Kövess minket 
-on és 
-en!
„Nyi sagju nazad!” (Egy lépést se hátra!) – így szólt a hírhedt 227-es számú parancs leghíresebb mondata, amit 1942. július 28-án adott ki a főtiszteknek Sztálin.
A rendelettel az volt a célja, hogy az összeomlás szélén álló Vörös Hadsereg harci morálját fenntartsa. A mai napig nehéz megmondani, hogy a szovjetek védekezésében mekkora szerepe volt a hősi ellenállásnak, és mekkora a terrornak.
Lev Levovics Liakov geológiát szeretett volna tanulni. Egy olyan tantárgyat, ami miatt utazhat: bejárhatja a Szovjetuniót, barátokat szerezhet és mindenféle izgalmas dolgokat láthat. Ilyen pályára azonban a harmincas évek világában leginkább a párton, illetve annak valamilyen szervezetén keresztül lehetett kerülni. Liakov azonban talált még egy utat: a hadsereget. Ezzel a döntéssel később valóban komoly kalandokba keveredett, bár nem valószínű, hogy ilyeneket képzelt magának.
1941. június 22-én a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom megtámadta a Szovjetuniót. A kezdeti sikerek ellenére decemberben Moszkva alatt a szovjet csapatok megállították a Wehrmacht előrenyomulását. Sokak szerint ez az a csata, ami fordulópont volt a háború menetében, azonban a Vörös Hadsereg ekkor még mindig az összeomlás szélén állt.
A kitartás végsőkig való fenntartása érdekében Sztálin, aki számára az emberi élet egyébként sem jelentett sokat, 1942. július 28-án kiadta a 227-es parancsot. Ebben a következőket olvashatjuk:
„A pánikkeltőket, a gyávákat a helyszínen ki kell végezni. A visszavonuló-mentalitást gyökerestül ki kell irtani. Azokat a parancsnokokat, akik engedélyezik az állások önkényes elhagyását, haladéktalanul le kell váltani, és haditörvényszék el kell állítani.”
A teljes szöveg természetesen nem csak ebből állt: tele volt érzelmekre ható, hazafias fordulatokkal. A katonák lelkiismeretére akartak hatni azzal, hogy felhívták a figyelmüket a visszavonulás következményeire. Azzal például, ha saját életüket mentik, kiszolgáltatják a németeknek a civil lakosságot, vagy hogy „a Szovjetunió nem puszta földet jelent, hanem embereket, munkásokat, parasztokat, értelmiségieket, apáinkat, anyáinkat, feleségeinket, testvéreinket, gyerekeinket”. Nem csoda, hogy a fent említett Liakov ekképp emlékezett vissza a parancsra idős korában: “Egy szükséges és fontos lépés volt. Mikor meghallgattuk, akkor már tudtuk, hogy hol a helyünk.”
|
|
|
|
|
|
Az utasítás következtében a hadseregnél külön egységek jöttek létre azért, hogy a visszavonulókat kivégezzék. Mondani sem kell, hogy e parancs számtalan igazságtalanságot is szült: több tiszt (főleg tábornokok) kereshetett ez alapján bűnbakot magának egy-egy félresikerült lépés elleplezésére.
Ilyen volt például Alekszandr Obodov hadnagy esete. Egy aknavetős század népszerű parancsnokának számított, amikor egy ezredes csak azért tartóztatta le, hogy a többi katonát gyorsabb haladásra bírja. Elfogásakor Obodov a következőképp védekezett: „Komisszár elvtárs, én mindig jó katona voltam!” Egy barátja a következőképp idézte fel halálát: „A letartóztatást végző tisztek felhergelték magukat és tüzet nyitottak. Obodov a karjával próbált védekezni a golyók ellen, mintha csak legyek volnának. A harmadik sorozat után összerogyott.”
„Olyan embereket is agyonlőttünk, akik öncsonkítással próbálkoztak” – emlékezett vissza egy hadügyi jogász. „Már nem voltak jók semmire, és ha börtönbe küldjük őket, akkor elérték volna azt, amit igazából akartak.”
A történészek között a mai napig vita tárgyát képezi, hogy szükség volt-e erre az utasításra. Vannak, akik szerint csak ezzel a végsőkig való kitartással lehetett elérni a győzelmet, enyhébb módszerekkel a Vörös Hadsereg biztosan vereséget szenvedett volna. Mások inkább Sztálin felelősségét hangsúlyozzák, aki már a háború előtt gyakorlatilag lefejezte a vezérkarát, ezért nem volt más út, mint ez az embertelen szigor. Egy biztos: ez a direktíva nem hozott azonnali eredményt, hiszen a Vörös Hadsereg egészen 1942 őszéig még nem tudott előre törni.
