Kövess minket 
-on és 
-en!
Házunkba 1944. december 31-én lépett be az első szovjet katona, és németeket keresett. Miután jól megetettük őt, társai is meglátogattak egyre sűrűbben. Közben néha elvittek tolmácskodni, mert lengyelül beszéltem.
Aztán 1945. január 6-ára virradóra végleg elvittek. Budafok–Cece–Dunaföldvár–Baja útvonalon gyalog, innen vagonokban Temesvárra „kirándultunk”. Útközben halottaink száma 15-20-ra emelkedett. A táborban mintegy 40 000 embert zsúfoltak össze. A pajtában, ahol aludtunk, szorosan feküdtünk egymás mellett. Az éjszakai élelemosztásra az emberek megvadult csorda módjára, a földön fekvők fején-testén taposva rohantak az elosztóhelyre. Ez úgyszólván minden éjjel megismétlődött.
A táboron belül az úgynevezett korbácsos „davajok” irányították az egyes századokat. Ők is szláv vagy román nemzetiségű foglyok voltak. Sűrűn használták korbácsaikat.
A gyengélkedőben gyakori volt az elhalálozás: 130-160 fő naponta. 1945 februárjában, amikor kiütéses tífusz kezdett pusztítani, több ezer hadifoglyot a szegedi Csillag-börtönbe szállítottak át. Innen a betegeket magánházaknál kialakított szükségkórházakba vitték. Őket polgári őrök őrizték, papok is ellátogattak hozzájuk, és haza lehetett üzenni a Vöröskereszt útján. A gyógyultakat a szegedi repülőtéren berendezett nagy fogolytáborba szállították át. Itt emberségesebbek voltak a körülmények, tisztálkodni is lehetett, még napi 5 cigarettát is kaptunk. Akadtak itt színészek, artisták, zenészek is, akik olykor szórakoztatták a foglyokat.
Június közepén elkezdődött a több tízezer fogoly kiszállítása a Szovjtunióba. Átlagosan 1500 fogoly került egy vasúti szerelvénybe. Július elejére befejezték a válogatást. A visszamaradt gyenge foglyok névsorát elküldték a Bécsben székelő parancsnoksághoz, ahol engedélyezték elbocsátásukat. Így kerültem én is haza 1945 júliusa végén.
Mihalik Kázmér – Budapest
HH 1995/6.
|
|
|
|
|
|
