Kövess minket -on és -en!

„Nyi sagju nazad!” (Egy lépést se hátra!) – így szólt a hírhedt 227-es számú parancs leghíresebb mondata, amit 1942. július 28-án adott ki a főtiszteknek Sztálin.

A rendelettel az volt a célja, hogy az összeomlás szélén álló Vörös Hadsereg harci morálját fenntartsa. A mai napig nehéz megmondani, hogy a szovjetek védekezésében mekkora szerepe volt a hősi ellenállásnak, és mekkora a terrornak.

Lev Levovics Liakov geológiát szeretett volna tanulni. Egy olyan tantárgyat, ami miatt utazhat: bejárhatja a Szovjetuniót, barátokat szerezhet és mindenféle izgalmas dolgokat láthat. Ilyen pályára azonban a harmincas évek világában leginkább a párton, illetve annak valamilyen szervezetén keresztül lehetett kerülni. Liakov azonban talált még egy utat: a hadsereget. Ezzel a döntéssel később valóban komoly kalandokba keveredett, bár nem valószínű, hogy ilyeneket képzelt magának.

1941. június 22-én a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom megtámadta a Szovjetuniót. A kezdeti sikerek ellenére decemberben Moszkva alatt a szovjet csapatok megállították a Wehrmacht előrenyomulását. Sokak szerint ez az a csata, ami fordulópont volt a háború menetében, azonban a Vörös Hadsereg ekkor még mindig az összeomlás szélén állt.

A kitartás végsőkig való fenntartása érdekében Sztálin, aki számára az emberi élet egyébként sem jelentett sokat, 1942. július 28-án kiadta a 227-es parancsot. Ebben a következőket olvashatjuk:

„A pánikkeltőket, a gyávákat a helyszínen ki kell végezni. A visszavonuló-mentalitást gyökerestül ki kell irtani. Azokat a parancsnokokat, akik engedélyezik az állások önkényes elhagyását, haladéktalanul le kell váltani, és haditörvényszék el kell állítani.”

A teljes szöveg természetesen nem csak ebből állt: tele volt érzelmekre ható, hazafias fordulatokkal. A katonák lelkiismeretére akartak hatni azzal, hogy felhívták a figyelmüket a visszavonulás következményeire. Azzal például, ha saját életüket mentik, kiszolgáltatják a németeknek a civil lakosságot, vagy hogy „a Szovjetunió nem puszta földet jelent, hanem embereket, munkásokat, parasztokat, értelmiségieket, apáinkat, anyáinkat, feleségeinket, testvéreinket, gyerekeinket”. Nem csoda, hogy a fent említett Liakov ekképp emlékezett vissza a parancsra idős korában: “Egy szükséges és fontos lépés volt. Mikor meghallgattuk, akkor már tudtuk, hogy hol a helyünk.”

Az utasítás következtében a hadseregnél külön egységek jöttek létre azért, hogy a visszavonulókat kivégezzék. Mondani sem kell, hogy e parancs számtalan igazságtalanságot is szült: több tiszt (főleg tábornokok) kereshetett ez alapján bűnbakot magának egy-egy félresikerült lépés elleplezésére.

Ilyen volt például Alekszandr Obodov hadnagy esete. Egy aknavetős század népszerű parancsnokának számított, amikor egy ezredes csak azért tartóztatta le, hogy a többi katonát gyorsabb haladásra bírja. Elfogásakor Obodov a következőképp védekezett: „Komisszár elvtárs, én mindig jó katona voltam!” Egy barátja a következőképp idézte fel halálát: „A letartóztatást végző tisztek felhergelték magukat és tüzet nyitottak. Obodov a karjával próbált védekezni a golyók ellen, mintha csak legyek volnának. A harmadik sorozat után összerogyott.”

„Olyan embereket is agyonlőttünk, akik öncsonkítással próbálkoztak” – emlékezett vissza egy hadügyi jogász. „Már nem voltak jók semmire, és ha börtönbe küldjük őket, akkor elérték volna azt, amit igazából akartak.”

A történészek között a mai napig vita tárgyát képezi, hogy szükség volt-e erre az utasításra. Vannak, akik szerint csak ezzel a végsőkig való kitartással lehetett elérni a győzelmet, enyhébb módszerekkel a Vörös Hadsereg biztosan vereséget szenvedett volna. Mások inkább Sztálin felelősségét hangsúlyozzák, aki már a háború előtt gyakorlatilag lefejezte a vezérkarát, ezért nem volt más út, mint ez az embertelen szigor. Egy biztos: ez a direktíva nem hozott azonnali eredményt, hiszen a Vörös Hadsereg egészen 1942 őszéig még nem tudott előre törni.

Kövess minket -on és -en!

A Csíkszentdomonkos és Marosfő körüli harcokban estem fogságba 1944. szeptember 12-én a 23. határvadász zászlóalj tisztjeként. A gyűjtőtáborok – Brassó, Focsani, Moszkva – után Magnyitogorszkban tettek ki a vasúti szerelvényből.

„Ellenforadalmi összeesküvésért” végezték ki Lavrentyij Beriját, a sztálini terror egyik rettegett végrehajtóját, a Szovjetunió marsallját, belügyi és állambiztonsági miniszterét, akinek lefogása és bírósági pere, majd a kivégzése a Sztálin halálát követő hatalmi harc része volt.

Október 20-án a Die Heimat (korábban NPD) baden-württembergi elnökét, Marina Djonovićot megtámadta és megsebesítette egy csoport baloldali szélsőséges.

Az 1945 telén a budai Várban rekedt magyar és német katonák ostromgyűrűt áttörő támadási kísérlete, a háború és az európai történelem egyik legtragikusabb és leghősiesebb pillanata.

Három náció volt az óriási lágerben: németek, japánok és magyarok. Nekünk, magyaroknak a japánok jelentették a szenzációt. Voltak vagy tízezren. Az atombomba ledobása után magát megadó mandzsúriai hadsereg egy része került ide. Fegyelmezettségük, összetartásuk csodálatra méltó volt.

A brit uralkodó osztály teljes mozgósítást rendelt el a néger suhanc által megkéselt fehér kisgyerekek halála miatt kirobbant spontán tiltakozás leverésére. 

Teljesen nyilvánvaló, hogy „a D-nap sikere végső soron a fehér civilizáció tragédiája” és ráadásul a fajárulás minősített esete, amelyet elsöprő többségükben európai gyökerű fehér katonák követtek el anyakontinensük ellen, miközben a néger katonák részéről ez faji bosszú volt, amelyet fajáruló fehér vezetők tettek lehetővé számukra.

Az egyre jobban radikális antifasisztába forduló ausztrál kormányzat nem díjazta a néger rapper hitlerista megnyilvánulásait.

Egy békésen folydogáló kis patak az alaszkai Aleut-szigeteken 80 éven át hivatalosan a „Nazi Creek” nevet viselte – egészen máig.

2024 nyarán és őszén a Norsk Institutt for Kulturminneforskning (NIKU), a kulturális örökséggel foglalkozó független kutatóközpont régészei a Tønsbergben lévő helyszínen ásatásokat végeztek néhány utcai csatorna korszerűsítésével kapcsolatos munkálatok előtt.

Az I. világháborús vereség után aláírt trianoni békeszerződés a szomszédos államoknak juttatta Magyarország területének kétharmadát, valamint a magyar népesség egyharmadát.

A földbe épített barakk 1945 júliusában így nézett ki: a lépcsőlejárat mellett volt az ablak, amelyet nem lehetett kinyitni. Bár a nap magasan járt az égbolton, a barakkban mégis félhomály volt.

A francia állami vasúttársaság (SNCF) munkatársai a párizsi Austerlitz pályaudvaron hétfőn két emberre rálőttek és megsebesítették őket, köztük egy férfit, aki egy horogkeresztet festett egy falra.

Aszad elsősorban önmagát hibáztathatja a vereségéért, mert túlságosan is Iránra, a Hezbollahra és Oroszországra támaszkodott, és nem gondoskodott arról, hogy megtisztítsa korrupt tisztikarát és modernizálja hadseregét. Semmi ilyet nem tett, és most vesztett.

Egy angol nemzetiszocialista éppen a saját fehér fajvédő kiáltványát írta, amikor elfogták a rendőrök, amiért megszúrt egy invazív migránst a mellkasán.