Kövess minket 
-on és 
-en!
A második világháború azért lehetett az emberiség történetének legpusztítóbb háborúja, mert a szemben álló felek modern haditechnikai eszközökkel oltottak ki megszámlálhatatlanul sok életet.
A német rakéták, az amerikai atombomba, a sugárhajtású repülőgép és Hitler csodafegyverei illusztrálták, hogy a XX. század már a gépesítésről szól – és hogy a hadigépezet pusztító ereje szinte feltartóztathatatlan.
A háborút végül mégis a humánerőforrás-menedzsmenttel sikerült megnyerni, már ha nevezhetjük így, hogy legalább húszmillió szovjet halt meg, mire a Vörös Hadsereg körülzárta Berlint. De hát a szovjetek annyian voltak, mint az oroszok, Sztálint meg nem a veszteségek érdekelték, hanem a győzelem. Ezt csak azért fontos megemlíteni, hogy ne nevezzük azonnal kegyetlen állatkínzásnak azt a tényt, hogy a szovjeteknek volt egy tankelhárító egysége, ami öngyilkos merénylővé kiképzett kutyákból áll.
Mert hát kegyetlen állatkínzás volt ez, valóban; de ha tudjuk, hogy a szovjetek az emberekkel sem bántak jobban, az némileg árnyalja a képet.
A német hadigépezet Panzer tankjai a kor legfélelmetesebb fegyverei közé tartoztak. A páncélosok ellen villámgyors, dinamikus fegyverzetre volt szükség. Az ezerszámra gyártott katyusák (Sztálin-orgona) szőnyegbombázásai is megfeleltek a célnak, de a hatékony, célzott csapásméréshez más eszközökre volt szükség. Szóval a szovjetek úgy döntöttek, hogy nincs más hátra, be kell vetni a kutyákat.
A kutya ősidők óta az ember hűséges társa volt a harcmezőn is. Az állatkínzás és a megsemmisítő hadműveletek kombinációja sem új találmány; Timur Lenk fejedelem például 1398-ban felgyújtott egy tevecsordát, hogy Mahmúd Tugluk indiai szultán harci elefántjai közé hajtsa őket és pánikot keltsen. Innen nézve a bombákkal felszerelt tankelhárító kutyafalka ötlete – ha eltekintünk az ezzel járó állatkínzástól – csakugyan olcsó és hatékony módszernek tűnt.
A Vörös Hadsereg a harmincas évektől kezdte kiképezni a tankelhárító kutyákat. A hátukra szíjazott csomagba robbanószert tettek, amivel statikus célpontokhoz kellett rohanniuk. A szovjetek eleinte arra tanították őket, hogy a megfelelő zsinórt a szájukba kapva leránthassák a csomagot a hátukról, amivel egyben élesítették volna a bombát. A kutyáknak lett volna idejük elmenekülni, így többször is bevethették volna őket; nem kellett volna minden elpusztított Tigris tank után egy újat kiképezni
|
|
|
|
|
|
De a kutyák inkább leoldották a hátukról a bombát, majd boldogan loholtak vissza a gazdájukhoz.
Hát, akkor dögöljenek meg – gondolták a szovjetek, és egyszerűsítették a tervet. A kutyákat arra képezték ki, hogy ha ellenséges tankot látnak, rohanjanak oda, vetődjenek be alá, és feküdjenek hasra. A tank alja megmozdította a hátukra szerelt, a bombát élesítő farudacskát, és a kutyát – a fölötte lévő tankkal együtt – cafatokra tépte a robbanás.
A kiképzők kiéheztették a kutyákat, majd az ennivalójukat a kiképzésnél használt tank alá tették. A klasszikus pavlovi kondicionálás működött: a kutyák idővel minden tank alá reflexszerűen berohantak. 1941 nyarán, amikor a keleti fronton kezdett pokolivá válni a helyzet, a Vörös Hadsereg úgy döntött, hogy bevetnek 30 tankelhárító kutyát.
Az első összecsapásnál azonnal megmutatkoztak a terv hátulütői.
A harctéri felfordulástól megrémült kutyák közül hat visszarohant a szovjet lövészárkokba, és ott robbantak föl, a Vörös Hadsereg katonáival együtt.
A szovjetek, hogy megakadályozzák a saját felrobbantásukat, lelőtték a visszarohanó kutyákat. (Sztálin egyébként hasonlót adott utasításba az embereknél: lőjenek le minden szovjet katonát, aki megpróbál visszavonulni.) A kiképzők viszont ezek után nem voltak hajlandók új kutyákat betanítani.
A harminc kutyából csak négy robbantotta föl magát német tankok közelében, de a németek ennyiből is rájöttek, hogy miben mesterkednek a szovjetek. Bár úgy látták, hogy ez a Vörös Hadsereg végső elkeseredettségének bizonyítéka, onnantól fogva minden kutyára lőttek.
A szovjetek mégsem mondtak le azonnal a tankelhárító kutyákról. Néhol kisebb sikereket is elértek velük. A kurszki csatánál, minden idők legnagyobb páncélos ütközeténél 16 kutya 12 német tankot robbantott föl. Sztálingrádnál is sikerült megsemmisíteniük további 13-at.
|
|
|
|
|
|
A Vörös Hadsereg később belátta, hogy az önmegsemmisítő kutyák több kárt okoznak, mint hasznot. A hatékonyságuk erősen ingadozó volt, a kiképzésük bonyolult, a bevetésükkel járó kockázat viszont túl magas. Így 1942-ben feloszlatták az öngyilkos kutyák osztagát.
