Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Az első világháborúban kifejlesztett harckocsit a két világháború között átvette a világ minden nagyobb hadserege. A gyalogság által az új fegyverre a harctéren adható válaszok kifejlesztése a legkülönbözőbb irányokat vette, a Szovjetunió pedig egy egészen bizarr fegyverrel is előrukkolt.

Az első világháború által előidézett számtalan haditechnikai újítás közül talán a harckocsinak volt a legnagyobb közvetlen hatása a csatatéren. Habár e fegyvereket csak korlátozott számban alkalmazták és e bevetések is inkább a konfliktus vége felé történtek, a hadviselő felek egyikében sem maradt kétség afelől, hogy a jövő háborúiban rendkívül fontos szerepe lesz a tankoknak. A két világháború közötti időszakban a fejlett iparral rendelkező országok mind igyekeztek továbbfejleszteni az eredeti konstrukciókat. Az újabb modellek egyre vastagabb páncélzattal, egyre nagyobb tűzerejű fegyverzettel és egyre jobb felfüggesztéssel kerültek sorozatgyártásra.

Más országokhoz hasonlóan a Szovjetunió is nagy mértékben a harckocsik használatára építette doktrínáját, azonban a Vörös Hadseregnél is tisztában voltak azzal, hogy a gyalogságnak is szüksége van eszközökre a harctéren az ellenséges páncélosok ellen. A legfeljebb a motortérre dobva vagy a lánctalp elé helyezve kártékony, és kizárólag nagyon közelről alkalmazható kézigránátok mellett szükség volt egy megbízhatóbb fegyverre is. A legtöbb országban a választás az úgynevezett páncéltörő puskára esett.

Szovjet katonák egy PTRSz–41 félautomata páncéltörő puskával a második világháborúban

Az első páncéltörő puskákat még a Német Birodalom fejlesztette ki az első világháború végére a brit és francia harckocsik ellen, a koncepció pedig számos országban elterjedt a háború után, köztük Lengyelországban is, a Szovjetunióban azonban nem folyt ilyen irányú fegyverfejlesztés. A Harmadik Birodalommal összehangolt 1939-es Lengyelország elleni támadás során a Vörös Hadsereg zsákmányolt több wz. 35 jelű lengyel páncéltörő puskát, amelyek alapján saját fejlesztésbe kezdtek. Saját fegyvereik csupán 1941-re lettek harckészek, az egylövetű PTRD–41 és a félautomata PTRSz–41 páncéltörő puskák formájában.

Az azonos, 14,5×114 milliméteres lőszert használó fegyverek már bevezetésükkor mutatták, hogy a páncéltörő puska mint eszköz kezd idejétmúlttá válni: a szovjet puskák 100 méteren belül voltak csupán képesek 40 milliméternyi páncélzat átütésére, amely az 1941 júniusában a Szovjetuniót lerohanó német harckocsik ellen még éppen elégséges volt. Tovább csökkentette azonban a fegyverek hatékonyságát, hogy nagyok és nehezek voltak (a PTRD több mint 20, a PTRSz körülbelül 17,5 kilogramm tömegű volt), kevés jutott belőlük a frontra, és a nagy kaliberű lőszerből sem voltak jól ellátva a csapatok. Volt azonban a Vörös Hadseregnek egy alternatívája.

PTRD–41 páncéltörő puskát használó szovjet csapatok a kurszki csatában, 1943.

A szovjetek titkos fegyvere

A Vörös Hadseregnél 1924-től alkalmaztak hivatalosan kutyákat, számos szerepkörben – ezek közé tartozott a mentés és keresés, üzenetek, élelmiszer, lőszer és orvosi eszközök célba juttatása, az aknakeresés, de még a sebesültek mozgatása is az eb által húzott szán segítségével. Felmerült a kutyák használata a nehezen elérhető célpontok elpusztítására is, és a Vörös Hadsereg 12 regionális kutyakiképző központjából háromban is foglalkoztak ezzel az 1930-as évektől.

Az ellenséges harckocsik alá juttatott robbanóeszköz mellett szólt, hogy a harckocsik többségének alul igen vékony volt a páncélzata, így ebből az irányból nagy eséllyel voltak elpusztíthatók, vagy legalábbis működésképtelenné tehetők. Az eredeti szovjet koncepció az volt, hogy az erre kiképzett kutyák az ellenséges harckocsi alá futnak a rájuk erősített – időzítővel vagy távirányítós detonátorral ellátott – robbanószerkezettel, amelyet aztán ott leoldanak magukról, és visszatérnek kezelőikhez.

E tervek már a kezdeti kiképzések alatt kivitelezhetetlennek bizonyultak. Miután egy hat hónapon át tanított kutyacsoport sem volt képes megbirkózni a feladattal, egyszerűsítettek az eljáráson: a kutyára erősített robbanószerkezetet átalakították. Egy körülbelül 10-12 kilogramm tömegű, egyszer élesíthető aknát erősítettek egy hám segítségével a kutyára, a hám tetejéből pedig egy körülbelül 20 centiméter hosszú fa rúd állt ki, amely megfelelően hátranyomva (azaz amikor a kutya bemászott a páncélos alá) működésbe hozta az aknát. Ennek súlyos hátránya volt természetesen a kiképzett állat elvesztése, azonban a Vörös Hadsereg 1935-től hivatalosan is rendszeresítette a „tankelhárító kutyákat”.

Egy szovjet katonai kutyakiképző központ növendékei és kiképzői 1931-ben

A kiképzés során – hogy takarékoskodjanak a lőszerrel és az üzemanyaggal – egy helyben lévő harckocsikat alkalmaztak, amelyeknek nem járt a motorja, és nem adtak le lövést. Ezek alá ennivalót helyeztek el a kutyáknak, amelyek a klasszikus pavlovi reflex kialakulásának köszönhetően az élelemmel azonosították a páncélosokat.

A „tankelhárító kutyák” hátrányai hamar megmutatkoztak, amikor 1941 nyarán először megkísérelték alkalmazni őket a német harckocsik ellen. Az első kutyás egység 30 kutyával és 40 kezelővel érkezett a frontra, hatékonyságuk pedig igen alacsony fokúnak bizonyult. A legtöbb kutya már csak a csatazaj miatt képtelen volt feladata végrehajtására – sokuk azonnal visszafutott kezelőihez, mások ugyan megközelítették az ellenséget, azonban a mozgó harckocsik alá nem mertek bemászni, megint másokat pedig az ellenséges tűz riasztotta vissza, vagy egyszerűen lelőtték őket.

Szovjet katonák tankelhárító kutyákat vezetnek Moszkvánál, 1941. A kutyák hátán megfigyelhető az aknát működésbe hozó rúd.

Az elérhető adatok szerint mindössze négy kutyának sikerült az ellenséges páncélosok közelében működésbe hoznia a rá erősített aknát, azt azonban nem tudni, mennyi kárt okoztak. Hat kutya hozta működésbe visszatérése során a robbanószerkezetet, és okozott veszteségeket a szovjet csapatoknak, hármat pedig lelőttek és elszállítottak a németek, akik számára hatalmas propagandalehetőség volt gyávának beállítani a szovjeteket, akik maguk helyett kutyákat küldenek harcba. Mindazonáltal a lelőtt ebeken talált szerkezetek megvizsgálása után a német katonáknak parancsba adták, hogy a harctéren megpillantott bármiféle kutyát azonnal lőjenek le.

Csupán később derült fény egy újabb hiányosságra a szovjet kutyák kiképzésében: mivel a Vörös Hadsereg saját, dízelmotoros páncélosait használta az ebek betanítására, a teljesen más szagot árasztó, benzinmotoros német tankokat még annál is kevésbé gondolhatták élelemforrásnak.

Az eleinte felemás sikerek ellenére a hivatalos szovjet történetírás fenntartotta, hogy a háború során mintegy 300 német harckocsit semmisítettek meg kutyákkal. Orosz történészek ezt napjainkban kétségbe vonják, néhány dokumentált eset azonban valódinak tűnik. A leírások szerint az ukrajnai Hluhivnál (Gluhov) zajló harcokban öt, a sztálingrádi repülőtérért folyó küzdelemben 13, a kurszki csatában pedig 12 német harckocsit semmisítettek meg vagy tettek üzemképtelenné az aknákkal felszerelt kutyák.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Egy angol nemzetiszocialista, akin horogkeresztes zászlókkal, hűtőmágnesekkel és Adolf Hitler portréjával díszített házában ütöttek rajta, gondolatbűnökért került börtönbe Nagy-Britanniában.

Körülbelül három és fél év börtönbüntetésre ítélték pénteken egy amerikai fehér fajvédő csoport vezetőjét, aki elismerte, hogy online halálos fenyegetést tett közzé egy brooklyni újságíró ellen azért, hogy az leálljon a csoport rágalmazásával.

Mint ismert, az elmúlt napokban szörnyű esemény rázta meg Írországot: egy algériai migráns Dublinban megkéselt három kisgyereket.

Felvétetett Budapesten, a Budapesti Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályán, 1945. október 23-án.

A 98 éves ukrán Jaroslav Hunka, a Galícia SS-hadosztály veteránjának a kanadai parlamentben való kitüntetése „meghozta gyümölcsét”, de nyilván nem pozitív értelemben.

Elítéltek egy angol antiszemita aktivistát, aki a rendőrség szerint „neonáci hitet vallott”, mert meg akart támadni egy sussexi zsinagógát.

Engem és a legjobb barátnőmet együtt vittek ki a Gulágra. Mariska, a barátnőm, öt évvel később térhetett haza, mint én. Ő is visszajött a szülőfalunkba. Azon nyomban meglátogattam...

A jugoszláv légierő 1941. április 7-i szegedi és pécsi légitámadását, az 1941. június 26-i ismeretlen eredetű kassai bombázást, illetve a Budapestet ért 1942. szeptember 4–5-i és 9–10-i éjszakai szovjet légitámadást követően, az ország területének, ipari és közlekedési csomópontjainak rendszeres és folyamatos bombázása 1944. április 3-án vette kezdetét.

Április negyedike, vagy ahogyan az 1945 után kiépülő kommunista diktatúra kánonjában szerepelt, a felszabadulás, nem csak a pártállam piros betűs ünnepének, hanem négy évtizeden át a rendszer legfontosabb legitimációs pontjának számított, és nem véletlenül.

Hivatalosan is visszalépett az önkormányzati választástól Soltysiak Edina táti független képviselőjelölt – írta meg a Telex.

Százezres halálkvóták túlteljesítésében versengtek a Sztálin kegyeiért remegő parancsnokok, amikor a paranoia új szintre lépett a Szovjetunióban.

A magyar származású önkéntesekből felállítandó Waffen-SS hadosztályok ügyében a tárgyalások még a Lakatos-kormány idején megkezdődtek. Az írásbeli, előzetes megállapodást végül is Beregfy Károly, a Szálasi-kormány honvédelmi minisztere és Otto Winkelmann, a magyarországi német SS- és rendőri erők parancsnoka 1944. október 23-án írta alá Budapesten.

Közvetlenül a II. világháború után Lengyelországban 277 börtönben és 1255 kommunista koncentrációs táborban több mint 200 ezer német származású polgári személyt gyűjtöttek össze, mialatt a vasfüggöny szovjet oldalán 16 millió német származású polgári lakost telepítettek ki.

Antiszemita indíttatásból követhetett el nemi erőszakot három, a sajtóban a szokásos módon mindössze „tinédzserként” emlegetett invazív kisebbségi egy 12 éves zsidó lányon Párizsban.

Másfél év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a Győri Törvényszék azt a 17 éves kapuvári diákot, aki  állítólag halállistát készített és egy „neonáci” jelzővel leírt internetes csoportban azt írta tavaly ősszel, hogy másnap megöli osztálytársát a származása miatt.