Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Az első világháborúban kifejlesztett harckocsit a két világháború között átvette a világ minden nagyobb hadserege. A gyalogság által az új fegyverre a harctéren adható válaszok kifejlesztése a legkülönbözőbb irányokat vette, a Szovjetunió pedig egy egészen bizarr fegyverrel is előrukkolt.

Az első világháború által előidézett számtalan haditechnikai újítás közül talán a harckocsinak volt a legnagyobb közvetlen hatása a csatatéren. Habár e fegyvereket csak korlátozott számban alkalmazták és e bevetések is inkább a konfliktus vége felé történtek, a hadviselő felek egyikében sem maradt kétség afelől, hogy a jövő háborúiban rendkívül fontos szerepe lesz a tankoknak. A két világháború közötti időszakban a fejlett iparral rendelkező országok mind igyekeztek továbbfejleszteni az eredeti konstrukciókat. Az újabb modellek egyre vastagabb páncélzattal, egyre nagyobb tűzerejű fegyverzettel és egyre jobb felfüggesztéssel kerültek sorozatgyártásra.

Más országokhoz hasonlóan a Szovjetunió is nagy mértékben a harckocsik használatára építette doktrínáját, azonban a Vörös Hadseregnél is tisztában voltak azzal, hogy a gyalogságnak is szüksége van eszközökre a harctéren az ellenséges páncélosok ellen. A legfeljebb a motortérre dobva vagy a lánctalp elé helyezve kártékony, és kizárólag nagyon közelről alkalmazható kézigránátok mellett szükség volt egy megbízhatóbb fegyverre is. A legtöbb országban a választás az úgynevezett páncéltörő puskára esett.

Szovjet katonák egy PTRSz–41 félautomata páncéltörő puskával a második világháborúban

Az első páncéltörő puskákat még a Német Birodalom fejlesztette ki az első világháború végére a brit és francia harckocsik ellen, a koncepció pedig számos országban elterjedt a háború után, köztük Lengyelországban is, a Szovjetunióban azonban nem folyt ilyen irányú fegyverfejlesztés. A Harmadik Birodalommal összehangolt 1939-es Lengyelország elleni támadás során a Vörös Hadsereg zsákmányolt több wz. 35 jelű lengyel páncéltörő puskát, amelyek alapján saját fejlesztésbe kezdtek. Saját fegyvereik csupán 1941-re lettek harckészek, az egylövetű PTRD–41 és a félautomata PTRSz–41 páncéltörő puskák formájában.

Az azonos, 14,5×114 milliméteres lőszert használó fegyverek már bevezetésükkor mutatták, hogy a páncéltörő puska mint eszköz kezd idejétmúlttá válni: a szovjet puskák 100 méteren belül voltak csupán képesek 40 milliméternyi páncélzat átütésére, amely az 1941 júniusában a Szovjetuniót lerohanó német harckocsik ellen még éppen elégséges volt. Tovább csökkentette azonban a fegyverek hatékonyságát, hogy nagyok és nehezek voltak (a PTRD több mint 20, a PTRSz körülbelül 17,5 kilogramm tömegű volt), kevés jutott belőlük a frontra, és a nagy kaliberű lőszerből sem voltak jól ellátva a csapatok. Volt azonban a Vörös Hadseregnek egy alternatívája.

PTRD–41 páncéltörő puskát használó szovjet csapatok a kurszki csatában, 1943.

A szovjetek titkos fegyvere

A Vörös Hadseregnél 1924-től alkalmaztak hivatalosan kutyákat, számos szerepkörben – ezek közé tartozott a mentés és keresés, üzenetek, élelmiszer, lőszer és orvosi eszközök célba juttatása, az aknakeresés, de még a sebesültek mozgatása is az eb által húzott szán segítségével. Felmerült a kutyák használata a nehezen elérhető célpontok elpusztítására is, és a Vörös Hadsereg 12 regionális kutyakiképző központjából háromban is foglalkoztak ezzel az 1930-as évektől.

Az ellenséges harckocsik alá juttatott robbanóeszköz mellett szólt, hogy a harckocsik többségének alul igen vékony volt a páncélzata, így ebből az irányból nagy eséllyel voltak elpusztíthatók, vagy legalábbis működésképtelenné tehetők. Az eredeti szovjet koncepció az volt, hogy az erre kiképzett kutyák az ellenséges harckocsi alá futnak a rájuk erősített – időzítővel vagy távirányítós detonátorral ellátott – robbanószerkezettel, amelyet aztán ott leoldanak magukról, és visszatérnek kezelőikhez.

E tervek már a kezdeti kiképzések alatt kivitelezhetetlennek bizonyultak. Miután egy hat hónapon át tanított kutyacsoport sem volt képes megbirkózni a feladattal, egyszerűsítettek az eljáráson: a kutyára erősített robbanószerkezetet átalakították. Egy körülbelül 10-12 kilogramm tömegű, egyszer élesíthető aknát erősítettek egy hám segítségével a kutyára, a hám tetejéből pedig egy körülbelül 20 centiméter hosszú fa rúd állt ki, amely megfelelően hátranyomva (azaz amikor a kutya bemászott a páncélos alá) működésbe hozta az aknát. Ennek súlyos hátránya volt természetesen a kiképzett állat elvesztése, azonban a Vörös Hadsereg 1935-től hivatalosan is rendszeresítette a „tankelhárító kutyákat”.

Egy szovjet katonai kutyakiképző központ növendékei és kiképzői 1931-ben

A kiképzés során – hogy takarékoskodjanak a lőszerrel és az üzemanyaggal – egy helyben lévő harckocsikat alkalmaztak, amelyeknek nem járt a motorja, és nem adtak le lövést. Ezek alá ennivalót helyeztek el a kutyáknak, amelyek a klasszikus pavlovi reflex kialakulásának köszönhetően az élelemmel azonosították a páncélosokat.

A „tankelhárító kutyák” hátrányai hamar megmutatkoztak, amikor 1941 nyarán először megkísérelték alkalmazni őket a német harckocsik ellen. Az első kutyás egység 30 kutyával és 40 kezelővel érkezett a frontra, hatékonyságuk pedig igen alacsony fokúnak bizonyult. A legtöbb kutya már csak a csatazaj miatt képtelen volt feladata végrehajtására – sokuk azonnal visszafutott kezelőihez, mások ugyan megközelítették az ellenséget, azonban a mozgó harckocsik alá nem mertek bemászni, megint másokat pedig az ellenséges tűz riasztotta vissza, vagy egyszerűen lelőtték őket.

Szovjet katonák tankelhárító kutyákat vezetnek Moszkvánál, 1941. A kutyák hátán megfigyelhető az aknát működésbe hozó rúd.

Az elérhető adatok szerint mindössze négy kutyának sikerült az ellenséges páncélosok közelében működésbe hoznia a rá erősített aknát, azt azonban nem tudni, mennyi kárt okoztak. Hat kutya hozta működésbe visszatérése során a robbanószerkezetet, és okozott veszteségeket a szovjet csapatoknak, hármat pedig lelőttek és elszállítottak a németek, akik számára hatalmas propagandalehetőség volt gyávának beállítani a szovjeteket, akik maguk helyett kutyákat küldenek harcba. Mindazonáltal a lelőtt ebeken talált szerkezetek megvizsgálása után a német katonáknak parancsba adták, hogy a harctéren megpillantott bármiféle kutyát azonnal lőjenek le.

Csupán később derült fény egy újabb hiányosságra a szovjet kutyák kiképzésében: mivel a Vörös Hadsereg saját, dízelmotoros páncélosait használta az ebek betanítására, a teljesen más szagot árasztó, benzinmotoros német tankokat még annál is kevésbé gondolhatták élelemforrásnak.

Az eleinte felemás sikerek ellenére a hivatalos szovjet történetírás fenntartotta, hogy a háború során mintegy 300 német harckocsit semmisítettek meg kutyákkal. Orosz történészek ezt napjainkban kétségbe vonják, néhány dokumentált eset azonban valódinak tűnik. A leírások szerint az ukrajnai Hluhivnál (Gluhov) zajló harcokban öt, a sztálingrádi repülőtérért folyó küzdelemben 13, a kurszki csatában pedig 12 német harckocsit semmisítettek meg vagy tettek üzemképtelenné az aknákkal felszerelt kutyák.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

A francia származású feledhetetlen Leon Degrelle tábornok (Belgium, 1906-1994) a második világháború utolsó életben maradt nagy, keresztény és jobboldali politikai és katonai vezetője volt.

Ha az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt német–szovjet megnemtámadási egyezményt, amelyet Ribbentrop–Molotov paktumnak szokás nevezni, meg akarjuk érteni, akkor vissza kell mennünk 1939 márciusára.

Az alábbi nyilatkozatot Paula Hitler (1896. január 21. - 1960. június 1.), a Führer egyetlen lánytestvére 1957-ben tette, újra kifejezve meggyőződését, ahogy 12 évvel korábban, szeretett fivérének halálát követően.

„A közelgő győzelem lehetőséget ad Németországnak az európai zsidókérdés megoldására, ami véleményem szerint kötelességünk is. A kívánatos megoldás: minden zsidót kitenni Európából.

Egy „náciszimpatizánsok” által tartott rendezvényről készült videoklip jelent meg a német közösségi médiában, ami hatalmas zsidó-liberális hisztériát keltett Németországban.

A gondolatbűnöző politikus azért állt bíróság elé, mert egy 2021-es gyűlésen a „Mindent Németországért!” szavakat használta. Ez ugyanis Németországban bűncselekménynek számít.

Vasárnap ismét a demokrácia csodálatos működéséről tettek tanúbizonyságot a héber rend őrei az egykori Németországban.

Eredménytelennek nevezte az olasz baloldal a Magyarországon fogva tartott antifasiszta terrorista, Ilaria Salis szabadon engedéséért folytatott politikai kampányát Giorgia Meloni miniszterelnök az RAI1-nek adott televíziós interjúban.

Bajtársaink, a RED Angers (Rassemblement des Étudiants de Droite - Jobboldali Diákgyűlés) klubházában házkutatást tartott a rendőrség, most pedig több tag előzetes letartóztatásba helyezése mellett döntöttek – írja a Nacionalista Zóna Telegram csatornája.

Kommandósok és bilincsek nélkül jelent meg legutóbbi tárgyalásán az antifa támadások elsőrendű vádlottja. Az olasz nőnek az ügyben ez volt a harmadik tárgyalása, de vallomást mindeddig még nem tett az ülések idején.

A híres zeneszerző dédunokája a Die Welt című német újságban „megdöbbenésének” adott hangot az orosz zsoldosok kapcsán – írja a Jewish Chronicle.

Megszünteti a budapesti antifa támadások elsőrendű vádlottjának, Ilaria Salisnak letartóztatását 16 millió forint óvadék ellenében a Fővárosi Ítélőtábla és elrendeli bűnügyi felügyeletét, tudatta a bíróság honlapján közleményben.

Az olasz legfelsőbb bíróság, a semmítőszék foglalt állást az olasz szélsőjobboldali, hazafias csoportok találkozóin, megemlékezésein országszerte használt köszöntési formáról.

Az immár száz napja tartó folyamatos szőnyegbombázásokkal az izraeli hadsereg (IDF) elhomályosította az angol–amerikai haderő egyik legfényesebb második világháborús hőstettét, amely abból állt, hogy 3 nap alatt letarolta Drezda épületeinek harmadát, ártalmatlanítva 25 ezer „nácit és potenciális nácit”.

Kannibálszigetnek vagy a halál szigetének nevezik a Szibériában, az Ob folyó mentén található Nazino-szigetet, amely a sztálini terror egyik legsötétebb fejezetének helyszínéül szolgált.