Kövess minket 
-on és 
-en!
Az Egyesült Államok és Izrael közötti különleges kapcsolatok ténye egyáltalán nem szorul bizonyításra, annyira állandó és közismert eleme az utóbbi hét évtized történelmének.
E kapcsolatok tényleges jellegét illetően azonban megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint Izrael csupán az amerikai imperializmus közel-keleti előretolt helyőrsége, az USA „kliensállama” vagy „stratégiai birtoka” (Noam Chomsky), mások szerint viszont az Egyesült Államok a zsidó állam által képviselt expanzionista cionizmus engedelmes eszköze.
Akár a farok csóválja a kutyát, akár fordítva, e téren a Fehér Ház mindenkori lakójának aligha van személyes mozgástere, amint azt – a sokak által e téren is formabontónak remélt – Donald Trump szánalmas téblábolása is ékesen bizonyította. Amiről sokáig csak diszkréten, „fű alatt” illett beszélni még a szólás szabadságát egyébként a legfontosabb állampolgári alapjognak tekintő Egyesült Államokban is, az az utóbbi időben, különösen John Mearsheimer és Stephen Walt nagy port felvert tanulmánya, illetve könyve (The Israel Lobby and U.S. Foreign Policy, 2007) óta egyre inkább betüremkedik a közbeszédbe, és immár nem csak Amerikában. Nevezetesen, hogy az amerikai–izraeli különleges kapcsolatok fő tartópillére az USA-ban tevékenykedő izraeli vagy cionista lobbi. Adott esetben a lobbi nem a maffia vagy a titkos társaság szinonimájaként értendő, Amerikában ugyanis a lobbitevékenység a politikai-közéleti színtér bevált gyakorlata, maguk a lobbik pedig irodahelyiségekkel, vezetőkkel és személyzettel rendelkező, hivatalosan elismert nyomásgyakorló csoportok, egyfajta sajátos vállalkozások, amelyeknek a választópolgárokhoz hasonlóan joguk van véleményt nyilvánítani bármilyen – különösen a kormány és az államigazgatás tevékenységét érintő – témában.
Történelmi okokból az USA alkotmányos felépítését eleve olyanra tervezték, hogy az állam erőtlen, a politikai osztály ingatag, az igazságszolgáltatási hatalom pedig (a bírói tisztség választás útján történő betöltése miatt) gyönge legyen, és hogy a kormány politikája a különböző lobbik érdekeit tükrözze, már csak azért is, mert a lobbik viszont erősek, stabilak és gazdagok. Ily módon az amerikai választási kampányok lényegében a vagyonos magánemberek és a mindenható lobbik körében végzett nyilvános pénztarhálás az adományozók érdekeinek érvényesítésére vonatkozó kötelezettségvállalásokért cserébe. Éppen ezért az amerikai „demokrácia” valódi természetét tekintve plutokrácia, vagyis nem a nép, hanem a vagyonosok uralma, egy olyan rendszer, amelyben a korrupció normális és törvényes, mert mi másnak lehet nevezni azt, hogy egy lobbi teljesen nyíltan és hivatalosan megvesz és eltart egy vagy több szenátort, képviselőt, sőt adott esetben egy egész kormányt.
Ebben a kontextusban kell tehát értékelni az amerikai cionista lobbi működését is, amelyet egyébként gyakran egyszerűen csak „a lobbi” néven említenek, mert a legaktívabb és legjobban szervezett lévén maga a lobbi archetípusa. A helyi megfigyelők szerint hatalmát tekintve legfeljebb csak a nyugdíjasok lobbija múlja felül, de értelemszerűen ez utóbbinak kevesebb befolyása van az Egyesült Államok külpolitikájára. Egyébként a „zsidó lobbi” némileg pontatlan minősítés, mert az USA hatmillió zsidó állampolgárából mértékadó becslések szerint csak minden harmadik vesz részt a tevékenységében. Rögtön adódik a kérdés: hogyan lehetséges, hogy egy (létszámát tekintve legalábbis) ilyen kicsiny lobbi mégis döntő befolyást képes gyakorolni egy 320 milliós országra, a világ (jelenleg még) vezető gazdasági-katonai hatalmára.
Ennek számtalan oka van. Az egyik az, hogy ez a kisebbség politikailag hiperaktív egy olyan országban, amelynek legjellemzőbb vonása a tömegek közéleti passzivitása és politikai tudatlansága. Az előbbit még bátorítja is a politikai osztály, amely rendkívüli kegyetlenségre képes és gátlástalanul gyilkol, ha uralmát időnként lázadások fenyegetik a nép részéről, amelynek „szinten tartása” a különösképpen elbutító amerikai iskola- és médiarendszerre hárul. Ez utóbbi – legalábbis a vezetők szempontjából – áldásos ténykedését az a felmérés is jól példázza, amelyet a National Geographic magazin kezdeményezésére készítettek kilenc ország (Kanada, Németország, Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia, Mexikó, Japán, Svédország, Egyesült Államok) háromezer egyetemistája körében.
Ebből egyértelműen kiderül, hogy földrajzi ismereteik tekintetében az amerikai diákok csaknem analfabéták. 11 százalékuk a saját országát sem volt képes megjelölni a térképen, 29 százalékuk nem lelte meg a Csendes-óceánt. 58 százalékuk nem tudta, hogy hol található Japán, 65 százalékuk, hogy hol van Franciaország, 68 százalékuk, hogy hol van Anglia. Noha 58 százalékuk már hallott róla, hogy a tálibok átvették a hatalmat Afganisztánban, csupán 17 százalékuk tudta, hogy a világ melyik részén található ez az ország. Mellesleg majdnem egyharmaduk vélekedett úgy, hogy az USA lakossága egy és kétmilliárd között van (a helyes válasz akkor 289 millió lett volna). Globálisan a legjobb eredményeket a német, a svéd és az olasz egyetemisták érték el, a legrosszabbakat pedig az amerikaiak és a mexikóiak (National Geographic Today, 2002. november 20.).
|
|
|
|
|
|
Ilyen intellektuális környezetben nem meglepő, hogy a cionista lobbi és általában is a zsidók „hipertrofikus aktivitása” (Szonja Margolina) – hiszen Mitchell Bard (American-Israeli Cooperative Enterprise) szerint „a zsidók szinte vallásos hévvel vetik bele magukat a politikába” – nagyon is kézzelfogható eredményekkel jár. Mint arról hosszú távon meggyőződhetünk, az Egyesült Államok Kongresszusában (szenátus és képviselőház) minden olyan előterjesztés, amely Izrael katonai vagy anyagi kedvezményekben való részesítését célozza, a száz szenátorból 99, a 435 képviselőből pedig legalább 400 támogatására számíthat. Jeffrey Blankfort ismert anticionista – és egyébként maga is zsidó – újságíró szerint az amerikai nép képviselői e tekintetben úgy viselkednek, mint a „beidomított cirkuszi állatok” (The Influence of Israel and it’s American Lobby over US Middle East Policy).
