Kövess minket
-on és
-en!
A Dnyepropetrovszktól mintegy 100 kilométerre fekvő bányatelepi táborban az első másfél-két év alatt a hadifoglyok létszám mintegy harmaddal csökkent.
Télen nagyon sokan haltak meg. Gyakori volt az olyan nap, amikor a láger hullaszállító kocsija egész nap üzemben volt. A halottakat nem lajstromozták. A közeli temető mellett tömegsírba kerültek.
Aki szökni próbált, elfogták, nagyon megverték, 2-3 hétig földbe ásott, ablak nélküli börtönpincében tartották, majd beosztották a legrosszabb munkahelyre. A hírek szerint egyetlen társunknak, egy református papnak sikerült megszöknie, amikor még javában tartott a háború. Egy Magyarországra induló hadiszerelvénnyel, a mozdony személyzetével összejátszva tudott hazajutni.
A civil lakosság nagy része sajnált bennünket és jóindulattal volt irántunk. Ha tehették, egy-egy falatot, hagymát, pogácsát adtak, de az is előfordult, hogy munkatársaink meghívtak magukhoz, vendégül láttak. A település papja prédikációkban kérte híveit, hogy segítsenek rajtunk.
Úgy 1948 tavaszán, nyár elején indultunk haza. Jó idő volt, nappal nyitva voltak a vagonajtók, este mi magunk húztuk be a fosztogatók elleni védekezésül. A mi szerelvényünket is megtámadták egy alkalommal, amelynél kísérőink pisztolyaikat is használták.
Stalter Sándor – Szuhogy
HH 1995/4.