Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Budapesti, Üllői úti lakásomon kerültem fogságba 1945. január 18-án mint tanuló: az óvóhelyről vittek el, sebesülten.
Házunkat január 1-jén bombatámadás érte, akkor sérültem meg. Az üllői úti klinikán részesültem elsősegélyben. Gödöllőn az általános nyomorgatás mellett még az orosz állambiztonságiak is „rám szálltak”.
Az NKVD-s tisztek fényképalbummal a kezükben egyenként hallgattak ki bennünket. Engem, nagy melepetésemre, négyszer vittek vissza és egy nyilas egyenruhában lévő, körülbelül 28 évesnek látszó egyén fotójával akartak azonosítani. Egy magyarul is beszélő orosz tiszt tisztázta helyzetemet: végül is elengedtek.
Április elején Ceglédre vittek. Ekkor már közülünk többen tífuszosak voltak. Az orvosi vizsgálat előtt „pöcköléssel” feltornásztam a hőmérő higanyszálát 41,7-re, mire rögtön betettek a tífuszosok közé, és elszállítottak a szolnoki kórházba. Itt hamarosan észrevették, hogy szimuláns vagyok, és ettől kezdve nem volt nyugtom. Temettem halottakat, akiknek sírgödreit is nekem kellett megásni. Hétszer kíséreltem meg szökést, de mindannyiszor elfogtak.
Ezután különböző kínzások következtek: letérdepeltettek, hátracsavarták mindkét kezem, szememre húzták a sapkámat, mint a kivégzésnél. Hogy ez végül is elmaradt, egy NKVD-s tisztnek köszönhetem, aki fiatal koromra való tekintettel lefújta a sortüzet.
Ám a többiek úgy összerugdostak, hogy csak két bajtársamra támaszkodva tudtam elmenni.
Így kezdődött új életem!
Dr. Varga Zoltán – Budapest HH 1997/1.