Kövess minket: Telegram — XVkontakte

1953 júniusában hasadt fel az első komolyabb repedés a második világháború után a kelet-közép-európai országokban erőszakosan berendezkedő szovjetrendszer addig stabilnak tűnő falán.

Ironikus módon a magát hangzatosan a munkások államának aposztrofáló keletnémet rezsim elleni első komolyabb rendszerellenes megmozdulás magját az „uralkodó osztály”, az ipari munkásság alkotta.


Jalta szentesítette az új szovjet impérium határait

1944 őszétől, miután a Vörös Hadsereg hathatós amerikai anyagi segítséggel kiűzte a német csapatokat a Szovjetunió területéről, a Kreml legfőbb katonapolitikai célkitűzése a szovjet befolyás minél nyugatabbra történő kiterjesztése lett. 

Sztálin számára – a régi és klasszikus európai „Realpolitik” jegyében – természetes volt, hogy minden nagyhatalom addig terjesztheti ki saját rendszerének határát, ameddig a hadserege eljut. A szovjet diktátor a háború utolsó hónapjaiban azért diktált egyre gyorsabb tempót - méghozzá a veszteségekre való tekintet nélkül – hadseregének, hogy minél mélyebbre nyomulhasson Közép-Európa területére, illetve Németországba, megelőzve és kész helyzet elé állítva ezzel az angolszász szövetségeseket.

Az európai rendezés kérdésére ugyancsak a hasonló „reálpolitika” szemüvegén át tekintő brit miniszterelnök, Winston Churchill felismerte, hogy Sztálin törekvése komoly veszéllyel jár Nagy-Britannia európai befolyására.

A „három nagy” 1945. februári jaltai konferenciáján azonban a brit miniszterelnök – csakúgy mint 1943-ban Teheránban – kisebbségben maradt.

A konferencia legfőbb eredménye a nyugati és a szovjet befolyási övezet határaiban történt megállapodás volt. Abban viszont egyedül csak Roosevelt hitt vakon, hogy a szovjet megszállás alá kerülő európai országokban a választópolgárok, és nem Sztálin fog a „szabad és demokratikus” keretekről dönteni.


Kettéhasadó Németország

A jaltai, illetve a szövetséges nagyhatalmak 1945. júliusi potsdami találkozóján szentesítették, hogy Németországot négy megszállási övezetre osztják fel (a Szovjetunió és az angolszász szövetségesek mellett Franciaország is kapott egy megszállási zónát). Az új határok közé került legyőzött Németország kétharmada a nyugati szövetségesek, a fennmaradó keleti területe pedig a Szovjetunió fennhatósága alá került.

Berlin annak ellenére lett egy nyugati, valamint egy szovjet befolyási zónára felosztva, hogy a német fővárost 1945 késő tavaszán teljes egészében a Vörös Hadsereg foglalta el.

A Sztálin által tanúsított „gesztusnak” azonban volt természetesen ellenértéke; a német főváros felosztásáért cserébe az amerikaiak Türingiát és Osztfáliát adták át a szovjeteknek. Németország kettéosztásáról azonban nem született hivatalos nagyhatalmi döntés.

Ugyanakkor már Lengyelország példája is előrevetítette, hogyan fog realizálódni a néhai amerikai elnök, Roosevelt demokráciaálma a szovjetek megszállta Kelet-Európában. Sztálin ugyanis a brit és amerikai rosszallás ellenére a moszkvai parancsokat szervilis módon kiszolgáló emigráns kommunisták uralta lublini kormányt ültette az ország nyakára.

A szovjet diktátor ezt a taktikát folytatta a többi kelet-európai országban is; a szovjet megszálló hatóságok nyomására mindenütt bekerültek a kommunisták a helyi kormányokba, és kivétel nélkül – függetlenül a választási eredményüktől – meghatározó befolyáshoz jutottak.

A magyar történelemből jól ismert „szalámipolitikával” egy-két év alatt mindenhol lebontották a demokratikus kereteket, és kiépítették a kommunisták egyeduralmán alapuló diktatórikus pártállamot. Németország szovjetek megszállta keleti országrészében a Kreml erőteljes nyomására 1946-ban egyesült a német szociáldemokrata és kommunista párt.

A kierőszakolt fúzióval létrejött Német Szocialista Egységpárt teljes egészében a kommunisták irányítása alá került. A nyugati megszállási zónában az 1940-es évek második felében a szövetségesek fokozatosan egységesítették megszállási övezeteiket, így 1949-re de facto már két Németország létezett.


A munkásosztály a paradicsomba megy

Sztálin a legmerevebben ellenezte egy olyan egységes Németország létrejöttét Európa szívében, ami később teljesen a nyugati szövetségi rendszerbe integrálódik. Emiatt – folyamatos nyomást gyakorolva a keletnémet adminisztrációra – a szovjetek megszállta keletnémet országrészt és magát Kelet-Berlint is egyre jobban elszigetelték a „felforgató nyugati hatásoktól”.

1948. június 2-án részben az amerikai Marshall-segélynek köszönhetően Nyugat-Németországban valutareformot hajtottak végre, bevezetve a német márkát (Deutsche Mark, DM). Válaszlépésként a szovjetek utasítására a keleti országrészben is megtörtént a valutareform, és megszületett a keletnémet márka.

Amikor 1948. június 24-én a német márkát Nyugat-Berlinben is hivatalos fizetőeszközzé tették, az „arcátlan és szovjetellenes lépést” Sztálin szinte már hadüzenetként fogta fel, és válaszul a Kelet-Németországban állomásozó szovjet haderő egységei hermetikus blokád alá vonták Nyugat-Berlin valamennyi szárazföldi összeköttetését.

A nyugati városrészt csak a folyamatos amerikai–brit légihíd tudta életben tartani, ám az 1949 májusáig tartó blokáddal a szovjetek sem érték el legfőbb céljukat, a nyugati megszálló erők távozását a városrészből.

Alighogy feloldották a szovjet blokádot, a keleti zónában összeült a 3. Német Népi Kongresszus, ami – természetesen egyhangúlag – elfogadta az 1936-os szovjet minta szerint elkészített „népi demokratikus alkotmányt”. Ezzel de jure (jogi értelemben) is létrejött a Német Demokratikus Köztársaság (NDK), amely a többi kelet-európai, úgynevezett népi demokráciához hasonlóan deklarálta, hogy az NDK-ban „minden hatalom a dolgozó népé”. A valóság természetesen nem egészen erről szólt.


Fényes szelekből közeledő zivatar született

1949. október 7-én hivatalosan is bejelentették az önálló keletnémet állam, a Német Demokratikus Köztársaság megalakulását, amelynek fővárosa a szovjet megszállás alatt maradt Kelet-Berlin lett. 1950-ben, amikor Walter Ulbricht lett a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának a főtitkára (1953-tól pedig a NSZEP főtitkára), kezdetét vette a szigorú, a magánélet intim szférájában is kutakodni akaró pártállami diktatúra kiépítése.

Walter Ulbricht egyik első pártvezetői intézkedése volt a Stasi, a később hírhedté vált keletnémet titkosrendőrség felállítása.

1951-ben indult el szovjet mintára az első ötéves terv, amely a nehézipar helyreállítását és erőltetett fejlesztését, a mezőgazdaság kollektivizálását, valamint a termelőeszközök, üzemek és ingatlanok „népi tulajdonba vételét”, azaz államosítását tűzte ki legfőbb céljául. Amikor 1953. március elején Sztálin meghalt, az NDK-ban is tömegek lélegeztek fel, és arra számítottak, hogy jelentősen enyhülni fog a diktatúra fojtogató szorítása.

1953 tavaszára jelentősen megnehezültek az életkörülmények, és tapinthatóan feszültté vált a helyzet az NDK-ban, ennek hatására pedig tömegesen menekültek az emberek az álomvilágnak tekintett Nyugat-Németországba. Mindez fokozott aggodalommal töltötte el a moszkvai pártvezetést. Az SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) Politikai Bizottsága intézkedési tervet dolgozott ki az egyre feszültebb kelet-németországi helyzet kezelésére, amelyet 1953. június 2-án hagyott jóvá a pártvezetés. A helyzet tisztázására Moszkvába rendelték Walter Ulbricht főtitkárt, valamint Otto Grotewohl miniszterelnököt.

A feszült hangulatú moszkvai raporton a szovjet pártvezetők, köztük Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP főtitkára, Vjacseszlav Molotov, a szovjet külügyek irányítója, valamint Lavrentyij Berija az NKVD főnöke, továbbá Georgij Malenkov, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke élesen bírálták a keletnémet vezetőket a kialakult helyzet miatt.

Hruscsov arra utasította az NDK vezetőit, hogy oszlassák fel az erőszakkal létrehozott termelőszövetkezeteket, fokozzák a fogyasztási cikkek termelését, és gondoskodjanak a „szocialista törvényesség” érvényesüléséről.


Olajat öntöttek a tűzre a párt- és szakszervezeti vezetők

Miután Ulbricht visszaérkezett a kevéssé barátságos moszkvai vizitről, azonnal összehívta a NSZEP Politikai Bizottságát. A legfőbb pártgrémium 1953. június 9-én hagyta jóvá a Moszkvából kapott instrukciók szerinti reformot az új irányvonalról. Ennek jegyében eltörölték az élelmiszerjegyek korlátozását, egyes áremeléseket hatálytalanítottak, engedélyezték a bezárt kiskereskedelmi egységek újranyitását, valamint megkönnyítették a zónaközi utazás feltételeit, az NSZK-ból érkező látogatók beléptetésének egyszerűsítésével. Azonban a tavasszal bevezetett és a munkásság körében általános elégedetlenséget kiváltó felemelt normarendszert nem vonták vissza.

A meghozott intézkedésekkel éppen az ellenkezőjét érték el annak, amit reméltek: az emberek többsége nem tartotta elégségesnek a reformokat, és úgy vélte, hogy többet is elérhetnek, a munkásokat pedig mélyen felháborította, hogy elmaradt a normarendezés. Az lett az utolsó csepp a pohárban, amikor a kelet-berlini Stalinalle építőmunkásainak 10 százalékkal lecsökkentették a munkabérét.

Emiatt 1953. június 15-én a munkások megtagadták a munkafelvételt, petíciót fogalmaztak meg a követeléseikről, amelyet háromfős küldöttségük vitt el a kormánynak, a Minisztériumok Házába. A levél másolata más vállalatokhoz is eljutott, fellobbantva a szunnyadó elégedetlenséget.

Másnap, június 16-án magas rangú szakszervezeti és pártvezetők szálltak ki a Stalinalle sztrájkoló munkásaihoz, felszólítva őket a munka azonnali hatályú felvételére. Egyben azt is közölték, hogy nem lesz normacsökkentés.


Walter Ulbricht sem volt okosabb, mint Gerő Ernő

Az építőipari munkások azonban nem fogadtak szót, hanem a Minisztériumok Házához vonultak. Mire odaértek, a többezresre felduzzadt tömeg már szabadságot, szabad választásokat és a két országrész egyesítését követelő jelszavakat skandált.

A kivonult rendőrök nem mertek erőszakosan fellépni a tüntetőkkel szemben, ugyanis a szovjet tanácsadók megtiltották a fegyverhasználatot, a helyzet eszkalálódásától tartva.

Walter Ulbricht – akárcsak három évvel később, 1956. október 23-án Gerő Ernő – délutáni beszédében felszólította a párttagokat, hogy egységesen szálljanak szembe a „nyugat-berlini felforgatókkal és provokátorokkal”, lázadásnak minősítve a tüntetést, magabiztosan azt is hozzáfűzve, hogy „a dolgozó nép pártja ilyen történtek miatt nem lesz ideges”.

A tömeg nem oszlott szét, hanem egész éjjel kitartott.

A kelet-berlini tüntetésnek gyorsan híre ment, és vidéken is egyre több helyen kezdtek gyülekezni a rendszerrel elégedetlenkedő emberek.

A szovjet pártvezetés még éjszaka jóváhagyta, hogy az NDK-ban állomásozó szovjet haderő egységei avatkozzanak be, és „állítsák helyre a törvényes rendet”. Ilyen értelmű utasítást kapott az NDK-ban állomásozó 500 ezer fős szovjet hadseregcsoport főparancsnoka, Andrej Grecsko marsall.


Kelet-Berlin volt 1956 előjátéka

Június 17-én kora reggel megkezdődtek az első letartóztatások, miközben az ország számos pontján nyílt felkelésbe váltottak át az addig viszonylag békés tüntetések. Tömegek vonultak a rendőrkapitányságok és börtönök elé, hangosan követelve a politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását.

Országszerte több mint 600 üzemben 300-400 ezer ember lépett sztrájkba. A helyzet a pártvezetés számára kezdett ellenőrizhetetlenné válni.

Ezt érzékelve Vlagyimir Szemjonov szovjet főbiztos azonnal intézkedett, hogy Walter Ulbricht pártfőtitkárt, valamint Otto Grotewohl miniszterelnököt katonai fedezet mellett szállítsák át a szovjet hadseregcsoport karlshorsti főhadiszállására, ahol gyakorlatilag házi őrizetben tartották őket.

Eközben a Minisztériumok Háza előtti téren az időközben 60 ezresre duzzadt tömeg tüntetett békésen. Mivel a tüntetők folyamatosan érkeztek a túlzsúfolt térre, a rendőrsorfal előtt állókat rászorították a kivezényelt rendfenntartókra. Az ideges rendőrök mindezt támadásnak vélték, és gumibottal támadtak az addig passzív demonstrálókra, akik válaszul kőzáport zúdítottak a hatalom gyűlölt szimbólumának tekintett egyenruhásokra, és botokkal viszonozták az ütéseket.

A Brandenburgi kapunál egy fiatal tüntető felmászott az emlékmű tetejére, letépte a sarló-kalapácsos vörös szovjet zászlót, és helyére a fekete-vörös-arany színű német nemzeti lobogót akarta kitűzni a tömeg viharos üdvrivalgása közepette.

Ezt azonban a szovjet katonaság megakadályozta, és tüzet nyitott az emlékműre felmászni igyekvő emberekre.

A felkelés szívéhez, a Minisztériumok Háza előtti térre is szovjet harckocsik és páncélozott csapatszállító járművek vonultak fel, ahol már fegyverrel is lőttek a tüntetőkre.

Délután 13 órakor kihirdették a rendkívüli állapotot és a statáriumot, valamint éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el. Kelet-Berlin stratégiai pontjait szovjet páncélosok szállták meg. Hasonlóan jártak el a vidéki nagyvárosokban is, volt, ahol a helyszínen kivégeztek embereket. Délután 17 órakor Grecsko marsall már azt jelentette Moszkvának, hogy a hadseregcsoport egységei az egész országban urai a helyzetnek.

A felkelést még azt megelőzően elfojtották, hogy kibontakozhatott volna. Ekkor kapott először ízelítőt a világ abból a szovjet brutalitásból, ami csak három évvel később, 1956 késő őszén mutatta meg az igazi arcát Magyarországon, a magyar forradalom és szabadságharc leverése során.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

A 17 másodpercnyi, fekete-fehér felvétel 82 év után került elő 2015 júliusában. Az amatőr filmen az látszik, ahogy az akkor hétéves Erzsébet nemzetiszocialista karlendítést tesz.

1944. március 19-én a szövetséges Nagynémet Birodalom katonái bevonultak Magyarország területére, azonban ennek hosszú előzményei voltak.

Miért maradnak le a férfiak – konkrétan a fehér férfiak Nyugaton – manapság jobban, mint valaha? Vagy lemaradnak a nőkhöz képest, vagy egyszerűn teljesen kiesnek a társadalomból, olyannyira, hogy egyesek kezdik a gyengébb nemnek nevezni őket.

Ausztria bejelentette, hogy egy rendőrőrsnek is helyet adó „emberi jogi képzési központ” létesül Adolf Hitler egykori nagynémet vezér és kancellár Braunau am Innben található szülőházában.

Dr. Wojciech Filipowiak lengyel részég úgy gondolja, sikerült beazonosítania Jomsborg lelőhelyét – írja a Heritage Daily.

Lipcsében zavargásba fordult át több kisebb tüntetés, amiket azután szerveztek, hogy a drezdai bíróság elítélte a szélsőbaloldali antifa terrorista Lina Engelt.

A nyugati szövetségesek és Németország között többször is volt hadifogolycsere a második világháború alatt, ám ezeket nem volt könnyű megszervezni.

A francia származású feledhetetlen Leon Degrelle tábornok (Belgium, 1906-1994) a második világháború utolsó életben maradt nagy, keresztény és jobboldali politikai és katonai vezetője volt.

Amint azt tudjuk, a Fidesz „nemzeti és keresztény” rendszerében nincs helye annak, hogy a hazafiak közterületen megemlékezzenek az 1945-ös budavári kitörés hőseiről, ellenben a szélsőbaloldali antifasiszta csoportok a tavalyi események dacára is demonstrálhatnak a mai napon.

Dr. Csia Sándor 1894. február 4-én született Hegybányán, Háromszék vármegyében. Apja Csia Ignác, anyja Bajai Henriette.

A faji háborúra való előkészletek, illetve „terrorösszeesküvés” miatt ítéltek el finn nemzetiszocialista fiatalokat.

Soha nem is kapták el, hiába szerepelt négy évtizeden át az FBI körözési toplistáján. 1985-ben végül magát adta fel.

Hatalmas felháborodást váltott ki Rébecca Chaillon bevándorló hátterű francia „művész” legújabb színi előadása, melyben fehér játékbabákat húznak karóba a „rasszizmus ellen tiltakozva”.

1942. október 3-án volt minden hordozórakéta ősatyja, a V–2 első sikeres startja. A Vergeltungswaffe–2 egyfokozatú, folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakéta volt, amit a Nagynémet Birodalom szakemberei fejlesztettek ki a Balti-tenger egy kis szigete, Usedom egy településén, Peenemündében.

Ausztráliában elsőként Tasmaniában tiltották be az összes „náci jelképet”, amibe beleértenek mindent, ami a „nácizmussal” kapcsolatos, tehát konkrétan nem neveztek meg semmit, így gyakorlatilag bármire ráfoghatják.

Vasárnap ismét a demokrácia csodálatos működéséről tettek tanúbizonyságot a héber rend őrei az egykori Németországban.

A második világháborúban Finnország két különbejáratú háborút is vívott a Szovjetunióval, és a finnek 1940-es téli háborús sikere azóta is sokszor előkerül annak példájaként, hogy egy kis ország is képes lehet megállítani egy szuperhatalmat.

A diktatúra Magyarországon 1950-re elérte az otthonokat, a hétköznapok része lett.

Bajtársunk és barátunk Cseresznye György, a Titkolt Ellenállás egykori énekese már lassan egy évtizede, idén 9 éve, hogy a Hadak Útjára távozott.

A német munkásoknak kedvező első munkareformok egyike a fizetett évi szabadság létrehozása volt.

A második világháború magyarországi hadszínterén folytatott végső küzdelmek közül a Vértes hegység területén vívott harcok magyar szempontból jelentős haditetteknek számítottak.

A Haus am Bogenseet az a Film Heritage Inc. vásárolta meg, amely a Panama-iratokban az ukrán first lady résztulajdona volt.

Rudolf Hess, Adolf Hitler helyettese, a második világháború alatt  szerepet játszó politikusok közül az egyik legkülönösebb és legérdekesebb egyéniség.

Az 1930-as években a hollywoodi stúdiófőnökök is Adolf Hitler előtt hajlongtak a Metro-Goldwyn-Mayer médiatársaság egyik vezetője pedig még zsidó feleségétől is elvált a német nemzetiszocialisták javaslatára.