Kövess minket 
-on és 
-en!
„Ne egyen annyit Carius, ha haslövést kap, nem tesz jót!” Tréfálkozott Schwaner őrnagy Otto Cariusszal, a Wehrmacht 502. nehézpáncélos-osztálya 2. századának parancsnokával 1944. július 24-én reggel.
A páncélos ász régóta nélkülözött kedvencéből, uborkasalátából falatozott éppen, és nem tudhatta, hogy az őrnagy ártatlan megjegyzése nem sokkal később szinte szó szerint valóra válik. Mindössze néhány mozdulaton múlott, hogy Carius papírra tudta vetni visszaemlékezéseit, amelyet nemrég a magyar olvasók is megismerhettek.
Nem sokkal Otto Carius 2015. január 24-én bekövetkező halálát követően magyarul is megjelent az utolsó német páncélos ász 1960-ban íródott visszaemlékezése, a Tigrisek a sárban (Tiger im Schlamm), amelynek köszönhetően egyedülálló betekintést nyerhetünk egy Wehrmacht-tiszt háborús mindennapjaiba.
Carius a laikusok számára is élvezhető módon, olvasmányosan tárja az olvasók elé, hogyan lett a sorozáson kétszer is soványság miatt visszautasított fiatalemberből a Wehrmacht második legeredményesebb, a keleti és a nyugati fronton is megforduló páncélos ásza. Közvetlen közelről megismerhetünk egy Tigris tankot, megtudhatjuk, milyen összeütközései voltak feletteseivel, hogyan bosszantotta fel egy filmhíradós egy bevetésen, illetve hogyan készültek a rádiós propagandaanyagok.
Plasztikus leírásainak köszönhetően szinte mi is az „Ivánékkal” (vagyis az oroszokkal) vívott csatákban érezzük magunkat, emellett pedig megismerkedhetünk olyan különleges személyiségekkel, mint a kiváló szervezőkészséggel megáldott tartalékos ezredes, Hyazinth Strachwitz gróf, akit „bizonyosan senki sem felejtett el, aki valaha is találkozott vele”, vagy az altiszti akadémiát végzett osztrák festőművész, Alfredo Carpaneto.
Megtudhatjuk, hogy Carius a bevezetőben említett napon minek köszönhetően maradt életben, annak ellenére, hogy egy szovjet tiszt golyója a gerincéhez közel átütötte a nyakát, de csodával határos módon sem inat, sem artériát nem talált. Kiderül az is, hogy hogyan zajlott az egyik kitüntetése kapcsán a Heinrich Himmlerrel való találkozása.
A kötet talán legérdekesebb részeiben Carius azt fejtegeti, mit is jelentett német katonának lenni a második világháborúban. „Nem egy emberért vagy egy rendszerért harcoltunk tehát, hanem a mi Németországunkért – s ezáltal önmagunkért – tettünk meg minden tőlünk telhetőt” – olvashatjuk egy helyen, másol pedig a szerző kifejti: szó sincs arról, hogy „Hitler tekintete, Goebbels hangja vagy Göring uniformisa” babonázta volna meg a Wehrmacht katonáit. Egyszerűen azért tettek meg minden tőlük telhetőt, „mert a törvény így parancsolta”, amikor pedig már szinte „elbutultak” a háború megpróbáltatásaitól, ösztöneinknek engedelmeskedve tartottak ki, amely „azt súgta, keletről veszély fenyeget”.
|
|
|
|
|
|
Carius gondolatai a győztes történelemíráshoz szokottak számára számos ponton szokatlanok lehetnek, a megjegyzései alapján feltehető kérdések a második világháború történetének legizgalmasabb témáihoz vezetnek el minket. A számos dokumentumszemelvénnyel és fekete-fehér fotóval kiegészített visszaemlékezést még a hadtörténelemért kevésbé rajongó olvasóknak is érdemes kézbe venni.
