztatták.

Az ávéhás őröknek elég volt a legkisebb ürügy, hogy válogatott kínzásoknak (gúzsbakötés, vizesverem, szekrényfogda) vessék alá foglyaikat, akik őreik szájából gyakran hallhatták, hogy nem tartoznak elszámolással az életükkel.

Megbélyegzettek maradtak

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a szovjet korrekciós politika az elhunyt vezért tette meg bűnbaknak, Rákosi pedig kegyvesztett lett, Nagy Imre kapott kormányalakítási felhatalmazást Moszkvától. Magyarországon fél éven belül felszámolták az internálótáborokat, a zárt táborokból kiengedték az embereket, és a kitelepítettek is elhagyhatták kijelölt lakóhelyüket. Családok ezrei, meghurcolt, megkínzott, kirabolt, nincstelenné tett magyar emberek tízezrei álltak összetört életük darabjai felett, és nem tudták, hogyan tovább.

Megmaradtak ugyanis a népi demokrácia ellenségeinek, otthonaikba nem térhettek vissza, tisztességes munkát nem kaphattak, gyerekeik nem járhattak olyan iskolába, amilyenbe szerettek volna, a bélyeget ők is viselték. A volt internáltakkal titoktartási nyilatkozatot írattak alá, senkinek nem beszélhettek arról, mi történt velük, ugyanakkor többen közülük szabadulásuk után rendőrhatósági felügyelet alá kerültek.

Ez még inkább nehezítette a visszailleszkedést, mérgezte körülöttük a légkört. Családok szakadtak szét ekkor lelkileg és sokszor fizikailag is, amennyiben a szülőket és gyerekeket a rokonok nem tudták együtt befogadni.

Az állam kinyitotta az internálótáborok kapuit, és annyit mondott, mehettek. Egyetlen támogatásként kevéssé sikeres toborzást végeztek, hogy aki marad, munkát kaphat téeszekben, a tiszalöki erőmű vagy a Tiszai Vegyi Kombinát építkezésén. Az újrakezdéshez a kényszermunkatáborok egykori rabjainak kifizetett jelképes „kereset” sem számított valós segítségnek. A társadalom is vegyesen fogadta a megbélyegzett embereket: voltak, akik segítettek, élelmet és ruhát gyűjtöttek, de olyanok is, akik ismét feljelentgették „gyanús” szomszédaikat.

A recski kényszermunkatábor animációs felépítése

Kádár folytatta

Aki abban reménykedett, hogy az önkényes letartóztatás, fogva tartás, a tömegek irányába tanúsított durva és nyílt állami agresszió ezzel véget ért, csalódnia kellett.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után a novemberben induló kádári megtorlás ’57 elején újra megnyitotta a kistarcsai internálótábort – 1949 és 1953 között Buda-dél után ez volt a központi tábor –, majd az év második felében a tököli büntetés-végrehajtási intézet területén kijelölt épületeket is az úgynevezett közbiztonsági őrizet alatt álló rabokkal töltötték meg. A letartóztatásokat ekkor is a politikai rendőrség végezte, bizonyítékok és bírói végzés nélkül, puszta gyanú alapján.

A rendszert 1960-ban számolták fel végleg, az utolsó internált ebben az évben szabadult Tökölről. Bank Barbara szerint ebben a három évben nagyjából 17-18 ezer embert tarthatott fogva önkényesen a hatalom több-kevesebb ideig. A hivatalos adatok hiányosak, a történész úgy fogalmaz: „ennél csak többen lehettek”.

Kiemelt kép: Őrtorony a Recski Nemzeti Emlékparkban. Fotó: Komka Péter /MTI

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Ami Magyarországon az 1945-ös budavári kitörés évfordulója, a Becsület Napja, az Bulgáriában a Lukov-menet.

A felvidéki Szencen található Anton Bernolák Gimnázium történelem tanárát Slavomír Maľát diákjai jelentették az iskolának, miután nézeteivel és véleményeivel a „törvénysértés határán mozgott”.

A világháborúban, 1915 szeptemberében vonultam be, mint hadnagy és századparancsnok, a bécsújhelyi akadémia elvégzése után.

Pénzgyűjtésbe kezdett a 2023-as antifa támadások kitervelőjének és elsőrendű vádlottjának, Ilaria Salisnak családja.

Egy 28 éves mississippi férfi ellen szövetségi vádat emelnek, mert zsidóknak telefonált Adolf Hitlerrel és a holokauszttal kapcsolatban.

Az első ember alkotta eszközt, amely áttörte a világűr határát, az Adolf Hitler szupertitkos csodafegyver-programját, az A-4-es vagy közismertebb nevén a V-2-es ballisztikus rakétát megépítő fejlesztőcsoport vezetője, dr. Wernher von Braun konstruálta meg.

Megmondom őszintén, hogy e sorok írása közben visszasírtam bármit, akármelyik cikkemet az elmúlt évekből. Nem azért, mert az Oppenheimer egy rossz film, vagy mert nem szerettem volna kritikát írni róla, sőt, épp ellenkezőleg.

Felülvizsgálatot kezdeményezett a franciaországi Crépol településen megkéselt, 16 éves Thomas ügyében Romans-sur-Isère polgármestere.

Miért maradnak le a férfiak – konkrétan a fehér férfiak Nyugaton – manapság jobban, mint valaha? Vagy lemaradnak a nőkhöz képest, vagy egyszerűn teljesen kiesnek a társadalomból, olyannyira, hogy egyesek kezdik a gyengébb nemnek nevezni őket.

1944 szeptember utolsó napjaiban sajátos közjáték zajlott le az német 503. nehézpáncélos-osztály otthont adó Sennelagerben. Noha az újabb bevetés helyszínét még nem ismerték a katonák, egyes részek már el is indultak.

Megvonta az állami támogatást a következő hat évre a német alkotmánybíróság a zsidó-liberális sajtóban „neonáciként” számon tartott Die Heimat nevű párttól.

Az amerikai neobolsevik rezsim feudális hierarchiájában értelemszerűen legfe­lül tanyázó, sőt egyenesen piedesztálra emelt feketék elsősorban a rabszolga őseik által a déli gyapotföldeken végzett ingyenmunka kompenzálásaként akarják kirázni a gatyájukból fehér hűbéreseiket.

1946. január 19-én indult el Budaörsről az első, kitelepítésre ítélt magyarországi németeket szállító vonat, amely a második világháborút követő szélesebb kelet-európai etnikai tisztogatás hazai szakaszának kezdetét jelentette. 

A varégok a mai Svédország területén a középkorban letelepedett vikingek. De honnan jöttek ezek a vikingek, akikről a ma emberének a varkocsos, szakállas, baltát lóbáló északi óriások jutnak elsőre az eszébe?

Akik még nem ismernék a történetét annak a mondásnak, hogy Románia a "történelem prostituáltja", annak segítünk hat történelmi momentummal, amely eléggé tiszta képet fest arról, milyen szövetségese volt ez az ország néhai partnereinek.

Egy céges prezentációtechnika tréningre készülve érdekes dolgot fedeztem fel az OpenAI képrajzoló mesterséges intelligenciájával való interakcióban.