Kövess minket 
-on és 
-en!
A magyar hadifoglyokat 1945 őszén átszállították a 180/5. lágerbe. (Ez a Don-medence egyik szénbányája közelében létesült.) Örömmel fogadtuk az áttelepítést abban a reményben, a háború befejezése utáni hazaszállításunkkal kapcsolatos lépésről van szó.
Tévedtünk. Tovább folyt a robotolás. A már ott levők – 20-40 év közötti elhurcolt férjek, lányok, édesanyák – megdöbbentő fizikai és lelki állapotban tengették napjaikat. Az előző láger háromszori étkezése helyett itt csak reggel és este kaptunk csalán- vagy dudvalevest, burizskását és 30 dkg kenyeret.
Tömegesen haltak meg az emberek, akiket naponta 2-3 kocsival szállítottak el, hogy tömegsírokba eltemessék. A mély gödrökbe került hullákat leöntötték mésszel, vékony földréteget szórtak rájuk, amire rádobálták az újabb halottakat.
Helyzetünk sokkal rosszabb lett, mint az előző táborban. Itt már az élet is fájt. Különösen akkor, amikor a szabadban végzett munkából visszatérés után átázott ruhánkat testünk melegével kellett megszárítanunk, abban aludnunk, és bennük másnap ismét munkába indulnunk.
Az állandó éhezés szörnyűségek elkövetésére is késztetett egyes embereket. Egy ilyen esetnek szemtanúja voltam: egyik társunk feketére égett húsdarabot kínált megvételre. Váltig hangoztatta, hogy az egy kóbor macskának a húsa, amit a láger területén fogtak. Később kiderült, hogy hullacsonkításból származó emberi hús volt! A valóság kiderítése tragédiába torkollott: egyik bajtársunk megőrült és öngyilkos lett: nekiment az áram alatt lévő drótkerítésnek.
Lévai kálmán – Nyékládháza
HH 1995/3.
